Arról, hogy lesz-e pártszakadás, nehéz egyelőre nyilatkozni, az mindenesetre biztos, hogy az egységes kommunikáció az eddigi évek gyakorlatához képest erőteljesen megingott, és az elégedetlenkedők már nem csak a szimpatizánsok körében jelennek meg, hanem a most parkolópályára állított, egyébként prominens politikusok személyében is. Bár úgy tűnik, hogy a párt továbbra sem kíván teljesen szakítani a radikális szárnnyal és a hozzájuk tartozó, még meglévő holdudvarral, kérdés, hogy a kettős kommunikáció az országos és lokális politikában továbbra is működőképes lesz-e. Vendégszerzőnk, Félix Anikó írása.

 

Vona Gábor szerdán bejelentette, hogy elnöki jogával élve megvétózza három jelenlegi alelnök, Novák Előd, Apáti István és Szávay István indulását a következő tisztújító kongresszuson. Továbbá Hegedűs Lórántnét megkérte, hogy ne induljon a következő tisztújításon, utóbbi azonban nem a párt elnökségének tagja. A párt hivatalos kommunikációja egyelőre úgy próbálja interpretálni a döntést, mint ami nem jelent végleges szakítást ezen politikusokkal és az általuk képviselt radikálisnak címkézett szárnnyal, velük „higgadt” megbeszélés folyt. A hivatalos üzenet szerint a Jobbikban csak a prioritások változtak meg, a párt a 2018-as választásokra kezdett el készülni, egészen pontosan a kormányra kerülésen dolgozik. Ugyanakkor ezzel ellentétben igen heves megnyilatkozások láttak napvilágot az elmúlt két napban az említett politikusoktól, akik igen drámaian a leszámolás – halál terminusokkal élve nyilatkoztak a döntésről és saját jövőképükről. Ezekből a nyilatkozatokból úgy tűnik, hogy a diszkreditált politikusokat valóban váratlanul érte a pártvezető döntése, ezek közül talán Novák Előd “leforrázott” állapota volt a legőszintébb és meglepőbb, amely állapotot a csütörtökön tartott sajtótájékoztatójában már meglepetésszerűen benyújtott válóperhez hasonlított.

Sokan beszélnek újabb párton belüli törésről, a radikális szárny újbóli megnyesegetéséről, a Jobbik néppártosodásának újabb, talán eddigi legerősebb mérföldkövéről és akár pártszakadásról is. Hosszabb távon vizsgálva a párt körül zajló eseményeket megállapítható, hogy egy évek óta megkezdett folyamat újabb állomásának vagyunk szemtanúi, amelynek első, a külvilág számára látványos lépése a 2013-ban elindított arculatváltás volt, amikor is a párt fiatalos imázsra cserélte a gárdaegyenruhát és látványosan visszafogottságra intette a párton belüli rasszista, antiszemita hangokat.

A Jobbik vezetése úgy számolt, hogy ez a váltás többet fog hozni – legalábbis hosszú távon minden bizonnyal- mint elvenni, azaz a radikális tábor helyére léphet egy mérsékeltebb, többnyire fiatal szavazókör, amely leginkább a Fidesztől elvándorolt szavazókat jelentheti. Ez a döntés már akkor is megalapozottnak tűnt, akkor is és azóta is számos kutatás megállapította, hogy nagy az átfedés a két tábor között és ezen belül is a fiatalok jelenthetik a potenciális bővülési lehetőséget a párt számára. A váltás valóban hozott is, vitt is, a fiatalok körében a legutóbbi kutatások fényében jelenleg ismét a legnépszerűbb a párt a Jobbik.

Azonban “házon belül” a váltás már akkor is sok szimpatizánst meghökkentett, a “cukikampány” indulásának idején sokan hangot is adtak elégedetlenségüknek az új iránnyal szemben. Többek között a rövid életű, szélsőségesen radikális Magyar Hajnal Mozgalom ennek az elégedetlenségnek volt egy manifesztációja, amely azonban gyorsan letűnő sikertelen próbálkozásnak bizonyult a radikális tábor egyesítésére. Az elégedetlenkedő hangok ellenében ugyanakkor ennél a váltásnál a párt még egységes tudott maradni és konzekvens kommunikációt valósított meg. A radikális szárny- legalábbis az országos politika szintjén- visszavonulót fújt és/vagy megpróbálta elmagyarázni a radikális tábornak, hogy igazából nem történt változás. Ennek a kommunikációnak a lényege az volt, hogy a mérsékelt megjelenés csak a látszat és a párt nem változott, csak a felszínen kommunikál mást a nagyobb támogatottság elérése érdekében. Ugyanakkor szintén fontos megjegyezni, hogy a lokális politika szintjén a párt továbbra is megtartotta a radikális vonalat. A megvétózott képviselők helyére a napokban emlegetett ózdi polgármesterként működő Janiczak Dávid saját választási programjában például több helyen is szóba kerül többek között a háttérhatalom működése, valamint a cigány-magyar együttélés problémái, vagy éppen az érpataki modell ózdi implementációja. Látnunk kell tehát, hogy a radikális- nem radikális, néppárti – szélsőjobboldali választóvonalon túl releváns dimenzióként lép be az országos és lokális politika közti különbség, amellyel a Jobbik látható módon erőteljesen operál.

Ugyanakkor az országos politika szintjén a deradikalizációs döntés összefüggésben lehet a párt Fidesszel folytatott harcával, amelyet az utóbbi hónapokban folytatott a menekültválság kapcsán, ahol az idegenellenes megnyilatkozások és döntések terén licitált egymásra a két párt a retorika szintjétől egészen a gyakorlati döntésekig vagy javaslatokig. A Jobbik időnként megpróbálta ugyan túlszárnyalni a kormánypártokat menekültügyben, elég csak a kvótaellenesség Alaptörvénybe helyezésére tett javaslatára gondolni, de a közvélemény-kutatások és elemzések szerint ez a “jobbról előzés” kevéssé sikerült a párt számára, alulmaradt a Fidesszel szemben. Vona valószínűleg ennek fényében látta időszerűnek ezt a lépést, amely együtt jár a szintén Fideszt idéző országos „valódi” nemzeti konzultációval vagy éppen a parlamentben a Jobbik Ifjúsági Tagozata által indított, kifejezetten fiatalokat megcélzó Hallasd a hangod programmal, amellyel a fiatalok véleményét kívánják közvetíteni a politikusok felé.

Arról, hogy lesz-e pártszakadás, nehéz egyelőre nyilatkozni, az mindenesetre biztos, hogy az egységes kommunikáció az eddigi évek gyakorlatához képest erőteljesen megingott, és az elégedetlenkedők már nem csak a szimpatizánsok körében jelennek meg, hanem a most parkolópályára állított, egyébként prominens politikusok személyében is. Bár úgy tűnik, hogy a párt továbbra sem kíván teljesen szakítani a radikális szárnnyal és a hozzájuk tartozó, még meglévő holdudvarral, kérdés, hogy a kettős kommunikáció az országos és lokális politikában továbbra is működőképes lesz-e.

 

A szerző szociológus, politikai elemző, az MTA-ELTE Peripato Kutatócsoport tagja