Amennyiben az EU eredeti céljainak megfelelően politikai integrációt kíván létrehozni, folytatni kell és fel kell gyorsítani az integrációs folyamatot. Azokat az országokat pedig, amelyek szándékosan hátráltatják ezt, nem hajlandók együttműködni és közreműködni, ki fogják hagyni – írja vendégszerzőnk, Horváth Kristóf.  

A visegrádi csoportot (V4) éves váltásban elnököli a négy tagállam valamelyike, 2017 júliusától Magyarország a soros. A jelenlegi Fidesz-kormányzat különösen nagy híve a V4-nek, mivel szerinte az EU káros elképzelései elleni harc és a nemzeti szuverenitás védelmének egyik hatékony fegyvereként tekint rá. Nem mellesleg pedig, az a csekély támogatás, amelyet Orbán Viktor konzervatív-populista-illiberális törekvései élveznek Európa államfői részéről, többnyire a másik három V4-tag vezetőitől származik. A magyar kormányzati retorikát több mint egy éve a migráció és a határvédelem dominálja, a V4-es elnökség során is ezekre a témákra igyekeznek fókuszálni. Valójában a V4 számára a legégetőbb kérdés a „többsebességes Európa” sorsa, az eurózónához tartozó országok által májusban beterjesztett reformjavaslat alapján.

A két vagy többsebességes Európa mögötti elképzelés lényege, hogy az EU-n belüli régiók eltérő sebességgel folytassák az integrációs folyamatot, eltérő integrációs célok elérésére törekedve. Végső soron ez azt jelenti, hogy a gazdaságilag és társadalmilag fejlettebb tagállamok az elmaradottabb és integrálódni kevésbé kívánó országok béklyójától megszabadulva magasabb szintű és gyorsabb fejlődési folyamatot valósíthassanak meg. Az elképzelés legextrémebb formájában a nagyobb sebességre váltó régió önálló parlamenttel, költségvetéssel és pénzügyminisztériummal rendelkezne. Bár az nem egyértelmű, hogy ezek az intézmények és vezetőik az EU egészét irányító intézményrendszernek lennének-e felelősek, egyértelmű, hogy az elképzelés megvalósításával jelentős szintű önrendelkezéshez jutnának az EU fejlettebb tagállamai. Az eurózónának köszönhetően bizonyos szempontból már most létezik egy „magasabb sebességű” Európa, és az elképzelés legtöbb támogatója úgy gondolja, hogy az eurózónatagság határozná meg a gyorsabban integrálódó csoporthoz való tartozást, mivel az magas szintű gazdasági fejlettséget és stabilitást indikál (bár a görög példa bizonyítja, hogy a gyakorlatban ez nem feltétlenül igaz).

Egyesek szerint a kétsebességes modell az EU egészének egységességét növelné, fejlesztené továbbá az Unió gazdaságát. Mások szerint azonban csak tovább mélyítené a már meglévő törésvonalat a periféria elmaradottabb államaival, amelyek végül teljesen leszakadnának a magországoktól. Egy kétsebességes modellben sokat veszítenének a periféria államai. Ám az Európai Unió a kezdetektől többre volt hivatott egy közös piac létrehozásánál, és törekednie is kell egy tartalmasabb, politikai integráció megvalósítására. Ebben viszont a periféria hátráltatja a magországokat. Persze a magországoknak így is „kifizetődő” az Unióban tartani a perifériát, elviselni a problémás politikájukat, gazdaságukat és EU-szkeptikus kormányzatukat, hiszen ezek az országok a fejlettebb államok vállalatainak olcsó munkaerőpiacot biztosítanak, a termékeiket pedig itt magas profittal tudják eladni. Az EU-tagságuknak köszönhetően talán az orosz befolyás növekedése is jobban kordában tartható. Nem meglepő azonban, hogy a magországok maguk között gyorsítani kívánják az integrációt, hogy az EU-ban lévő lehetőségeket magasabb fokon használhassák ki.

