Tizenöt évvel a V4-ek uniós csatlakozása után az euroszkeptikus kormányok kezére játszik, hogy továbbra sincs érdemi politikai akarat az integráció ambiciózusabb mélyítésére.

Közel két és fél év telt el a Jean-Claude Juncker bizottsági elnök által kiadott, az EU intézményes jövőjét tárgyaló Fehér Könyv megjelenése óta, de az EP-választás utáni vezetőségváltás körüli bizonytalanságok még inkább elodázzák az európai integráció reformját érintő vitát.

Szuverenitásharc – érdemi mondanivaló nélkül

A V4-ek vezetői közül Orbán Viktor szerint Közép-Európa gazdasági teljesítményének arányával akar beleszólni az EU jövőjéről szóló vitákba. Hazai kampányaiban az Orbán-kormány közel egy évtizede „harcol” Brüsszel ellen, üzenete többé-kevésbé állandó: az Európai Unió elidegenedett az emberektől, politikai és gazdasági értelemben is a „hanyatló Nyugat” megtestesítője, amely a nemzetállamokra és különösen Kelet-Közép-Európa országaira jelent veszélyt. Ez a szélsőjobboldalon hagyományosan népszerű „antiimperialista”, populista narratíva nagyban hasonlít Jarosław Kaczyński, a lengyel Jog és Igazságosság (PiS) kormányzópárt vezetőjének retorikájához, aki 2011-ben publikált Álmaink Lengyelországa című könyvében azt állította, Angela Merkel arra törekszik, hogy Lengyelországot a német érdekek alá rendelje.

Orbán Viktor teljesen hamisan egy kétbites diskurzusba ágyazza az EU intézményes jövőjével kapcsolatos vitát, amely szerinte a „bevándorláspárti föderalisták” és a bevándorlásellenes szuverenisták között zajlik. Ezt tükrözte Orbán hétpontos EP-választási „programja” is. A magyar kormánynak ugyanakkor továbbra sincs értelmes szakpolitikai mondanivalója a többsebességes EU jövőjét meghatározó ügyekről, mint például a formálódó energiaunióról, ahogy arról sem, hogy a monetáris unióból történő kimaradás közép távon milyen hatással lehet Magyarország gazdaságára és közösségi szintű politikaformáló erejére.

Bár a magyar miniszerelnökhöz hasonló euroszkeptikus populisták gyakran riogatnak Európa erőszakos föderalizációjának veszélyével, az unió jelenlegi formájában nagyon is kormányközi alapon működik, az „Európai Egyesült Államok” intézményes kialakítására pedig továbbra sincs komolyan vehető politikai szándék. Fontos ugyanakkor, hogy itt nem a De Gaulle-i értelemben vett klasszikus kormányköziségről van szó (ami a mélyítés intézményes gátja volt a hetvenes években), hanem egy konstruktívabb, tárgyalásos, újfajta formájáról. Ennek keretében bővült Maastricht óta meghatározó mértékben az EU tevékenységi köre a meglévő integrációs alapok lényegi változása nélkül.

A legtöbb területen továbbra is az uniós alapszerződés által lehetővé tett keretek között, önkéntes alapon történő csatlakozással mélyítenek az arra nyitott tagállamok. Az úgynevezett „megerősített együttműködés” keretében csatlakozhatnak például az európai ügyészséghez, a kimaradási klauzulának köszönhetően távol maradhatnak az eurózónától, és kormányközi szerződés keretében részesei lehetnek a nagyobb költségvetési fegyelmet előirányzó Fiskális Paktumnak. A nemzetállami szuverenitás megerősítését hangoztató magyar, lengyel és cseh kormányok tehát továbbra is maguk dönthetik el, melyik mélyítési folyamathoz mikor csatlakoznak. Ezen felül a teljes konszenzust igénylő ügyekben továbbra is vétóval tudják megakasztani az uniós döntéshozatalt, ahogy tették legutóbb az uniós klímamegállapodással kapcsolatban.

Mennyire beágyazottak a V4-ek?

A lisszaboni szerződés mintegy 19 területen biztosít rugalmasságot a tagállamoknak: a kimaradási klauzulának köszönhetően távol maradhatnak az eurózónától, „megerősített együttműködés” keretében csatlakozhatnak az európai ügyészséghez, vagy kormányközi szerződés keretében részesei lehetnek a nagyobb költségvetési fegyelmet célzó Fiskális Paktumnak. A V4-ek négy – Schengen, Egységes Szabadalom, PESCO, a szabadság, a biztonság és a jog érvényesülésén alapuló térség (AFSJ) – területen teljes mértékben integrálódtak, a többinél vegyes képet mutatnak. A V4-es országok közül Szlovákia a leginkább beágyazott a létező struktúrákba: két igazságügyi és belügyi területet leszámítva (válás, nemzetközi párok tulajdonhoz fűződő jogai) minden szakpolitikai szinten integrálódott. Tagja a valutaövezetnek, az uniós ügyészségnek, és támogatja az adóharmonizáció bevezetését. Míg Pozsony a valutaövezetet érintő kérdésekben egyértelműen a magországokhoz közelít, Budapest, Varsó és Prága egy kétsebességes költségvetési modell kialakulásának veszélyeitől óvva, aggályokat fogalmazott meg az eurózóna számára létrehozandó költségvetési eszközökkel kapcsolatban. A Brüsszellel egyre hevesebb szuverenitásharcot folytató Magyarország még így is a második legbeágyazottabb V4-tagállam, ugyanakkor továbbra sem mutat különösebb érdeklődést a gazdasági és monetáris unió iránt, és hatalomtechnikai okokból a végsőkig küzd az adóharmonizáció és az európai ügyészség munkájában való részvétel ellen.

