Bezárás
Geopolitika

Elérheti-e Belaruszt egy „bársonyos forradalom”?

Alekszandr Lukasenko minden bizonnyal „megnyeri” a közelgő belorusz elnökválasztást, hatodik elnöki ciklusa azonban nagy valószínűséggel az utolsó lesz. A demokrácia iránti igény akkorára nőtt, hogy már egy örmény típusú, geopolitikailag semleges demokratizáció sem elképzelhetetlen. A Kremlnek ugyanakkor van oka félnie egy szabad és demokratikus Belarusztól.

26 éves uralmának legnagyobb kihívásával néz szembe az Alekszandr Lukasenko vezette autokratikus rezsim. A belorusz államfő – részben gazdasági megfontolásokból fenntartott, részben pedig a saját, hibás helyzetértékeléséből következő – koronavírus-szkepticizmusa, valamint gazdasági-szociális cselekvőképtelensége nem csupán rég nem látott tömegtüntetésekhez vezetett májusban és júniusban, hanem az évtizedeken keresztül elnyomott belorusz ellenzék újjáéledéséhez is hozzájárult. A társadalmi elégedetlenség szimbólumaként elsőként Szergej Tyihanovszkij, az ország egyik legismertebb Youtubere lépett elő, elnökjelöltségét azonban sorozatos rendőrségi provokációk segítségével lehetetlenítették el a hatóságok. A jelenleg is börtönben ülő Tyihanovszkij mellett az elnökválasztási mezőnyből két további jelölt emelkedik (pontosabban emelkedett) ki: Viktor Babariko, a Belgazprombank, vagyis az orosz Gazprom egyik belorusz leányvállalatának korábbi vezetője, valamint Valerij Cepkalo, az ország korábbi washingtoni nagykövete és az egyik legjelentősebb belorusz ipari park alapítója. Az utóbbi két szereplő jelöltsége azért jelentős, mert mindketten a Lukasenko-féle politikai és gazdasági elitből léptek át az ellenzéki térfélre. Ez Belaruszban rendkívül veszélyes műfaj, amelyet mi sem mutat jobban, mint hogy a legesélyesebb ellenzékinek tartott Babarikót külföldi befolyásolási és pénzmosási vádak alapján tartóztatták le, Cepkalo pedig, akinek jelöltségét szintén elkaszálta a belorusz Központi Választási Bizottság (CIK), Moszkvába menekült, amint kiderült, hogy rá is letartóztatás vár.

Miután a hatalom Babarikót és Cepkalót is eltüntette a képből, a két indulástól eltiltott jelölt kampánya július közepén egyesült Tyihanovszkijéval, akinek jelöltségét – tekintettel arra, hogy börtönben van – úgy sikerült megtartani, hogy a bebörtönzött Youtuber helyett felesége, Szvetlana Tyihanovszkaja lett hivatalosan az elnökjelölt. A három további jelölt egyike, a hangosan Európa-párti (ugyanakkor sokak által megkérdőjelezett függetlenségű) Anna Kanopackaja marginalizálódott, a másik két szereplő kampánya pedig elhanyagolható. Tyihanovszkaja jelöltségét vélhetően azért engedélyezték a hatóságok, mert Lukasenko nem tekinti a női jelölteket valódi politikai ellenfeleknek. Az egyesült ellenzék együttesen komoly erőt képvisel, amit – amellett, hogy csak a három említett jelölt több mint 700 ezer aláírást gyűjtött a választáson való hivatalos induláshoz a 7 millió választásra jogosulttal bíró országban – legjobban a május-júniusi tüntetéshullám és az ellenzéki események iránti, Minszk mellett a belorusz vidéken is példátlan érdeklődés mutat meg. Ennek egy jelentős részét a hatalom magának köszönheti, miután a – 2015-ös elnökválasztási kampány során tanúsítottakkal ellentétben – a hatóságok erőteljesebben lépnek fel a tüntetéseken, és azok kezdete óta több száz embert tartóztattak le (köztük három elnökjelölt-aspiránst és közel 20 újságírót), melyek közül belorusz civil szervezetek legalább 190 személyt tekintenek politikai fogolynak.