Mindazonáltal érthető az is, hogy a periféria államai ellenszenvvel viseltetnek a kétsebességes modell iránt. Az EU által májusban beterjesztett eurózóna reformjavaslata hivatalosan stabilabbá és vonzóbbá kívánná tenni a közös valutát, ezzel motiválva a lehető legtöbb tagállamot az eurózónához csatlakozásra, hogy aztán azon belül gyorsítsa az integrációs folyamatot. A beterjesztést követően több perifériális állam is kifejezte elutasítását és nemtetszését, Orbán maga azt mondta, „ez a legellenszenvesebb gondolatok közé tartozik számunkra”, és bár ebben látszólag a V4 többi vezetője is egyetért, érdemes megnézni, a gyakorlatban hogyan viszonyulnak a közös fizetőeszközhöz.

Szlovákia

Az ország 2009-ben vezette be az eurót (egyedüliként a V4 tagjai közül), a szlovákok négyötöde elégedett vele, a gazdaság teljesítményére pedig egyértelműen pozitív hatással volt az eurózónához csatlakozás. A kétsebességes elképzeléssel kapcsolatban Robert Fico azt mondta, országa eddig is jelentősen fejlődött az integrációs folyamat által és az euró bevezetésével, és bár az Unión belüli egységesség híve, egy többsebességes modell megvalósulása esetén Szlovákia helye csakis a magországok között lehet, amire minden esélye meg is van.

Lengyelország

Adam Galpiński, a Lengyel Nemzeti Bank elnöke nemrég jelentette ki, hogy Lengyelország sem most, sem az elkövetkezendő 10 év során nem tervez a monetáris unió tagjává válni, mivel az nem szolgálná az ország gazdasági érdekeit. Hozzátette, hogy az EU-s integrációs folyamat felgyorsítása önmagában lehetetlen, helyette inkább a tagállamok önálló gazdaságára kellene összpontosítani, a nemzeti szuverenitást helyezve az EU intézményes céljai elé.

Csehország

Csehország gazdasága ideális az euró bevezetéséhez, a csehek túlnyomó többsége (több mint 70%-uk) mégis ellenezné azt, a 2008-ban kezdődő válság miatt kialakult euroszkepticizmus ugyanis máig erős az országban. A szavazók támogatásának híján a korábbi kormányzatok nem is vették napirendre a bevezetés határidejének meghatározását. A jelenleg kormányzó szociáldemokraták hajlandók lennének bevezetni, konkrét dátumot azonban csak az októberben esedékes választás után szabnának meg. 2020 előtt így nyilvánvalóan esély sincs a cseh euróra.

Magyarország

Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter sokak meglepetésére 2016-ban kijelentette, Magyarország 2020-ig bevezetheti az eurót. Az ország az öt gazdasági konvergenciakritérium közül valóban teljesített már hármat (árstabilitás, kamatkonvergencia, rendezett költségvetés), a negyedik, államadósságra vonatkozó feltételt pedig a közeljövőben teljesítheti, ráadásul a magyar lakosság több mint fele európárti. A magyar euró tehát ténylegesen reálisabb elképzelés most, mint a 2010 előtti időszak során bármikor. Orbán maga azonban többször is leszögezte, a kérdést sokkal inkább politikai, mint gazdasági oldalról kell megközelíteni, és ő személyesen nem sietne az euró bevezetésével. Mivel egész rendszerének legmeghatározóbb motívuma a „Brüsszel” ellen folytatott küzdelem, érthető, hogy az euró bevezetése miért tűnhetne politikai kapitulációnak. Mindenesetre, ha Orbán véleménye meg is változik hirtelen, vagy esetleg a Fidesz elveszíti 2018-ban a választást, a magyar euró legkorábban 2021-ben kerülhetne bevezetésre, persze csak akkor, ha az Európai Központi Bank is jóváhagyná azt. Ha ugyanis az EKB úgy ítéli meg, hogy a fejlettségi szintünk elmarad az eurozónáétól, könnyedén elkaszálhatja Magyarországot – ahogy nemrég ez történt Bulgáriával. A V4 csoportot tekintve a probléma nyilván a szlovák kérdés lehet. Amennyiben az eurózónatagság azonnali magasabb sebességre kapcsolást jelent, a V4 belső integritása kerül veszélybe azáltal, hogy Szlovákia a magországokhoz csatlakozik, míg a másik három tag perifériális marad. Puszta naivitás volna elvárni, hogy Szlovákia visszautasítja a „nagyok” meghívóját, és ezt a V4 vezetőinek is tudniuk kell. Ennek azonban az a következménye, hogy a máskor lehetséges, közösen szkeptikus, szuverenitáspárti álláspontot nem fogják tudni együtt képviselni.

