Nemrég több ellenzéki párt is politikai évadnyitó rendezvényt tartott. Ezt követően számos cikk, elemzés, vélemény látott napvilágot „az ellenzékről”. Az alábbiakban amellett érvelünk, hogy önmagában, a kormányzó Fidesz által egyoldalúan átalakított magyar politikai rendszer kontextusa nélkül nem sok értelme van értékelni az ellenzéki pártok politikáját.

1. Mítosz „az összefogott ellenzék”. A sajtó, a véleményvezérek szinte mindig, de sokszor maguk az ellenzéki politikusok is egyes számban beszélnek „az ellenzékről”, holott ilyen nincs és nem is volt. Vannak, akik vágyják, vannak, akik gyalázzák a teljes körű összefogást, de ilyen valójában sosem jött létre, az ellenzéki pártok legfeljebb a korlátozott együttműködés egyes formáit próbálták ki a különböző választásokon. Az ellenzéki oldal máig legnagyobb szerkezeti gondja épp a szétaprózottság, amely még a 2022-es országgyűlési választáson megvalósult közös indulás fátyla mögül is élesen kilátszott. Az egységes kormányoldal olyan változatos eszközökkel gondoskodik ennek fenntartásáról, mint a párt- és kampányfinanszírozás gyakorlata (amely alapvetően határozza meg az anyagi viszonyokat), a frakciófinanszírozás módja (amely minél több párt fenntartására ösztönzi az ellenzéki szereplőket), de ide tartozik a jelöltállítás könnyítése, a kamupárt-jelenség irányítása vagy az ellenzéki pártok közötti ellentétek kívülről való szítása. A sok szereplő miatt értelmetlen általánosító ítéleteket megfogalmazni „az ellenzék” politikai teljesítményéről. Valójában nagyon eltérő teljesítmények vannak, nemcsak az egyes pártok között, hanem az egyes pártokon belül is; mindennek azonban mérsékelt a jelentősége, mivel az ellenzéki pártok lehetőségeit és korlátait elsősorban maga a rendszer határozza meg.
2. Mítosz, hogy megszűnt az együttműködési kényszer. A 2022-es választási kudarcból teljes tévút azt a következtetést levonni, hogy ha „nem működött az összefogás, akkor külön-külön kell megpróbálni”. Jelenleg az a folyamat zajlik, amikor a pártok a saját pozícióikat igyekeznek megerősíteni, természetes vezető híján pedig saját politikusaikat Orbán Viktor kihívójaként felépíteni: a DK Dobrev Klárát, a Momentum Donáth Annát. Ez azonban nem jelenti azt, hogy végérvényesen leszámoltak volna az együttműködés összes formájával, és hogy külön-külön indulnának a 2024-es választások minden szintjén. A magabiztosan 5% fölötti támogatottsággal bíró pártok önálló listával is készülhetnek az európai parlamenti (EP) választásra, de a kisebbek várhatóan mind motorjai lesznek a közöslista-állításnak. Polgármesterei, egyéni kerületi képviselői viszont csak úgy lehetnek az ellenzéki szereplőknek, ha az önkormányzati választáson koordinálják a jelöltjeiket, ahogy 2019-ben is tették. Ez a helyzet nem fog megváltozni 2024-re, és bármit is kommunikálnak most, ezzel minden ellenzéki szereplő tisztában van. A választási rendszer(eke)t a Fidesz egymaga alkotta, önhatalmúlag döntött az önkormányzati és az EP-választás összevonásáról is: az együttműködési kényszerrel ötvözött versengés tehát – megint csak – a politikai rendszer kényszeréből fakad. Az ellenzéki pártok szándékai arra vonatkozóan, hogy megmutassák az „önálló arcélüket”, másodlagosak, és a rendszer akaratát tükrözik: az ellentétek fenntartását, az együttműködés nehezítését.
3. Mítosz az ellenzéki pártok szabad versengése. Jelenleg a DK áll a legközelebb ahhoz, hogy domináns szerephez jusson az ellenzéki oldalon. Ebben vitathatatlanul benne van a párt saját teljesítménye, szervezettsége, fegyelmezettsége, a politizálása kereteként kitalált árnyékkormány. Mítosz azonban, hogy ez egy tiszta verseny, amelyben a kormánypárt szándékaitól függetlenül győz a legjobban politizáló ellenzéki párt. Ma a többség számára az látszik az ellenzéki pártokból, amit a Fidesz rendszere láttatni akar. Így például, bár egyik ellenzéki párt sem „oltásellenes” vagy „háborúpárti”, magyar választók tömegei (köztük ellenzékiek is) hitték el róluk, hogy azok, egyszerűen azért, mert a kormány által irányított propagandagépezet ezt sulykolta. Hiszen „aki uralja egy adott ország médiáját, az eldönti, hogy ki uralja az adott ország gondolkodását, és ezen keresztül ki uralja az adott országot”. Ha a kormányoldal fő ellenfeleként kiemel egy ellenzéki szereplőt, és mindenki mást az ő alárendeltjének láttat (lásd a Fidesz Gyurcsány-ellenes [vagy inkább Gyurcsány-emelő] kampányait), akkor óhatatlanul ez a szereplő lesz a legmeghatározóbb az ellenzéki oldalon belül.
