Orbán Viktor március 15-ei beszéde újabb bizonyítéka annak, hogy a kormányfő egyre radikálisabb eszközökhöz nyúl hatalma megőrzése érdekében. A külföldi „ügynöközés” és a szuverenitás védelmére hivatkozó represszív politika az év eleje óta fokozódik, a „tavaszi nagytakarítás” ígérete pedig komoly fenyegetést jelent a független intézményekre. A rendszer félelme a gazdasági elégedetlenség és az ellenzék erősödése miatt növekszik, miközben az információs autokrácia puha eszközei kezdenek kimerülni. A következő egy év kulcskérdése, hogy a kormány milyen mértékben merít a keményebb autoriter módszerekből – és hogy a társadalom meddig tűri mindezt.

A kormányfő radikalizálódása új szintre ért. Orbán Viktor március 15-én elmondott „poloskázós” beszéde illeszkedik a hatalom kritikusaival szemben represszív fellépést hirdető, és azt a szuverenitásvédelem álcájával indokló politikába, amelyet a miniszterelnök évek óta, de az év eleje óta egyre radikálisabban képvisel. Bár a hatalomtól független bírók, valamint a kormány munkáját ellenőrző, a korrupciós ügyeit feltáró szabad sajtó és civil szervezetek külföldi ügynöknek bélyegzése évek óta zajlik, most újra felerősödött, húsvétra ígért kiseprűzésük pedig év eleje óta jelen van a miniszterelnök kommunikációjában.

A rendszer úgy érzi, veszélyben a hatalma, de bármit megtehet. Egyfelől Orbán Viktor a gazdasági elégedetlenség erősödése és a TISZA előretörése miatt veszélyben érzi a rendszerét, másfelől Donald Trump hivatalba lépése óta úgy látja, a hatalmát illetően semmilyen külső korláttal nem kell számolnia. Az Európai Uniót nem tekinti annak, a belső intézményi korlátokat pedig 2010 óta fokozatosan és eredményesen felszámolta.

Szó sincs gumicsontról, az „eltakarítás” most valós fenyegetés; a hatalomféltés miatt mozdulhat a rendszer a puhától a kemény autoriter eszközök felé. Ahogy nő az Orbán-rezsim félelme a 2026-os választási vereségtől, úgy fokozza majd az elnyomást az ellenzéki politikusokkal, a szabad sajtóval, a kormánykritikus civilekkel és a független bíróságokkal szemben. Ez a következő időszakban nem pusztán lejárató kampányokban jelenhet meg, hanem büntetőjogi eljárásokban, a gyülekezési jog – a Pride ürügyén elfogadott és akár további – korlátozásában, hatósági vegzálásban, adminisztratív és pénzügyi ellehetetlenítésben. Politikai cél az is, hogy a következő egy évben minél kevesebben merjenek majd nyilvánosan felszólalni, aktivistaként dolgozni, jelöltként elindulni a kormánypárttal szemben. Eddig működtek az információs autokráciákra jellemző puha eszközök, az elmúlt egy évben viszont korlátozottnak bizonyult a hatékonyságuk; a következő egy évben fog kiderülni, hogy az Orbán-rezsim milyen mértékben fog meríteni a hagyományosabb autokratikus eszköztárból.

A „tavaszi nagytakarítás” még piszkosabb választást hoz majd. A független szereplők beharangozott „eltakarítása” a jövő évi választás szempontjából is kulcsfontosságú lesz. A választás tisztaságát ellenőrző szervezetek és a választás nyilvános kontrollját jelentő szabad sajtó további gyengítésével, netán a főbb szereplők teljes „eltakarításával” még az eddigieknél is torzabb körülmények között fordulhatunk rá a választásra: még inkább kiegyenlítetlen lesz a választási versengés, még több visszaélés maradhat majd rejtve, még nehezebb lesz a szabad tájékozódás és véleménynyilvánítás.

A keményebb repressziónak politikai kockázata is van. Amint a hatalom túllép a szimbolikus ellenségképzésen, és ténylegesen keményebb autokrata eszközöket kezd bevetni, ismeretlen terepre téved. Bár a radikalizálódás szimpatikus lehet a már erre kondiconált tábor keménymagjának, a társadalom nagyobb részéből ellenszenvet és ellenállást válthat ki, mert a dehumanizálás sötét történelmi előképeit idézi fel. Ehhez adódik hozzá a kormányzati teljesítménnyel való általános elégedetlenség, a fenyegetettség miatti „nincs már mit vesztenem” attitűd, illetve a potens kihívó megjelenése miatti reményérzet. Mindez felmutathatja az Orbán-rezsim már eltűntnek hitt belső társadalmi korlátait.