Bezárás
Európai Unió

Eric Maurice: A visegrádi országok nagyobb hatalmat szeretnének, de azt nem tisztázták egyelőre, mire használnák

Eric Maurice jelenleg a Robert Schuman Alapítvány brüsszeli irodájának egyik vezetője, valamint ismert újságíró és az EUObserver egykori főszerkesztője.

Tíz ország – köztük a V4-országok – tizenöt évvel ezelőtt léptek be az Európai Unióba. Milyen elvárásokat támasztottak a régebbi tagok az újakkal szemben?

A várakozás elsősorban arra irányult, hogy újraegyesüljön Európa. Emellett az EU-s szabályozás kiterjesztése is fontos cél volt, kifejezetten a különböző szabadságjogok (szólásszabadság, áruforgalom szabadsága stb.) szempontjából. Ugyanakkor Nyugat-Európában nagymértékű volt a szkepticizmus és a félelem a keleti bővítés társadalmi következményeivel kapcsolatban. Nem tudtunk túl sokat az újonnan felvett országok társadalmairól, azok történelmi hátteréről, mentalitásáról és a saját elvárásaikról. Így amikor elkezdődött a párbeszéden túl a közös munka, rájöttünk, hogy sokkal nagyobb különbségekkel kell szembenéznünk az elvárások szempontjából, mint amire eleinte számítottunk. Ez mindkét oldalon csak a kezdete volt az illúziók napvilágra jövetelének. A nyugati országok tárt karok– politikája nemcsak azt az elvárást jelentette, hogy az új tagoknak el kell fogadniuk az uniós joganyagot, hanem azt is magában foglalta, hogy az összes irányelv követését is vállalniuk kell a csatlakozással. A régi birodalmak és a kommunista rendszer hagyatéka azonban nem maradt észrevétlen az új tagállamok esetében, így a nyugati országok kénytelenek voltak elismerni, hogy nem egyezik minden elképzelésük a valósággal.

Szintén nem volt egyetértés a keleti államok, valamint Franciaország és Németország között az iraki háború kapcsán. Míg az utóbbi két tagállam ellenezte a harcokat, Európa többi – elsősorban keleti – országa követte az Európai Uniót a háborúba. Tehát már a bővítés előtt is látható volt, hogy különböznek az elképzelések az EU szerepét illetően. Sem a geopolitka, sem a szociálpolitika, illetve a kohéziós politika sem alkalmazkodott ezekhez a különbözőségekhez, hiszen az nem lett volna összeegyeztethető az 1999 környékén dívó nagy optimizmussal. Miután megtörtént az újraegyesülés, egy új dolog kezdetén álltunk. De a nyugati országok nem új képződményként gondoltak az EU-ra, és talán ez vezetett a legnagyobb féreértésekhez.

Azt mondtad, az újraegyesülés volt az egyik kezdeti elvárás. Úgy gondolod, mostanra ténylegesen egyesültünk?

Létezik egy olyan dimenziója az EU-val kapcsolatos gondolkodásnak, amely elhatárolja a korábbi „keleti blokkot” az EU többi részétől. Mivel a keleti országok egyidőben csatlakoztak, a fogalom értelmet nyert az integráción belül is, és bár a szakadék nem mélyült Kelet és Nyugat között, mégis tovább él az emberek fejében ennek a blokknak a létezése.

Ez azonban nem csupán a Kelet és Nyugat közötti határvonalat jelenti, hanem ugyanúgy az észak-déli különbségeket, valamint a nagyobb és kisebb országok ellentéteit is magában hordozza. Szóval nem határolhatók el egyértelműen a területek.

A visegrádi országok a „keleti blokkhoz” tartoznak, amely leválasztotta magát az EU többi részéről, ez kiváltképp igaz a migrációs válság idején tanúsított magatartásra. Mit gondolnak rólunk „Nyugaton” ezután a tapasztalat után?

