A Political Capital blogján neves szakértők és diplomaták részvételével cikksorozat indul Magyarország nemzetközi mozgásteréről, illetve az Orbán-rendszer külpolitikájáról. Első vendégszerzőnk HEGEDŰS DÁNIEL, a berlini German Council on Foreign Relations (DGAP) kutatója, aki szerint 2015 februárjára nyilvánvalóvá vált, hogy az Orbán-kormányok által a külkapcsolatok terén 2010-2011 óta folytatott hintapolitika – taktikailag ugyan nem folytathatatlan, de – a jelenlegi nemzetközi helyzetben stratégiailag megbukott.

 

Sem Angela Merkel február 2-ai, sem Vlagyimir Putyin február 17-ei budapesti látogatása nem helyezte alapvetően új kontextusba Magyarország külpolitikai helyzetét és mozgásterét, sem nem adott azoknak új minőséget. Éles megvilágításba helyeztek azonban számos tényezőt, amelyekről addig a hivatalos magyar kormányzati politika nem volt hajlandó érdemben tudomást venni. Az új minőséget Orbán Viktor február 19-ei varsói látogatása hozta el, amikor Ewa Kopacz lengyel miniszterelnök már nem pusztán azzal szembesítette Orbánt, amihez az elmúlt évek során jórészt hozzászokhatott, hogy társasága kínos és kellemetlen, hanem azzal is, hogy Magyarország jelenlegi külpolitikai irányvonala következtében egyértelműen megbízhatatlan és hiteltelen partner, akire papírforma szerinti szövetségesei is gyanakvással és ellenszenvvel tekintenek. Kopacz felvállalta a nyílt konfliktust Orbánnal Budapest Oroszország-politikája miatt, és ezzel Varsó Washington után már a második egykori stratégiai szövetségeseink közül, amelyik a helytelenítő hallgatás helyett nyílt sisakkal áll ki a magyar kormány külpolitikai irányvonalával szemben. Hogy a példa ragadós lehet, azt jól mutatja, hogy egy nappal a varsói látogatás után már Bukarestben is nyíltan Putyin trójai falovának minősítették a magyar miniszterelnököt. Orbán tehát vagy már rövidtávon felkészül a pofozóbábu pária-szerepére, vagy irányt vált. Ha az utóbbi opció mellett dönt is, kérdéses, lesz-e rá elegendő ideje.

 

A múlt hibás döntései

A jelenlegi helyzet gyökere több stratégiai hibára vezethető vissza. Az orbáni hintapolitika – abban a formájában, ahogy 2014-ig ismertük – egy olyan nemzetközi környezetben lett volna hosszú távon fenntartható, melyben a nyugati partnerek és Oroszország viszonya politikailag rendezett és nem terhelt komolyabb feszültségektől. A magyar külpolitikai elit nem volt képes felismerni – vagy ha felismerte, nem volt képes a Miniszterelnökséggel és a Fidesz Orbán-körüli hatalmi gócpontjával megértetni –, hogy az ukrán-orosz háború game changer ebben a tekintetben, ami teljesen átrendezi Budapest külpolitikai környezetét és lehetőségeit. Orbán Viktor részéről stratégiai hiba volt a magyar diplomáciai kar és az addig regnáló külpolitikai elit teljes lefejezése 2014 során, pont egy olyan időszakban, amikor mindennél nagyobb szükség lett volna a Fidesz jelenlegi vezetésétől egyértelműen idegen külpolitikai gondolkodásra és diplomáciai jártasságra. A diplomáciai kar és az Információs Hivatal hírszerző hálózatainak alsó szintjéig lehatoló politikai szelekció, melynek során gyorsan az utcán találhatta magát bárki, aki túl sokszor küldött haza kritikus észrevételeket, illetve a Külügyi Intézet humánpolitikai felszámolása, mind-mind azt eredményezték, hogy nem megfelelő emberek téves információs környezetben hozták meg rossz döntéseiket; vagy nem észlelték a külpolitikai környezet megváltozását vagy pedig tévesen interpretálták azt.