A belorusz ellenállás új szimbólumai (balról jobbra): Veronika Cepkalo (Valerij Cepkalo felesége), Szvetlana Tyihanovszkaja és Marija Kolesnyikova (Viktor Babariko kampányfőnöke

forrás: Dergey Gapon – AFP

Fél évvel ezelőtt mindez elképzelhetetlen lett volna: akkor még úgy tűnt, hogy az elnökválasztás, amelynek során Lukasenko a tőle megszokott módon a „stabilitás” szükségességével érvel, a 2015-ös sémát követi: az elnök konkurenciáját három-négy politikai kockázatoktól mentes jelöltre korlátozzák, akik alig vagy egyáltalán nem jelennek meg az országos médiában, a regnáló elnök 80 százalék feletti (és meghamisított) eredménnyel győzedelmeskedik, a CIK az eredményeket még aznap szentesíti, a választással elégedetlenek tüntetéseket tartanak, amellyel szemben a hatalom korlátozottan lép fel, hogy ne rontsa érdemben az ország külkapcsolatait. A koronavírus-járvány és a gyengülő gazdasággal való elégedetlenség következtében azonban kicsúszott az irányítás a hatóságok kezei közül.

Minszk az örmény példát követheti

Az augusztus 9-ei voksolás az elmúlt 26 év legizgalmasabb és legkiszámíthatatlanabb választásának ígérkezik. Ez természetesen nem azért van, mert nem sejthető az eredmény: a legvalószínűbb forgatókönyv szerint a Lukasenko ismét magas részvétel mellett és behozhatatlan fölénnyel győzedelmeskedik. Mivel Belaruszban a nem az állam által végzett vagy megrendelt közvélemény-kutatások törvénytelenek, így természetesen nehéz felmérni, hogy valójában mekkora Tyihanovszkaja támogatottsága, ugyanakkor a Minszken kívül is tízezres tömegeket vonzó kampányeseményei alapján, valamint amiatt, hogy a két legesélyesebbnek tartott aspiráns börtönben ül, okkal feltételezhető, hogy jóval magasabb, mint amit a CIK eredményei állítanak majd, Lukasenko támogatottsága pedig jóval kisebb, mint amit a belorusz állami média által megrendelt adatok állítanak. A valós eredmények megismerését tovább korlátozza, hogy az EBESZ ez alkalommal nem küld választási megfigyelőket Minszkbe, ahogy az is, hogy a választópolgárok mintegy egyharmada jogosult a választást megelőző egy hétben szavazni, amely a helyi független szervezetek munkáját is nehezíti.

Amennyiben a választás éjszakája így fog lezajlani, borítékolható, hogy a társadalmi elégedetlenség egy összellenzéki tüntetéshullámban fog kulminálódni. Ezt valószínűsíti az is, hogy az egyesített Tyihanovszkaja-Babariko-Cepkalo blokk programja nem a hatalomátvételről, hanem egy rövid távú és átmeneti elnökségről szól, melynek során szabadon engedik a politikai foglyokat, korlátozzák a betölthető elnöki ciklusokat, demokratizálják a belorusz politikai intézményrendszert, rövid időn belül pedig új elnök- és parlamenti választásokat írnak ki. Egy nagyobb tüntetéshullámra – a korábbi posztszovjet demokratizációs kísérleteket figyelembe véve – alapvetően két módon reagálhat a Lukasenko-rezsim. Ha a tüntetések erőszakos demonstrációkba vagy (kiprovokált) zavargásokba csapnak át, az elnök az állambiztonsági és rendvédelmi szerveket irányító elit – a szilovikok – segítségével erőszakos választ adna azokra. Az orosz oligarchák ügynökének beállított Babariko letartóztatása kapcsán Lukasenko azt állította, hogy ezzel egy az ukrajnai Majdan-forradalomhoz hasonló eseménysort sikerült meggátolnia, emellett pedig rendszeresen egyeztet a biztonsági erők vezetőivel (és megtekinti a védelmi szervek „tüntetéseket szétverő” gyakorlatait), vagyis az elnök aktívan készül a választás utáni zavargásokra. Mindez további társadalmi feszültségeket, az Oroszországtól való függés növekedését és az EU-val való kapcsolatok újbóli mélypontra zuhanását vonná maga után.

A demokratikus átmenet lehetőségeit tekintve ugyanakkor van egy másik forgatókönyv, amely leginkább a 2018-as örményországi eseményeket idézheti. A dél-kaukázusi országot akkor már 10 éve kormányzó Szerzs Szargszján államfő, aki sorozatos választási csalásokkal maradt az ország élén, egy 2015-ben tartott népszavazással próbálta meg úgy bebetonozni a hatalmát, hogy második elnöki ciklusának 2018. áprilisi lejártakor miniszterelnöki székbe katapultál. Az örmény félelnöki rendszert ezzel „parlamentárissá” alakították volna, mégpedig úgy, hogy többek között a választókerületek manipulációjával nehezítették volna az ellenzéki pártok parlamentbe jutását. Miután az akkor kormányzó Republikánus Párt megválasztotta Szargszjánt kormányfőnek, az örmény társadalom – megelégelve az évtizedes választási csalásokat és a kormányzó elit által működtetett rendszerszintű korrupciót – példátlan, háromhetes tüntetéshullámmal tiltakozott, melynek hatására (és nem mellesleg az örmény hadsereg egységes támogatásának megszűnésére) Szargszján 2018. április 23-án lemondott, az ország új miniszterelnöke pedig a tüntetések vezéralakja, Nikol Pasinján lett. 2018 végén parlamenti választásokat tartottak, amely hosszú évek óta az első szabad és demokratikus voksolással és Pasinján pártjának győzelmével zárult.

A pasinjáni kísérlet legfontosabb feltétele abban állt, hogy a „bársonyos forradalomnak” nem volt geopolitikai vonatkozása, a tüntetések célja a korrupció megszüntetése és a demokratikus átmenet elérése volt. Maga az új örmény kormányfő is többször nyilvánvalóvá tette, hogy továbbra is stratégiai partnerként tekint Moszkvára, Örményország nem fog kilépni sem a Kreml-projekt Eurázsiai Gazdasági Unióból, sem a szintén moszkvai érdekeltségű Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetéből. Ugyanakkor Pasinján azt is hangoztatta és hangoztatja napjainkban is, hogy az új örmény vezetés „szuverén külpolitikára” törekszik, vagyis arra, hogy Örményországot Moszkva ne alárendeltként, hanem partnerként kezelje. Két évvel Pasinján hatalomra kerülése után már bőven látni súrlódásokat a bilaterális kapcsolatokban (legutóbb a Kreml sajtófőnöke vádolta meg azzal az örmény kormányfőt, hogy el akar távolodni Moszkvától), jelen állás szerint azonban kevés jele van annak, hogy ellenségessé válna a két ország viszonya: 2007 óta először fogadott el új nemzetbiztonsági stratégiát az örmény kormány, amely a 13 évvel ezelőtti koncepcióhoz hasonlóan priorizálja az Oroszországgal való kapcsolatokat. Ha a jereváni demokratikus fordulathoz hasonló eseményekre kerülne sor Belaruszban, ez a feltétel kétségkívül teljesülne: a belorusz ellenzék hasonlóan semleges és szuverén külpolitikát akar, de semmilyen jelét nem adta annak, hogy hatalomra kerülésük esetén geopolitikai fordulatot vinnének véghez.

Forrás: Belarusz Köztársasági Elnöki Hivatala

A geopolitikai semlegesség mellett – Belarusz-specifikus kontextusban – egy választás utáni békés hatalomátvétel elengedhetetlen feltétele továbbá, hogy az országot irányító elit egy jelentősebb része is támogassa az átmenetet. Babariko és Cepkalo indulása ebből a szempontból ugyan figyelemreméltó, egyelőre azonban nem látszik törés a Lukasenkót támogató és egyébként szélsőségesen vertikális hatalmi elitben, amelynek legfontosabb elemét jelenleg a régi rendszer felé elkötelezett szilovikok adják. Ha a Lukasenko-párti elit megtörik, a repedés feltételezhetően a gazdasági szférából fog érkezni, ahol már évek óta érzékelik azoknak a privatizációs, diverzifikációs és modernizációs reformok szükségességét, melyeket a koronavírus-járvány a belorusz középosztály számára is nyilvánvaló tett.

A Kreml veszíthet a legtöbbet egy demokratikus Belarusszal

Az elmúlt negyedszázadban a belorusz-orosz viszonyrendszer meglehetősen ambivalens módon alakult. A szovjet történelmi háttér és a kulturális kapcsolatok nyomán a két nép testvérként tekint egymásra, a Szovjetunió felbomlását követően pedig Belarusz valamennyi Oroszország vezette posztszovjet politikai és gazdasági integrációs kezdeményezésben részt vett. Ezzel párhuzamosan – részben a szovjet gazdasági hagyatéknak és Lukasenko kommunisztikus gazdaságpolitikájának köszönhetően – Minszk egyoldalú gazdasági függésbe került, különösen az orosz energiahordozóktól, a politikai kapcsolatok kétélű jellege pedig leginkább a Moszkvából érkező befolyásszerzési kísérletekben mutatkozott meg, illetve abban a Lukasenko-féle Nyugat-Kelet egyensúlypolitikában, melynek kizárólagos célja saját diktatórikus rendszerének fenntartása. Előbbi az ukrán válság kibontakozását és a Kreml külpolitikájának agresszívabbá válását követően fokozatosan erősödött, melynek legutóbbi példája a Moszkva által Minszknek benyújtott 2019-es „integrációs ultimátum”. Oroszország és Belarusz még 1999-ben kötött szerződést egy szövetségi állami integrációs forma kialakításáról, melyet felhasználva igyekezett a Kreml az elmúlt év során egy Oroszországnak kedvezőbb, minden korábbinál nagyobb gazdasági és energiaügyi együttműködést letárgyalni a belorusz vezetéssel, továbbá részlegesen, de nem teljesen korlátozni az ország szuverenitását, miközben fokozatosan csökkentették a korábban Belarusznak tett energiapiaci kedvezményeket. Ezt Lukasenko úgy igyekezett ellensúlyozni, hogy fokozatosan próbálta javítani az Egyesült Államokkal és a Kínával való politikai kapcsolatait, illetve diverzifikálni az energiaimportot.

Az orosz befolyásszerzési kísérletek abból a feltevésből indulnak ki, hogy Ukrajna után Belarusz is átkerülhet a transzatlanti érdekszférába, egy demokratikus berendezkedésű Belarusz pedig sokkal nyitottabb és sokkal inkább képes lenne az USA-val és az EU-val való kapcsolatépítésre, míg Lukasenko lehetőségei ugyanebben a vonatkozásban kifejezetten korlátozottak. Bár sem Cepkalo, sem Babariko, sem a viszonylag radikálisabb Tyihanovszkij nem törekedett teljes geopolitikai irányváltásra, a Kreml számára egy kiszolgáltatottabb, de továbbra is hatalmon lévő Lukasenko a legelfogadhatóbb alternatíva, mivel nem zárható ki, hogy hosszú távon a szabad választások Nyugat-barát vezetőket eredményeznek. Ez a hozzáállás attól eltekintve is változatlan, hogy a belorusz elnök mindezidáig példátlan módon nemcsak a Nyugatot, hanem – közvetetten, de – Oroszországot is az elnökválasztásba való beavatkozással vádolta meg, ráadásul kétszer is.