A V4-országoknak megvan a sajátos elképzelésük a migrációval kapcsolatban, és most a többi ország is hasonló irányban indult el. Ez azt jelenti, hogy a határvédelem még nagyobb prioritást képez, mint 2015-ben, amikor szembe kellett nézni a hatalmas emberáradattal. Az olyan helyzetű országok, mint Magyarország, Csehország vagy Szlovákia nem voltak e tekintetben segítőkészek. Most a válság kevésbé jelentős, és az EU fókuszálhat a hosszabb távú tervekre és a határok védelmére. A többi országban már igyekeznek inkább a jövőre koncentrálni. De ez nem jelenti azt, hogy egységes cselekvési útmutató született volna arról, hogyan kell megoldani a határvédelmet. Elsősorban a Frontexszel kapcsolatban nincs egységes álláspont, és abban sincs egyetértés, hogy mennyire terjedjen ki az országok hatásköre a határokra. Továbbra is kérdés, hogy mit lehet kezdeni azokkal a menedékkérőkkel, akik jelenleg is a tranzitzónákban tartózkodnak, de ezzel kapcsolatban sem született megállapodás. Tehát egyik oldalról az országok közelebb kerültek ahhoz, hogy átfogóbb képet kapjanak a menedékjogról, a határ- és a külpolitikai kérdésekről Afrikára és a Közel-Keletre tekintettel. A másik oldalról a menedékjog kérdése még mindig egy nagy törésvonalat képez a V4-ek és az EU-intézmények között. Ha azonban megnézzük a legutóbbi júniusi EU-csúcstalálkozót, amelynek témája a migráció volt, Olaszország volt az, aki más nézetekkel rendelkezett..

A migrációs válság óta euroszkeptikus tendenciák figyelhetők meg egész Európában, különösen a visegrádi országokban. Mit gondolsz, honnan eredeztethető ez a kiábrándultság?

Talán az lehet az egyik oka, hogy az elvárások nem voltak összhangban a keleti bővítés idején. Előfordulhat, hogy sok frissen felvett tagállam nem érezte úgy, hogy a nagyobb országok odafigyelnek az újonnan megjelenő érdekekre. Másrészt az EU-t elsősorban gazdasági projektként tartják számon, hiszen a biztonsági kérdéseket a NATO kezeli. Továbbá a Maastrichti Szerződés magában hordozza a politikai dimenziót, amely nemcsak kötelezettségeket jelent, hanem a nemzetállami szuverenitás egy részének feladását is tartalmazza. Csehország és a britek rendkívül nehezen tudják elfogadni ezt a felállást. Ők feltehetően nem így képzelték el az EU-s tagságot, amikor aláírták a csatlakozási szerződést. Természetesen maga a migrációs válság is nagyban hozzájárult a szkeptikus hangok felerősödéséhez. A Brexit szintén egy olyan momentuma az integráció történetének, amikor az emberekben felmerült a kérdés, tulajdonképpen mi is az az Európai Unió, mit kellene kezdeni vele. Sok kérdés vetődik fel azzal kapcsolatban, hogy mi az EU célja, mik a fő előnyei, amelyekből profitálni lehet.

A Brexit-népszavazás után Európa-szerte megkezdődött a vita a reformokkal kapcsolatban. Láthatunk már bármilyen fejleményt a kérdésben?

Az első ilyen látható fejlemény a május 9-ei EU-csúcstalálkozó volt. Emellett a népszavazás egyik utóhatása, hogy a Bizottság és Franciaország által kezdeményezett eurózóna-reformot rendkívüli kétségek övezik. Ami a főbb uniós témákat illeti, egy kis előrelépést láthatunk a biztonságpolitikai kérdések és a hátárvédelmi problémák terén. Az igazán jelentős és vitás kérdések eldöntése az Európai Unió alapszerződéseinek újratárgyalását teszik szükségessé, erre azonban egy tagállam sem vállalkozik.  A tárgyalásoktól való félelem azért nem alaptalan, mert az egyben azt is jelentené, hogy újra kellene fogalmaznia a tagoknak, hogy az egyes integrációs intézmények és a tagállamok között hogyan határolódjanak el a kompetenciák. Arról is határozni kellene, hogy milyen típusú döntéseket hozzon meg az EU, hogyan történjen a tagállami erőforrások elosztása, mélyüljön-e tovább az integráció. Ezekben a kérdésekben természetesen más-más álláspontot képviselnek a tagállamok, ezért is rendkívül nehéz feladat egy egységes jövőképet felrajzolni az EU-val kapcsolatban. Különösen nagy terhet ró a döntéshozók vállára, hogy mindez abban az időszakban vált központi kérdéssé, amikor elindult a Brexit, illetve a többéves pénzügyi keret tárgyalásai is folyamatban vannak.

A visegrádi országok kiterjesztenék a nemzetállamok hatáskörét az EU-ban. Lehetséges, hogy növekedni fog a szerepük?