Az Oroszországgal fenntartandó, gazdasági előnyöket biztosító pragmatikus jó viszony programja sem nem új, sem pedig feltétlenül rossz irány nem lett volna a magyar külpolitikában; e tekintetben ugyanis akár szerves folytonosságra is lehetett volna építeni a 2010 előtti és utáni kormányzati ciklusok között. A „keleti nyitás” politikája azonban nem pragmatikus gazdasági előnyöket hozott, hanem egyoldalú politikai és ideológiai elköteleződést Oroszország felé. Ez pedig számos más kétes belpolitikai lépéssel, mint az illiberális demokrácia Magyarországon naponta megvalósított programja, a 2010 és 2014 közötti folyamatos alkotmányjogi bűvészkedés a Fidesz hatalmi pozícióinak minél szélesebb kiépítésére, továbbá a befektetői érdekeket is súlyosan sértő „gazdasági szabadságharc” és döbbenetes mértékű politikai korrupció, eltérő hangsúlyokkal, de összességében oda vezettek, hogy az amerikai-magyar és a lengyel-magyar kapcsolatok befagytak, a német-magyar kapcsolatok pedig számottevően elhidegültek. Ha Orbán gazdasági érdekeket szem előtt tartó, sikeres hintapolitikusokat szeretne látni, látogasson el Bécsbe, Pozsonyba vagy Prágába. A különbség az osztrák, szlovák és cseh, illetőleg a magyar pozíciók között ott van, hogy ezen országokban mértékadó kormánypárt nem lépett túl a gazdaságpolitikai közeledésen, míg Orbán a saját belpolitikai ámokfutása által kiváltott visszás helyzetben, az EU korrekciós lépéseivel szemben kezdte el ideológiai alapon keresni Vlagyimir Putyin és más, kétes demokratikus minőséggel rendelkező államférfiak társaságát. Vagyis az Orbán-rendszer legitimációs kelléktárába is beépült ideológiai kötelék (volt) az, ami miatt Orbán nem volt képes megállni a Rubiconnál.

 

A rövidtávú tehetetlenség

Az Orbán által Varsóban annyit emlegetett Minszk II megállapodástól most valóban nagyon sok minden függ Magyarország számára is. Ha a fegyverszünet tartósnak bizonyul és sikerül elindítani a politikai rendezést, a külpolitikai környezet is kevésbé lesz fullasztó az eddigi hintapolitika folytatásához vagy korrekciójához. Ha azonban az a negatív forgatókönyv valósul meg, amit a német hírszerzés és kormányzati döntéshozók jelenleg az egyik legvalószínűbbnek tartanak – mely szerint Oroszország tudatosan már rövidtávon újra fel fogja rúgni a fegyverszünetet, és heteken, de akár napokon belül megindul az offenzíva Mariupol elfoglalása és a Krímbe vezető szárazföldi korridor kialakítása céljából, ami teljes szakításhoz és a gazdasági szankciók új minőségéhez vezetne az EU és Oroszország között –, akkor Orbán és a magyar külpolitika is nagyon nagy bajban lesz. Az lesz ugyanis az a helyzet, amikor egyértelműen színt kell vallania Magyarországnak, ám akkor már egy jó irányú fordulat sem fogja tudni oldani az ország külpolitikai elszigeteltségét.

 

És a kitörés lehetősége

Már a Fidesz középszintű káderei sem hisznek a vezér tévedhetetlenségében. Minden valószínűség szerint azonban – mert ez szolgálja az ő politikai túlélésüket is – örömmel hinnének a rendszer önkorrekciós képességében. A „keleti nyitás” stratégiai kudarc, amiből menekülni kell. Orbán nem tudja megúszni az önkritikát és a Canossa-járást, de lehet proaktív és alakíthatja annak a kereteit. Ahogy már a nyilvánosságban is megjelent, sajtóinformációk szerint ennek első lépése lenne Szijjártó Péter azonnali menesztése és a „keleti nyitás” külpolitikai kudarcáért való felelőssé tétele. Ezt követően egy elismert, értékelvű transzatlantistát kerülne a külügyminiszteri posztra, akinek személyét nyugati és visegrádi partnereink is garanciának tekinthetnék a külpolitikai irányváltásra. A külügy államtitkári karának sürgős reorganizációját követően pedig az államigazgatáson belül is biztosítani lehetne a külpolitika szakmai, továbbá legalább részleges humánpolitikai függetlenségét.

Az, hogy a mélyen provinciális Fidesz pártvezetés felfalta és parkoló pályára küldte még a saját külpolitikai elitjét is és a magyar külpolitika irányítását az elmúlt évek bevett belpolitikai logikájának rendelte alá, a jelen külpolitikai körülmények között egy-másfél éve alatt a magyar állam 1963 óta nem tapasztalt külpolitikai elszigetelődéséhez és kudarcához vezetett. Választásokat csak 2018-ban lehet legközelebb veszíteni, a jelenlegi helyzetben azonban a külpolitika vizein sokkal gyorsabban helyrehozhatatlan károkat szenvedhet a magyar kormány hajója.

 

Hegedűs Dániel

a szerző politológus, a berlini German Council on Foreign Relations (DGAP) kutatója