Bár a három ország látszólag mind elutasítja az euró bevezetését, jelentősen eltérő okokból teszik ezt. A csehek gazdasága megfelelő lenne, és a politikai szándék is megvan, csupán a szavazók bizonytalansága jelent akadályt. Sok fog múlni az októberi választás eredményén, és azon, újraválasztják-e a szocdem kormányzatot. Megítélésem szerint a cseh lakosság meggyőzhető a csatlakozás lehetséges pozitív hatásairól. A litván példa pedig bizonyítja, hogy egy határozott kormányzat akár a szavazók többségének elutasítása ellenére is bevezetheti az közös fizetőeszközt.

Lengyelország helyzete egészen más: egyrészről hagyományosan ragaszkodnak a szuverenitás őszinte védelméhez, másrészről a lengyel gazdaság sokkal nagyobb, mint a V4 többi tagjáé. A lengyelek ezért megengedhetik maguknak, hogy függetlenek maradjanak, a magasabb sebességű csoportból való kimaradás negatív hatásait a gazdaságuk elbírhatná. Sőt, a lengyelek a többi, függetlenséget választó EU-tagállam között regionális vezető szerepet tölthetnének be, amiből az ország hosszútávon jelentősen profitálhatna. E szempontokat figyelembe véve Lengyelország aligha fog az elkövetkező években törekedni az eurózónához csatlakozásra.

Magyarország gazdasága pedig erősen függ az EU-tól, ráadásul az elmúlt években jelentős visszaesést produkált a régióban. Hosszútávon lesújtó hatással lenne az országra, ha az EU valóban megvalósítana egy kétsebességes rendszert, Magyarország pedig a „maradék” országok között ragadna. Mint minden közéletileg fontos magyar kérdésben, ebben is Orbán Viktor fog végső döntést hozni. Jelenleg úgy érzi, a személyes érdekszférájának politikai és gazdasági stabilitása az euró bevezetése nélkül is fenntartható, ebből pedig az következik, hogy az Orbán-rezsim kormányzása alatt Magyarország csak akkor fog a monetáris unióhoz csatlakozni, ha az legelső sorban a kormányzó elit érdekeinek felel meg.

A rettentően komplex többsebességes Európa nehéz – ha nem lehetetlen – feladvány a V4 számára. Úgy vélem, amennyiben megvalósulnak az eurózóna reformjai és felgyorsul az integrációs folyamat, Csehország számára minden lehetőség adott lesz, hogy csatlakozzon a szlovákokhoz és a többi magországhoz. A lengyel gazdaság jelenleg elég stabilnak tűnik a függetlenség igazolásához, regionális vezetőként pedig további stabilitást és növekedést érhetnek el. Magyarország persze ekkor fordulhatna Lengyelországhoz követőként, ám nem kérdés, hogy ez az ország további uniós marginalizációjához vezetne. Mindenesetre az Orbán-kormányzat képes lehetne az euró bevezetésére néhány éven belül. A V4-től elsőként egy közös nyilatkozatra számíthatunk, ami „mindenki Európáját” helyezi középpontba, amelyben mindenki maga döntheti el, milyen mértékben kíván részt venni az integrációs folyamatban, de végül senkit sem hagynak hátra, senki sem marad le igazán. Ha azonban az EU globális gazdasági tényező kíván maradni, gyors és átfogó reformokra van szüksége. Amennyiben az EU eredeti céljainak megfelelően egy politikai integrációt kíván létrehozni, folytatni kell és fel kell gyorsítani az integrációs folyamatot. Azokat az országokat pedig, amelyek szándékosan hátráltatják ezt, nem hajlandók együttműködni és közreműködni, ki fogják hagyni. Egy bizonyos pont után az elhivatottakat nem tarthatják vissza a vonakodók.