4. Mítosz, hogy az ellenzék (bármely szereplője) csak saját ügyetlensége miatt nem tud alternatívát nyújtani. A politikai közbeszéd tele van az ellenzéki pártok kritikájával, nemcsak a kormányzati irányítású médiában, hanem az egyre szűkebb független nyilvánosságban is. Az elégedetlenség persze sok vonatkozásban jogos, számos bírálat helytálló az ellenzéki pártok következetlenségeit, gyenge szervezettségét és politizálását illetően. Nem érdemes azonban úgy tenni, mintha ezek kizárólag az ellenzéki oldal belső problémái lennének. Amikor a mai Magyarországon napi gyakorlat embereket fenyegetni, elbocsátani, nyilvánosan lejáratni, idegen ügynöknek bélyegezni a kormánykritikus véleményük miatt, akkor nem lehet azon csodálkozni, hogy az ellenzéki pártok üzenete nem jut el a választókhoz, mozgósító erejük és utánpótlási potenciáljuk pedig egyre korlátozottabb lesz. Amikor egy gyárépítés elleni helyi tiltakozáson a tüntetők egy része nem a követeléseit írja a transzparensére, hanem azt bizonygatja, hogy ő „nem ellenzéki”, nehogy a „politizálás” vádjával lehessen illetni, akkor az is érthetővé válik, hogy a közvélemény-kutatások szerint akkor sem nő az ellenzék támogatottsága, ha a kormányoldalé épp csökken. A rendszerváltást követő két évtizedben megszoktuk, hogy kormány és ellenzéke nagyjából azonos mértékben volt jelen a nyilvánosságban, ahol az egyik fél ki tudta aknázni a másik fél hibáiból adódó lehetőségeket. Nem felmentve a kétségkívül sokat hibázó, gyakran mindenféle koncepciót nélkülöző ellenzéki pártokat, a mai politikai rendszerben a kormány által feldobott legmagasabb labdákat sem lehet olyan látványosan lecsapni, mint ahogy a 2010 előtti világban lehetett. Ezt a kormánykritikus véleményformálók körében is érdemes tisztán látni.
5. Mítosz, hogy önmagában az ellenzékváltás elvezetne a rendszerváltáshoz. Eleve nem igaz, hogy az ellenzéki oldalon nincs változás, hiszen az elmúlt 15 évben számos új szereplő jelent meg parlamenti pártként is: Jobbik, LMP, Együtt, Párbeszéd, Momentum, Mi Hazánk. A tavalyi országgyűlési választáson egy teljesen kívülről jött, alig pár éve ismert politikus, Márki-Zay Péter lett az ellenzéki pártok közös miniszterelnök-jelöltje – az új szereplők tehát nem hozták el sem a kormány-, sem a rendszerváltást. Ez nem jelenti azt, hogy az ellenzéki erőknek ne lenne közös érdeke, hogy megszabaduljanak látszatellenzéki ballasztjaiktól. Azt viszont igen, hogy a jelen politikai rendszerben még a legkiválóbb, leghitelesebb, legnagyszerűbb üzenetet megfogalmazó politikusnak is rendkívüli nehézséget okozna az érvényesülés. A Fidesz által leuralt nyilvánosságban a választók egy jelentős részéhez egyszerűen nem tud torzítás nélkül eljutni a mondandója. Akik tehát kizárólag az ellenzék leváltásával foglalkoznak, fordítva ülnek a lovon. Nem az ellenzék miatt ilyen a rendszer, hanem a rendszer miatt ilyen az ellenzék. Ezért az ellenzék változásának a rendszer megrendülése a feltétele. Senki sem tudja ma Magyarországon, hogy ez mikor és mitől következhet be, de az biztos, hogy a társadalom pártokon túli szereplői – azaz a szakszervezetek, az érdekképviseletek, az önkormányzatok, a civil szervezetek, a független sajtó, a helyi közösségek, az aktív állampolgárok stb. – nélkül nem fog bekövetkezni. Ha a rendszer szándékainak megfelelően a magyar társadalom különféle aktorai körében továbbra is uralkodó marad az „Ugyan kérem, én nem politizálok!” elv, akkor semmiféle változásra nem lehet számítani. Ha a hatalmon lévő politikusoknak nem kell számolniuk az elszámoltatással és a leválthatósággal, akkor nemhogy a rendszert nem lehet megváltoztatni, de még egy gyár felépülését sem lehet megakadályozni a rendszer ellenében.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom