Mai vendégszerzőnk SZALAI MÁTÉ, a Külügyi és Külgazdasági Intézet kutatója, aki szerint a migrációval kapcsolatos egyik legnagyobb probléma, hogy bármennyire is égető és aktuális jelenséggel van dolgunk, valójában elég keveset tudunk a folyamatról és annak résztvevőiről. 

Módszertanilag nagyon nehéz megvizsgálni a hányattatott sorsú menekültek motivációt és céljait, így nem tudhatjuk pontosan, hogy merre mennek, honnan jönnek, és mi elől menekülnek. E tudásdeficit teret engedett az európai közbeszédben számos tévhitnek a migrációval kapcsolatban, amelyek sajnos meghatározzák a társadalmi párbeszédet, így a tudomány korlátozott, de kézzelfogható eredményei nem kerültek felhasználásra, ezek pedig elméleti jellegük ellenére gyakorlati tanulságokkal is szolgálhatnak számunkra.

Az alábbiakban kísérletet teszünk megcáfolni négy népszerű, de a tudomány mai állása szerint alapvetően hamis állítást a bevándorlásról és a menekültekről.

1. Európa a menekültválság legnagyobb elszenvedője

Európa gyakran úgy jelenik meg az újságcikkekben és az elemzésekben, mint a menekültek elsődleges célpontja és a globális menekültválság legnagyobb elszenvedője, ráadásul teherbírásához képest is túlteljesít.

Ezzel szemben az ENSZ adatai szerint a világ közel 20 milliós menekültközösségének 86%-a a fejlődő országokban talált menedéket, a Nyugatot is magába foglaló fejlett világ tehát mindössze 14%-ról gondoskodik. Az ENSZ által „legkevésbé fejlett országoknak” nevezett csoport – a világ legszegényebb országai – önmagukban több menekültet fogadtak be, mint a fejlett világ együttvéve (25%-ot).

Országos lebontásban a tíz legtöbb menekültet befogadó ország között egy európait sem találhatunk, sőt: Pakisztánban és Törökországban is több menekült van, mint az Unió egészében. A helyzet nem jobb, ha a befogadottak lakossághoz vagy GDP-hez mért arányt nézzük: itt olyan országok előzik le az összes tagállamot, mint Etiópia, Csád, Niger, vagy Mauritánia. Az 1000 állampolgárra jutó menekültek tízes listájának utolsó két helyére legalább két európai ország is befért Svédország (15) és Málta (14) személyében, amelyek még így is messze lemaradnak az dobogós Libanon (232), Jordánia (84) vagy Nauru (39) mögött.

2. A közel-keleti országok nem fogadnak be menekülteket, pedig számukra sokkal könnyebb lenne a társadalmi integráció

E narratíva szerint a többségtől vallásilag vagy kulturálisan különböző menekülteket sokkal nehezebb integrálni, így a muszlim válságok menekültjeit a muszlim országoknak kellene befogadniuk, és nem Európának.

Az adatok egyértelműen megmutatják, hogy a háború okán otthonukat elhagyni kívánók döntő többsége szomszédos országokban akar letelepedni. Ez látható a szíriai háború esetén is, ahol a menekültek 94%-a a Közel-Keleten és Észak-Afrikában található, amelynek oroszlánrészét Törökország, Jordánia és Libanon teszi ki. Ezekben az országokban a menekülttáborok gyakorlatilag Debrecennél is nagyobb településekké fejlődtek; ilyen például a kb. négy és fél millió lakosú Libanonban található 350 000 fős Baká^c-völgyi tábor, amely Bejrút és Tripoli után az ország harmadik legnépesebb településévé vált.

Másrészről az igaz, hogy a migráció az arab térség történetének szerves részét képezi – gondoljunk csak az 1947-ben elüldözött legalább félmillió palesztinra – és esetükben számos kulturális és nyelvi akadály nem áll fenn, ugyanakkor több tényező miatt mégis érthető, ha egy menekült mégsem ezekbe az országokba indul. A szíriai konfliktus kapcsán a régió nagy országai mind valamilyen módon részeseivé váltak a harcoknak, így az üldözöttek joggal félhetnek attól, hogy nem fogják őket megfelelően kezelni. Másrészről a migráció a Közel-Keleten igencsak átpolitizált kérdéssé vált, ugyanis az egymással ellenséges rezsimek gyanakodva néztek a más ideológiát hirdető országokból jövőkre. Ezért sem mennek a menekültek például előszeretettel Szaúd-Arábiába.