Mindemellett egy demokratikus Belarusz belpolitikai szempontból is kockázatot jelenthet a Vlagyimir Putyin vezette Oroszország számára. Ahogy azt Vlagyiszlav Inozemcev moszkvai elemző is kiemeli, a Lukasenko-rezsim sok tekintetben a putyini autokratikus rendszer előfutára volt. A Kreml a Szovjetunió történelmi restaurációját célzó lépései a Lukasenko-féle szovjet politikai és gazdasági nosztalgiát követik, a civil szervezeteket is korlátozó orosz „ügynöktörvény” egy hasonló, belorusz gyakorlaton alapszik, a belorusz autokratikus berendezkedés építése már az 1990-es években elkezdődött, Lukasenko pedig már 2004-ben „lenullázta” az alkotmányosan megengedett elnöki ciklusokat, hogy tovább maradhasson hatalmon – pontosan úgy, ahogy Putyin tette egy hónappal ezelőtt. Lukasenko esetleges bukása tehát – akár választás útján, akár egy azt követő tüntetéshullám következtében történne meg – súlyos következményekkel bírna a Kreml számára, hiszen az orosz demokratikus ellenzék építkezésének is teret nyitna, az orosz társadalom számára pedig mintául szolgálna.

Mit lépjen a Nyugat?

Az európai közösség szempontjából a legfontosabb kérdés, hogy a választásokat és az azt követő időszakot hogy „menedzselik” a belorusz hatóságok. Az EU – azon túl, hogy felszólította Minszket a politikai foglyok szabadon bocsátására – mindezidáig nem lépett érdemben az eddigi hatósági túlkapások ellen, holott egyes országokban, köztük a szomszédos Litvániában, már lobbiznak érdemi uniós lépésekért. Amennyiben szélesebb körű represszió éri a belorusz ellenzéket és a tüntető tömegeket, az EU – azután, hogy 2016-ban feloldotta az ország ellen érvényben lévő szankciók jelentős részét – újból korlátozó intézkedéseket vezethet be Belarusz ellen, míg a jövőbeli kapcsolatok építése lényegében az energiaügyi együttműködésre korlátozódhat. (Míg a Kremllel hagyományosan szkeptikus kelet-európai tagállamok többsége várhatóan támogatná ezt a lépést, addig éppen a magyar kormány az egyetlen, amely a megmaradt szankciók eltörlését szorgalmazza, így elképzelhető, a magyar kormány lesz az egységes európai állásfoglalás gátja.) Ennek megfelelően az USA-val való viszony is visszavetődhet: Belarusz 12 év után először küldött nagykövetet Washingtonba az elmúlt napokban, a megváltozott helyzetből kiindulva viszont már nem biztos, hogy ezt az amerikai adminisztráció viszonozza, sőt, Washington akár meg is erősítheti a rezsim elleni korlátozásokat.

A 2010-es elnökválasztás tapasztalataiból kiindulva az elmúlt három hónap eseményei már kellő alapot szolgáltatnak a szankciók újbóli bevezetésére, ugyanakkor a rezsim szankciók által történő elszigetelése kétélű fegyver: a korlátozások típusától függően meggyengíthetik az egyébként is válságos helyzetben lévő belorusz gazdaságot, jobban kiszolgáltathatják az ország társadalmát a represszív politikai rendszernek, végső soron pedig a Kreml befolyásának növekedését eredményezhetik, miközben Moszkva – a koronavírus-járvány alatti viszonylagos csend ellenére – egyáltalán nem mondott le a befolyásszerzési kísérletekről. A Kreml jelenleg is aktívan lobbizik azért, hogy a belorusz kormány egy orosz informatikai rendszerre cserélje a minszki adóhatóságok jelenleg használt szoftvereit, amely által az orosz kormány valamennyi belorusz gazdasági szereplő adataihoz képes lenne hozzáférni. Ebből a perspektívából nézve kell a nyugati közösségnek nyilvánvaló és erős üzenetet küldenie Lukasenkónak és annak a belorusz társadalomnak, amely kifejezetten pozitívan vélekedik az Európai Unióról.

Istrate Dominik

A kiemelt kép forrása: Belarusz Köztársasági Elnöki Hivatala

További elemzéseinkért látogasson el a Political Capital honlapjára

A Political Capital hírlevelére itt iratkozhat fel:

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom