Megszűnt a néppárti-szocialista koalíció többsége az EP-ben, míg a populista, euroszkeptikus pártok nem nőttek eleget ahhoz, hogy blokkoló kisebbséget alkossanak. Legalábbis az EP-ben.

Az Európai Parlament (EP) az Európai Unió egyik társjogalkotó szerve a tagállami miniszterekből álló Európai Unió Tanácsa (EuT) mellett. A politikai súlyát 1979 óta folyamatosan gyarapító EP mára az uniós szakterületek többségében együttdöntési joggal bír, nélküle pedig sem az egyes uniós biztosokat, sem az Európai Bizottság (EB) elnökét nem lehet kinevezni. Az EP általában egyszerű többséggel dönt az éppen aktuális javaslatról; a Bizottság elnökének megválasztása viszont fontos kivétel, ehhez ugyanis abszolút többség kell.

Többség az EP-ben: eseti koalíciók, nem nagykoalíció

1979 és 2019 között az EPP és az S&D közösen tudták biztosítani az EP-ben a többséget, így akár erőből is bármit letolhattak volna a Parlament torkán. A bizottsági elnökök kilétét hagyományosan az EPP és az S&D alkuja döntötte el; ez az, ami 2019-ben már nem lesz lehetséges. Az ALDE és/vagy a Zöldek parlamenti frakciója – na meg az Európai Tanácsban (ET) ülő liberális állam- és kormányfők – lehetnek a királycsinálók. A Bizottság kinevezése esetében tehát a jobb- és a balközép pártok veszteségeinek gyakorlati eredménye az, hogy a folyamat elhúzódhat, ugyanis legalább egy harmadik fél érdekeit kénytelenek lesznek figyelembe venni. Ez természetesen igaz lehet minden olyan bizottsági javaslatra és parlamenti módosítóra is, amelyet csak az EPP és az S&D támogat, igaz, a 2014-2019-es tapasztalatok alapján ez igencsak ritka.

Ha végiglapozzuk az előző ciklus EP-szavazásait, kitűnik, hogy egyáltalán nem volt jellemző az EPP-S&D-páros uralma. Sőt, az EP-ben egyáltalán nem is léteznek állandó koalíciók, ráadásul az sem ritka, hogy a képviselők kiszavaznak saját frakciójukból – az EP-ben ugyanis, a legtöbb nemzeti parlamenttel ellentétben, nincs szigorú pártfegyelem. Nézzünk néhány eseti EP-koalíciót:

• Egy 2019-es, a társadalombiztosítási rendszerek koordinációjáról szóló tervezetet egy EPP-ALDE-ECR-EFDD-többség szavazott meg;
• az Európai Védelmi Alap létrehozását az EPP-S&D-ALDE többség szorgalmazta, de mellette állt a lengyel PiS (ECR) és az olasz Öt Csillag is (EFDD);
• a sokat vitatott szerzői jogi reformot pedig egy nagyobb részt egységes EPP és több megosztott frakció (S&D, ALDE, ENF) fogadta el, de az ECR-es képviselők harmada is támogatta, míg a Zöldek, az EFDD és a GUE/NGL képviselői csak elvétve álltak a javaslat mellett.

Számos tervezetet (például ezt, ezt és ezt) lényegében minden pártcsalád megszavazott. Ennek oka, hogy az európai intézmények, beleértve az EP-t, a lehető legszélesebb konszenzus elérésére törekednek, ami erősíti az uniós döntések legitimációját. A 2019-es ciklus abban hoz majd újdonságot, hogy ezentúl nemcsak kívánatos, hanem szükséges is lesz az EPP-S&D-párosnak más frakció(k) szavazata után nézni. Kiélezett esetekben ez valamelyest lelassíthatja majd a parlamenti munkát, mivel más pártcsaládok erőteljesebben tudnak majd lobbizni saját érdekeikért. Az így generálódó politikai-tartalmi viták még használhatnak is az európai politikai diskurzusnak.

A blokkoló kisebbségtől nem annyira az EP-ben, mint az EuT-ben kell tartani

Bár az euroszkeptikus pártok összességében erősödni tudtak 2014-hez képest (a frissen választott EP-képviselők körülbelül egyharmada ül majd euroszkeptikus frakcióban), nagy többségük mára nem érdekelt abban, hogy kiléptessék országukat az EU-ból. A szélsőséges pártok esetleges egységes fellépése sem akadályozná érdemben a parlamenti munkát, mivel egyharmados mandátumaránnyal maximum két ügyet tudnak blokkolni: az EB elleni bizalmatlansági indítvány megszavazását, illetve a 7-es cikkely elindítását egy tagállam ellen.

Az viszont biztos, hogy az euroszkeptikus pártok a legritkábban fognak egységesen szavazni: 2014 és 2019 között épp az ő képviselőik voltak a legkevésbé lojálisak saját EP-frakciójuk irányvonalához, ami önmagában jelzi, mennyire szerteágazóak és nehezen összefésülhetők az érdekeik. Ugyanúgy vannak közöttük oroszbarátok, mint oroszellenesek, vagy a szabadpiacot, szabadkereskedelmet pártolók és elutasítók.

A legtöbb euroszkeptikus párt, illetve pártcsalád (ECR, ENF, EFDD, GUE/NGL) nem utasítja el zsigerből az összes uniós javaslatot (még a bevándorlás ügyében sem értenek teljesen egyet), így ügyek mentén ezekből a sorokból is tud támogatókat nyerni a „centrumkoalíció”. A szélsőbaloldali GUE/NGL például támogatja a menekültkvótákat, míg az Öt Csillag képviselői az Európai Ügyészséget.

Nem jött be tehát sokak (köztük Orbán Viktor) várakozása egy erős euroszkeptikus tömb születéséről. Ezeknek az erőknek csekély hatásuk lesz az EP döntéshozatali folyamatára, a Fidesz EP-képviselői is eljelentéktelenednének, ha egy euroszkeptikus csoportba ülnének át.

Az euroszkeptikus erők sokkal könnyebben szerezhetnének befolyást az uniós döntések fölött, ha az EuT-ben tudnának blokkoló kisebbséget kialakítani. Ehhez legalább négy tagállamra van szükség, amelyek képesek lefedni az uniós lakosság legalább 35 százalékát. A parlamenti „hatalomátvételnél” ez elérhetőbb cél, márpedig Salvini, Orbán, illetve nem utolsó sorban a Kreml mindent meg fognak tenni azért, hogy újabb populista kormányokat segítsenek hatalomra Európában.

 

EP-frakciók (2014-2019)

• EPP: Európai Néppárt
• S&D: Szocialisták és Demokraták Progresszív Szövetsége
• ALDE: Liberálisok és Demokraták Szövetsége Európáért
• Zöldek: Zöldek/Európai Szabad Szövetség
• ECR: Európai Konzervatívok és Reformisták
• GUE/NGL: Egységes Európai Baloldal/Északi Zöld Baloldal
• EFDD: Szabadság és Közvetlen Demokrácia Európája
• ENF: Nemzet és Szabadság Európája

 

Szicherle Patrik

Címlapfotó: Koszticsák Szilárd / MTI

További elemzéseinkért látogasson el a Political Capital honlapjára.