3. Modern kori népvándorlással van dolgunk, amely a harmadik világból Európa felé irányul

Népszerű a jelenlegi menekültválságot és általában a bevándorlási trendeket egy modern népvándorlással azonosítani, amely a Nyugat felé irányul, és amely – a római birodalom bukásához hasonlóan – egzisztenciális fenyegetést jelent Európára nézve. Ugyan nem akarjuk lebecsülni a probléma mértékét, de ez az értelmezés egyszerre túloz és leegyszerűsít.

Egyrészről kijelenthető, hogy az elvándorlásnak nincs egyértelmű délkeleti-északnyugati iránya. A Nyugat mellett a világ más fejlett vagy fejlődő régiója is célpontnak számít, elég csak az Arab-félszigetre gondolni, ahová a „gazdasági bevándorlók” nagy része érkezik: az adatok szerint az Egyesült Arab Emírségekben önmagában több bevándorló található (7,8 millió), mint Franciaországban (7,4 millió). A jelenlegi válságot okozó menekülteknek pedig, mint láthattuk, csak töredéke érkezik az EU területére.

Másrészről a fenti elmélet elmossa a különbséget a migráció különböző fajtái között. Nem tudjuk például, hogy a szíriai válság menekültjei között kik azok, akik hazatérnének a polgárháború befejeződése után – az afrikai konfliktusok tapasztalatai szerint arányuk nem lenne elhanyagolható.

Harmadrészről ugyan nagyon jelentős és meghatározó az EU számára a jelenlegi menekültválság, mégsem kell attól félnünk, hogy az Európa alapjait veszélybe sodorná. A külföldi lakosság arányát jelentősen nem növelték meg, és pénzügyileg sem tragikus a helyzet: az UNHCR szerint például a szíriai menekültválság megoldására nemzetközi szinten összesen 4,5 milliárd dollárra lenne szükség, amely az európai GDP nem egész fél százalékát jelenti.

4. A bevándorlás egyértelmű biztonsági kockázatot jelent a fogadó állam számára

A politikai közbeszédben 9/11 után nagyon gyakori a bevándorlást összekapcsolni a terrorizmussal és közbiztonság gyengülésével. Kutatások azonban kimutatták, hogy a bevándorlók lakossághoz mért aránya és a közbiztonság mértéke között nincs egyértelmű összefüggés helyi vagy globális szinten. Több országban az elítéltek között ugyan felülreprezentáltak a bevándorlók, ugyanakkor ez inkább a társadalmi státusszal és lehetőségekkel függ össze, nem a bevándorlás tényével vagy kulturális különbségekkel.

A jelenlegi menekültválság kapcsán is gyakran előkerül az érv, miszerint terroristák bújhatnak meg a menedékkérők között, amit az Iszlám Állam maga is „bevallott”. Ugyan természetesen nem zárható ki ez a jelenség, ugyanakkor a valószínűségét nem szabad eltúloznunk több okból kifolyólag. Egyrészről az Iszlám Állam profi média-gépezete szeret rájátszani az európai félelmekre, és ha tényleg ez lenne a stratégiájuk, arra nem hívták volna fel a figyelmet. Másrészről a XXI. században sokkal egyszerűbb az internet segítségével „bejutni” egy másik országba és elérni a radikalizálható, identitásválságban lévő fiatalokat, mint fizikailag beküldeni valakit a határokon belülre, akinek ráadásul nincs helyismerete, nyelvismerete, stb.

Természetesen ezzel nem állítjuk, hogy a bevándorlókat vagy menekülteket nem kell ellenőrizni, sőt: az okos határvédelem és az információszerzés a legjobb módszer a terroristák kiszűrésére. Fontos azonban látni, hogy önmagában a bevándorlás nem jelent biztonsági kockázatot. Ezzel párhuzamosan különbséget kell tennünk a meglévő szabályozás és annak megvalósítása között, a gyakorlatban ugyanis sok esetben nem a törvényi keret rossz vagy túl engedékeny, hanem a végrehajtás alacsony színvonala hoz létre lyukakat és biztonsági réseket.

A jelenlegi menekültválság a 2010-es évek egyik legfontosabb kihívása nem csak az Európai Unió, de a világ egésze számára is, ezért az ezzel foglalkozó társadalmi párbeszéd elengedhetetlen a probléma megoldásához. E párbeszédnek azonban fel kell használnia a már meglévő tudományos eredményeket, és nem szabad ráerősítenie a meglévő, a „józan ész” által konstruált hiedelmekre, azok alapján ugyanis nem születhet tartós vagy optimális megoldás.