Mindemellett a Bizottság esetenként javaslatot tesz arra, hogy a tagállamok a közös kihívások gyorsabb kezelése érdekében hatékonyabban gyakorolhassák a már megosztott szuverenitásukat: idén például az adópolitika teljes szegmensében javasolt fokozatos átállást az egyhangú döntésről a minősített többségi szavazásra. Ezt már nemcsak a szuverenitására és vétójogára adóügyi kérdésekben különösen érzékeny Orbán-kormány utasítja el, hanem az egyébként az adóharmonizációra nyitott Szlovákia is. Miközben a szlovák kormány támogatja az uniós döntéshozatal hatékonyabbá tételét, politikailag érzékeny ügyek esetében Pozsony sem tartja célravezetőnek a minősített többségi szavazás kiterjesztését, amely a menekültek kötelező elosztásával kapcsolatos patthelyzetet eredményezhet: a nemmel szavazó tagállamok a gyakorlatban ugyanis megtagadhatják a döntés végrehajtását. Gyévai Zoltán, a Bruxinfo főszerkesztője szerint ugyanakkor hiába van többségi szándék a minősitett többségi szavazás kiterjesztésére adó, illetve külpolitikai ügyekben, ha ehhez is konszenzus kell, amire jelenleg nincs sok esély.

Berlin és Párizs között sincs egyetértés

A lisszaboni reform annyiban a szupranacionális szintet erősítette, hogy az alapszerződések egyre nagyobb együttdöntési jogkört biztosítottak az Európai Parlamentnek, de a szupranacionális szintről történő kormányzás nem politikai realitás. Emmanuel Macron 2017-ben előállt ugyan egy átfogó, az eurózóna erősítését, a szociális, védelmi és migrációs területeken való mélyítést előirányzó reformcsomaggal, ám a tavaly decemberben kialkudott eurózóna-büdzsé messze elmaradt az eredeti francia koncepciótól, hiszen a valutaövezet végül nem kapott különálló költségvetést. Ez továbbra is kedvező az eurozónából kimaradó magyarok, lengyelek és csehek számára, akik egy minimális átjárhatóságot biztositó, a magországok és a periféria tartós, intézményes elkülönülésével számoló integrációs struktúra kialakulását próbálják megakadályozni.

Az EU motorjának tartott német-francia tandemben továbbra sincs egyetértés az eurozóna fiskális kapacitásainak megerősítéséről; két iskola verseng egymással, ahol a CDU egy része továbbra is megosztott Macron tervével kapcsolatban. Egy részük továbbra is attól tart, hogy az hosszú távon transzferunióhoz vezetne, aminek árát Németországnak kellene megfizetni. Feledy Botond külpolitikai szakértő szerint Berlin és Párizs érdekei több ponton is eltérnek a mélyítés egyes kérdéseiben: míg a német gazdaság számára a közép-európai kapcsolatok fontosak, Párizs hagyományosan a déli partnerek felé tekint. Németországnak igy egyszerre kell figyelembe vennie a délről érkező megszorításellenes, beruházáspárti nyomást, valamint keleti irányból a munkaerő áramlásától a kohéziós politikáig terjedő széttartó érdekeket. A német vezetés előtt álló kihívások miatt – Merkel utódlása, CDU-CSU viták és a nagykoalíció esetleges vége – aligha várható ütemes mélyítés, inkább a jól bevált, lassú, bürokratikus megoldások élhetik túl az egyeztetés útvesztőit.

Noha Párizs előrukkolt ugyan a szerződésmódosítás elvi lehetőségével, a tagállamok többsége továbbra sem mutat erre hajlandóságot. A schengeni vívmányok megtartása, az európai információs tér védelme, az innováció uniós szintű támogatása mind közös kihívások, de lényegében a mostani eszköztárral is kivitelezhető célok, amelyekhez Feledy szerint van elegendő politikai akarat. A külpolitikai szakértő szerint érdemes továbbá különválasztani a retorikát a tényleges mélyítési szándéktól. „Lehet ugyan az európai hadseregről látványos vitákat rendezni, ezek a megvalósíthatóság szempontjából kockázat nélküli állásfoglalások. Ezzel szemben az Europol, a belügyi és igazságügyi, kibertémákban való együttműködések már a végrehajtó ügynökségek és szervek között érdemben zajló folyamatok” – mondta Feledy, aki szerint többek közt a PESCO területének fejlődéséből lehet majd lemérni, hogy a szóban forgó együttműködések tényleges előrelépést jelentenek majd az unió hétköznapjaiban.

Zgut Edit, a Varsói Egyetem Európáért Központjának vendégelőadója

Címlapkép: MTI

További elemzéseinkért látogasson el a Political Capital honlapjára.