Az antiszemitizmus minden összeesküvés-elméletek „királynője”. Egy az időben évezredeket, térben kontinenseket átívelően, összehangoltan, azonos célért ténykedő gigaszereplő (a zsidók) viselt dolgairól szól elképesztő szívóssággal. Nem zavartatja magát attól, hogy ilyen, tértől és időtől független, azonos módon és cél érdekében cselekvő közösség, gigaszereplő természetesen nem létezik és nem is létezhetne. De ha ilyen szívósak ezek az elméletek, lehet-e, érdemes-e a magyar történelemmagyarázó antiszemitizmus egyes „mániáival” vitába szállni? Erre a kérdésre próbál meg választ adni VÁRI GYÖRGY, a Népszabadság újságírója, aki a Holokauszt Emlékközpont tárlatvezetőjeként is dolgozott.

Ezen írásban olyan magyarázatokról lesz szó, melyek minden felelősség elkerüléséről szólnak. Lényegük:  ami rossz a magyarokkal történt, azt mások csinálták, mi pedig mindig áldozatok voltunk. Nem hogy következtetést nem kell levonnunk saját történelmünkből, de mindenki másnak kell tőlünk elnézést kérnie és velünk szemben jóvátennie  gonosztetteit és mulasztásait. Érdemes előrebocsátani, hogy egyes történelemmagyarázó klisék használata, akár mániákus, megrögzött használata sem feltételez önmagában antiszemitizmus. Ez nagyon régi és nagy hatású retorika – a kereszténység törökkel szembeni védőbástyájának toposztától az ’56-ban a Nyugat által elárult magyar népről szóló elbeszélésig. Nem a valóságtartalma érdekes tehát:a történet sok eleme, benne szereplő „tény” valós, ha maga a historizáló visszavetítés, a mi „mindig” elárult ügyeink folytonosságának feltételezése lényegileg történetietlen is.  Ezen magyarázatok jelentőségét igazoló-önigazoló erejük adja. Ezek a történetek éppen azt beszélik el nekünk, kik is vagyunk mi: vagyis az önazonosságunkhoz van köze, amelyet nehezen adunk fel. Ennek felismerése nélkül meglehetősen céltalan az ilyen történetekben szereplő tényeket „korrigálni” vagy akár más, helyesebbnek tűnő összefüggésekbe beágyazni, hiszen a tények sokszor keveset számítanak. .

Az ilyen történeteknek mindig szüksége van a másikra, arra, aki – szemben velünk – nagyon is tehet a dolgokról. Az Idegenre.

Közhely, hogy a magyar modernitás hosszú történetét és a vele járó változásokat általában is szokás volt idegen, felforgató erők támadásaként elmesélni. Az ilyen támadások hagyományosan összekapcsolódtak a modernitás számtalan megjelenési módjával (a kapitalizmussal és a kommunizmussal egyként) kapcsolatba hozott „zsidókkal”. Ez a beszédmód tehát gyakran összekapcsolódott az antiszemitizmussal, számos változatában vannak olyan kulcsszavak, kódok, amelyek sokszor a „zsidóra” mint másikra utaltak, ezért könnyen tűnhet úgy, hogy aki egyfelől kommunistázik, másfelől, mondjuk, bankározik, nagytőkézik, az tulajdonképpen zsidózik.

Ebből azonban még nem következik, hogy ez a fajta sérelmi nacionalizmus azonos volna az antiszemitizmussal, vagy hogy ne volna nélküle is használható. A hegemón, kétharmados kormánypárt például tudatosan alkalmazza, immár történelmi küldetésüket megvilágító nagy elbeszélésként ezt a sérelmi beszédet, ugyanakkor arra az esetek elsöprő többségében nagyon vigyáz, hogy kiküszöbölje belőle az antiszemitizmust, sőt látványosan igyekszik is fellépni ellene: ez az a határ, amely stabilan áll és alighanem állni is fog köztük és a Jobbik között. A Fidesz legújabb politikai önmeghatározása során lényegében arra tett nagyszabású kísérletet, hogy ezt az elbeszélést az antiszemitizmustól megtisztítva vegye át az immár jóformán történelmi elődjeként kezelt csurkizmustól.

Ebből a nagy hagyományú és hatásos összeesküvés-elméletetből véli megérteni saját helyzetét és szerepét  a hegemón párt bölcsész-művész holdudvarának jelentős része: „A zsidóság és a magyarság együttműködése 1919-ben súlyos sebet kapott… A kommunizmusban jelentős volt a zsidó részvétel és a felelősség. Szembe kell nézni azzal, hogy Marxtól, a szellemi alapok lefektetésétől egészen a szörnyállamok létrejöttéig sok zsidó vezető volt tevékeny, és ez bizony antiszemita érzelmeket gerjesztett Európában. A Tanácsköztársaság 133 napja derékba törte azt az eleven együttmunkálkodást, amely korábban magyarok és zsidók kapcsolatát jellemezte. Ne felejtsük el, hogy kezdetben vala Szamuely, aztán jött Prónay. Prónay gyalázatos fehérterrorja válasz volt a gyalázatos vörösterrorra. A kommunizmus százmillió halottjáról van szó, e ténnyel szembe kell nézni, ezt nem én mondom, hanem prominens szerzők is. És persze nem arról beszélek, hogy a zsidó nép bűnös. Azokat az egyeseket, akik a Tanácsköztársaságot csinálták, a korabeli hitközség, mint rossz zsidókat, kivetette magából”.

Kerényi Imre, akitől az idézet származik, láthatóan nem tartja magát antiszemitának és nem is antiszemita, amennyiben antiszemitizmuson nem szimpla előítéleteket értünk, hanem ártó szándékot, tevékeny rosszindulatot. Ilyesmi Kerényiben a zsidókkal szemben (bárkik legyenek is azok) nincs. A mondatok nem azért figyelemreméltóak, mert lényegesen messzebbre mennek a Fidesz hivatalos álláspontjánál (a zsidók szerepének emlegetését tekintve lényegében ellentétesek vele, a holdudvar egy része és a politikusok ebben a tekintetben amúgy is más állásponton vannak).

Hanem azért, mert mindaz, amiről beszéltünk, feltalálható a szövegben: a kommün nem a magyar történelem belső „logikájából” következik valamiképpen, hanem egy addig a magyarsággal, úgymond, együttműködő közösség váratlan, motiválatlannak tűnő árulása. Ami mégis motiválja, az valamilyen „zsidó” folytonosság a Tanácsköztársaság zsidó vezetői és a szintén zsidó Marx közötti, zsidóságukkal valamiképpen összefüggő kapcsolat. Az antiszemitizmust – vagy egy részét – ez a kapcsolat magyarázza. Mindez aztán kiterjed térben és időben „a kommunizmus százmillió halottjára”. Az elbeszélés irtózatos ugrásokkal halad, nem annyira ok-okozati, mint inkább érintkezésen alapuló összekapcsolásokkal dolgozik, amikor a zsidó Marxtól a Tanácsköztársaság zsidó vezetőin a kommunizmus összes áldozatáig jut el és a térben-időben így szinte végtelenné-tetszőlegessé kiterjesztett zsidó felelősségig. Egészen világos, hogy nem valamiféle levezetésről, nem érvekről van szó, hanem a saját sérelem univerzális sérelemmé tágításának kísérletéről, a „történelmi Magyarország” összeomlásának saját történetét a nemzet elleni külső támadássá változtató önterápiás erőfeszítésről és az így létrehozott közösség önfelmentéséről, amely gond nélkül meghosszabbítható a jelenig és tovább, a jövőbe is elér.

Mindez természetesen nem olyasmi, amivel Kerényi Imre ne volna tisztában, elkerülte volna a figyelmét, amiről, úgymond, fel kéne világosítani. Ez válasz a „ki vagyok én”-kérdésére és így természetesen eleve válaszol arra a kérdésre is, hogy ki az, aki le akarna beszélni saját identitásomról és hogy miért teszi. Kijelöli saját világán belül lehetséges vitapartnereinek helyét is.

Bölcsebb talán azt a kérdést feltenni ezzel a történettel kapcsolatban, hogy mit kínál számunkra, ha így rendezzük be, ezen a módon látjuk el értelemmel a világot. Alighanem elkerülhetetlen a sértődöttség, a revansvágy, vagy legalábbis a jóvátétel iránti igény. Továbbá le kell mondanunk lényegében mindenki más és a saját helyzetünk megértéséről is. A kormányközeli „hatok” kitiltását is sikerült összekapcsolnia nemrég Gulyás Gergelynek ’56 amerikai cserbenhagyásával, a forradalmat és a függetlenség követelését a korrupciógyanúval. Ez ismét bizonyítja, hogy az ilyen beszéd számára nincsenek történelmi távolságok, otthonos és működőképes bárhol, bármikor, bármihez hozzáilleszthető. Továbbá – mint ez az eset is mutatja – az önfelmentésnek az „idegen támadás” összeesküvés-elméletével szükségszerűen kéz a kézben járó retorikája végletesen elszigetel minket az értetlen, méltatlan, ellenséges „külvilágtól”. Vagyis önmagát igazolja: előbb-utóbb tényleg egyedül maradunk.

Azokban az években, amikor a Holokauszt Emlékközpont tárlatvezetője voltam, megpróbáltam összezavarni az önfelmentő összeesküvés-elméletek „mi”-jét és „másik”-ját. A ’42 januári „hideg napok” és a ’44-es „bácskai vérbosszú” irtózatos eseményei kapcsán például könnyen világossá tehető volt mindennek a viszonylagossága és ezt tehette világossá a felvidéki magyarok háború utáni elűzése is a szülőföldjükről. Az a nagyon egyszerű, nagyon világos tapasztalat mutatkozhatott meg a kiállítás anyagában, hogy különböző történelmi helyzetekben más-más csoportok lehetnek, szinte véletlenszerűen „zsidók”. A tízezerszámra meggyilkolt délvidéki magyarok éppen úgy, mint az elzavart, egységesen bűnösnek nyilvánított felvidékiek, vagy a Magyarországról kitelepített németek.  Ennek a „felcserélés”-nek a bármikor fennálló lehetőségére rámutatni, világossá tenni, hogy olyan csoportokat is érinthet, amelyekhez „mi” tartozunk, azt hiszem, néha hatásosabbnak bizonyult (noha pedagógiai értelemben, ma már úgy hiszem, a legnagyobb körültekintés mellett sem volt egészen kockázatmentes), mint az önfelmentő elbeszélésekben szereplő „tények” pontosításának kísérletei.

A „ki vagyok” kérdésére adott „összeesküvés-elméletes” válaszokkal talán leginkább a „ki lehetnék” kérdése állítható szembe.