Ez attól függ, hogy mit értünk az alatt, hogy a tagállamok nagyobb hatalmat kaphatnak. Meglátásom szerint a nemzetállami szerep növelésére már vannak eszközök a döntéshozatali eljárásban. Azt is jelentheti viszont a tagállami hatalom növelése, hogy lehetőség nyílik arra, hogy minden szereplő azt csináljon, amihez épp kedve van. Tehát onnantól fogva az egyes tagállamok kivonhatják magukat a brüsszeli döntések végrehajtása alól, nem kell többé megfelelni az EU által hozott szabályoknak. Arra is vonatkozhat a nemzetállami szerep hangsúlyozása, hogy az Európai Parlamentnek kívánnak nagyobb befolyást biztosítani az Európai Unió intézményrendszerében. Ezért fontos pontosan tisztázni, hogy mit is jelent a nemzetek szerepének a kiemelése. Azt jelenti, hogy részt vennének a konzultációban és a döntéshozatal munkájában, vagy azt jelenti, hogy megkapnák a lehetőséget arra, hogy azt csinálják, amit csak akarnak? A visegrádi országokkal kapcsolatban az lehet az érzésünk, hogy a céljaik elsősorban abban állnak, hogy az utóbbi eset valósuljon meg. Úgy gondolom, a legfontosabb az lenne, hogy koherens álláspontot képviseljenek. Nem állíthatják azt, hogy nem szeretnének többsebességes Európát, mert az a felzárkózásukat akadályoztathatja, miközben ugyanúgy szeretnének hasznot húzni a rendszerből, mint a fejlettebb országok.

Tehát kijelenthetjük, hogy a V4-ek nem vázolták még fel jövőképüket az EU-val kapcsolatban?

Azt mondják, hogy nagyobb hatalmat szeretnének, de azt nem tisztázták egyelőre, mire használnák. Már most látható, hogy a szociálpolitika az egyik legmeghatározóbb téma lesz az elkövetkezendő években. Egyértelműen ki kell mondaniuk, hogy milyen céljaik vannak ezzel kapcsolatban: hasznot szeretnének húzni az alacsony bérekből, vendégmunkásokból stb. vagy szeretnének felzárkózni, ezzel együtt biztosítani a magasabb minimálbért. Ki kell térniük arra is, hogy nemzetállami szinten történjen-e az újraelosztás, vagy inkább a közös szociálpolitika vízióját támogatják. Nem gondolom egyébként azt, hogy ez a feladat egyedül a visegrádi országokra vonatkozik. Sok tagállam tekintetében nem egyértelmű, hogy milyen szerepet kíván betölteni az EU elkövetkezendő időszakában. Ebből a szempontból Németország hasonló cipőben jár, mint a V4-ek, de Spanyolország és Olaszország sem rendelkezik pontos jövőképpel. Macron attól függetlenül, hogy jó vagy rossz ötletekkel rukkolt elő, elindított valamiféle politikai diskurzust, de vannak olyan országok is, akik egyáltalán nem kívánnak részt venni ebben a vitában.

Gondolod, hogy az EU jövője Franciaország vagy Németország kezében van? Ők lesznek a domináns szereplők a jövőkép felvázolását illetően?

Amíg Franciaország és Németország között ellentétek feszülnek, és amíg lesz olyan kérdés, amiben nem értenek egyet, addig mindenki keze meg van kötve. De nem csak erről van szó. Vannak olyan kis csoportok – mint például a visegrádi vagy az északi országok – akik szintén merőben más véleményen vannak a többi tagállam álláspontjához képest. A francia-német egyezség egyre távolibb megoldásnak tűnik. Az elmúlt években azt láthattuk, hogy Franciaország volt az, aki nem fektetett kellő energiát az elképzeléseinek kidolgozásába, illetve nem érzett különösebb vágyat a kezdeményezésre. Most Macron aktívabb fellépése sem enyhített a konfliktusos helyzeten, hiszen nemleges válaszon kívül nem igazán érkezett más. Tehát a francia-német motor továbbra is elengedhetetlen része a gépezetnek, de jól láthatóan nem működik megfelelően. Még ha sikerülne is a két országnak egyezségre jutnia egymással, az sem lenne elegendő a tökéletes működéshez. A nagyhatalmak továbbra is fontos szereplői az integrációnak a politikai és gazdasági dominancia tekintetében, de egyre több a bizonytalan tagállam. Az Egyesült Királyság épp távozóban van, Spanyolország még mindig keresi a választ az EU mibenlétének kérdésére, Olaszország egyre inkább távolodik az EU magjától, Lengyelország pedig nem túl aktív. Az jelenti valószínűleg a legnagyobb kihívást az Európai Unió számára, hogy találjon egy olyan motort, amelynek ugyan szüksége van Franciaországra és Németországra, de ezzel együtt más játékosokra is igényt tart.

Aneta Zachová

A cikk a V4: 2019 a fontos döntések éve az Európai Unióban című projekt keretében készült, angol nyelven a Visegrad.info-n olvasható.

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom