Bezárás
autoriter befolyás

Az orosz média befolyása Közép-Ázsiában: A hibrid hadviselés koncepciójának korlátai

Oroszország eltérő mértékben van jelen a közép-ázsiai köztársaságok médiaterében, ezt azonban túlzás lenne „hibrid hadviselésnek” aposztrofálni. Türkmenisztán, Tádzsikisztán, Üzbegisztán, Kirgizisztán és Kazahsztán is többé-kevésbé elfogadja, hogy az „orosz világ” része, helyi sajátosságaikkal kiegészítve pedig osztják Oroszország értékválasztását a politikai rendszerük szintjén. Mind az öt állam vezetői számára Oroszország megfelelő társ, nem erőltet rájuk olyan rezsimet, amelyet ők maguk nem kívánnak elfogadni. Ez a helyzet természetesen változhat, ugyanakkor, tekintve, hogy az EU és az Egyesült Államok csekély figyelmet fordít a térségre, csak akkor következhet be, ha Kína szerepe tovább erősödne. DUNAY PÁL, az ELTE Politikai és Nemzetközi Tanulmányok Intézete oktatójának vendégposztja.

Harminc év lassú változásai

Amióta 1991-ben véget ért a Szovjetunióban testet öltött államépítési kísérlet, a helyébe lépett 15 független állam teljes körű szuverenitással működik. Közülük tizenketten tekintik magukat szovjet utódállamnak. Ha eltekintünk a szubjektív benyomásoktól, mind a Szovjetunió életképességét (vagy inkább életképtelenségét), mind pedig az utódállamok rendkívüli eltéréseit illetően, annyit feltétlenül meg kell jegyezni, hogy ezek a területek legalább egy évszázadot, de több esetben annál sokkal többet töltöttek orosz uralom alatt, illetve a Szovjetunió részeként.

Közép-Ázsia helyzete több szempontból is rendkívüli:

  1. A térség fokozatosan került orosz uralom alá. Míg északi részén már az XVII. század legvégén megjelent az orosz hadsereg, a térség déli végén ez jó 180 évvel később következett be. Ennek az eltérő hosszúságú uralomnak elsősorban abban a tekintetben van jelentősége, hogy mennyire őrződött meg a köztudatban a muszlim vallás, és tért vissza akkor, amikor a Szovjetunió ateista preferenciája megszűnt.
  2. Közép-Ázsiát megszakított államiság jellemezte, amennyiben a klasszikus nemzetállam nem alakult ki.
  3. Tekintettel arra, hogy a cári Oroszország fejlettebb volt, mint az elfoglalt területek, majd pedig a Szovjetunió fennállásának időszakát a térség (erőltetett) iparosítása jellemezte, az orosz/szovjet uralomhoz – a manapság ritkán emlegetett XX. századi eleji felkelés ellenére – túlnyomóan pozitív asszociáció kapcsolódik. Oroszország és a Szovjetunió civilizációs, modernizációt előmozdító szerepet játszott Közép-Ázsiában.
  4. A Szovjetunió fölbomlását mind az elit, mind a lakosság egésze körében sokan szükségtelennek tartották. (Nem is véletlen, hogy az utolsó állam, amely kinyilvánította függetlenségét, Kazahsztán volt 1991. december 16-án, mindössze két héttel a Szovjetunió vége előtt.) Ebbéli meggyőződésüket csak erősítette az, ami 1991 után következett. Az egzisztenciális nehézségekért nem jelentett kompenzációt a demokratikus átalakulás, mert az öt állam közül négy diktatórikus rendszerben végezte, az ötödik (Kirgizisztán) pedig egy sajátos, következmények nélküli demokráciában (értsd: bármit lehet mondani, de semmi sem történik). A szovjet típusú elnyomás helyébe közép-ázsiai despotizmus lépett. Mindössze annyi változott, hogy a korábbi szovjet és helyi elnyomás kombinációjáról lekerült a fölső szovjet réteg.

A téma szempontjából meghatározó jelentősége van a nyelvnek. Mind az öt államnak van saját nemzeti nyelve, amelyek közül négy a török nyelvcsaládba (turkic v. turkish), míg a tádzsik nyelv, a fárszi-dári, a perzsa nyelvcsaládba tartozik. A Szovjetunió bár nem volt a népek olvasztótégelye, hiszen az elnyomás tartotta össze, a népcsoportok valamelyest mégis keveredtek, és valamennyi köztársaságban megjelent egy túlnyomóan szláv elit. Az értelmiség körében így lett lingua franca-vá az orosz nyelv, amit erősen előmozdított az iskolai oktatás, és amelynek keretében több generáció ismerkedett meg az orosz irodalommal (русская литература для иностранцев – orosz irodalom idegenajkúaknak). A társadalmi mobilitásnak fontos eszköze volt az orosz nyelv, olyannyira, hogy egyes szovjet köztársaságokban nehézséget okozott a nemzeti nyelven történő oktatás az egyetemeken. Sőt, volt olyan közép-ázsiai szovjet köztársaság is, ahol a lakosság többsége nem az autochton lakossághoz tartozott. Kazahsztánban a két hullámban bekövetkezett betelepítés okozta ezt, amikor is az első hullám oka a mezőgazdaság hruscsovi modernizálása, a másodiké pedig a Kínával megromlott viszony és reakcióként a szovjet hadsereg tömeges jelenléte volt.

A Szovjetunió felbomlását követően fennmaradt az egységes nyelvi közeg, miközben folyt a nemzetépítés. Ám ellentétben a volt Szovjetunió más részeivel, Közép-Ázsiában nem voltak olyan nemzeti előzmények, amikhez vissza lehetett volna nyúlni. Mindennek az volt a következménye, hogy az elszakadás lassabb volt, a nemzeti „ébredés” pedig mesterséges és megkésett maradt. Annak ellenére, hogy az „önmagától függetlenedett” Oroszország súlyos hibát követett el akkor, amikor a többi volt szovjet köztársaság lojalitását garantáltnak tekintette. Úgy vélte a kilencvenes évek első felében, hogy a volt köztársaságok csak visszahúzzák és akadályozzák modernizációját, a Nyugat felé menetelését. Nem ruházott be a kapcsolatokba. Beleértve azt is, hogy nem segített az orosz nyelvű oktatás fenntartásában, nem nyitott ösztöndíjas programokat. Ebben csak akkor következett be változás, amikor a hírszerzési hátterű Jevgenyij Primakov lett a külügyminiszter, majd miniszterelnök. Ő ugyanis a külföldi hírszerzés (SVR) élén négy évig pontosan látta, mindennek csak az lehet a következménye, hogy a volt szovjet köztársaságok gyorsan távolodnak Moszkvától.

A kilencvenes évek második felében Oroszországot oligarchák „fosztogatták”, a gazdaság pedig 1998-ban elérte a padlót. Mindez azt eredményezte, hogy a puha hatalmi eszközök változtatásának szándékához nem álltak rendelkezésre a többi köztársaságot erősen vonzó eszközök. Mindebben a Putyin-korszak első éveiben változás következett be. Nevezetesen azért, mert Oroszország bruttó hazai terméke 2000 és 2013 között szinte folyamatosan nőtt, s létrejött az a koncepcionális keret, amelybe a volt szovjet köztársaságok szerepe beilleszkedett. Oroszország egy multipoláris nemzetközi rend pólusa kívánt lenni. Ehhez pedig saját súlya nem lehetett elegendő, kivéve azokat a területeket, ahol ereje világos volt, mint például a nukleáris arzenál, a kiterjedt hírszerzés és a jól képzett diplomácia. A vezető szerephez követőkre volt szükség. Közöttük pedig a volt szovjet köztársaságok kézenfekvőnek tűnhettek. Az volt a kérdés, milyen eszközökkel lehet ezeket az államokat Oroszország pályájára állítani, fölöttük tartós befolyást szerezni vagy visszanyerni.

A nyelvi-kulturális alapok meghatározók. A Szovjetunió megszűnése óta megindult az orosz nyelv ismeretét illető többrétegű folyamat. Ezek közé tartozott az orosz nemzetiségű lakosság arányának csökkenése minden volt szovjet köztársaságban (kivéve természetesen Oroszországot), a vegyes házasságok és az orosz nyelvű oktatás arányának csökkenése. Oroszország, észlelvén az említett folyamatokat, bizonyos mértékben készen állt arra, hogy lassítsa ezeket. Különösen nem állt érdekében az, hogy a volt szovjet köztársaságok elitje elveszítse anyanyelvi szintű orosz tudását, egyszersmind kötődését Oroszországhoz. Ezt szolgálták az oroszországi felsőoktatásba való bejutást előmozdító ösztöndíjas programok, éppúgy, mint felsőoktatási intézmények létesítése és támogatása más államokban, mint amilyenek az ún. szláv egyetemek (egyebek mellett Kirgizisztánban és Tádzsikisztánban), illetve orosz egyetemek karainak megjelenése volt szovjet köztársaságokban (pl. Üzbegisztánban). A két megoldásnak azonban eltérőek a következményei. Míg az ösztöndíjjal Oroszországban tanulók közül sokan nem térnek vissza hazájukba, addig azok, akik hazájukban tanulnak orosz/szláv felsőoktatási intézményben, inkább azzal az előnnyel rendelkeznek, hogy később folytathatják tanulmányaikat a sokszor magasabb színvonalú orosz egyetemek valamelyikén. A közoktatásban csökken az orosz nyelvet tanulók száma és az össz-óraszám is. Ez pedig csökkenti az oroszul tudók számát Közép-Ázsiában. Ellenhatást gyakorol az a mintegy négymillió közép-ázsiai lakos, aki Oroszországban vállal munkát. Az alacsony képzettségűek azonban sok esetben nagyon gyenge orosz tudással érkeznek Oroszországba. A helyzet – különösen a Tádzsikisztán távoli településeiről érkezettek esetében – olyan súlyos, hogy nem-kormányzati szervezetek orosz nyelvtanfolyamokat szerveznek az újonnan megérkezőknek. Ráadásul később sokan letelepednek Oroszországban, maguk után viszik a családot és feladják a szezonális ingázást. Más esetekben pedig új partnerre lelnek és új családot alapítanak. Összességében, csökken az orosz nyelv befolyása. Ezt abban az esetben tekinthetjük nagyon károsnak, amikor az orosz nyelv „elvesztése” anyanyelvi közegébe zárja az adott személyt, ahelyett, hogy más nemzetközileg „forgalomképes” nyelv tudásának adna helyet. A közép-ázsiai vicc szerint, „aki menni akar, tanuljon angolul, aki maradni, kínaiul”. Az orosz nyelvről nem tesznek említést.

Nincsenek pontos adatok azt illetően, a mintegy hetvenmillió közép-ázsiai közül hányan nem rendelkeznek már hasznavehető orosz tudással. Van, aki ezt a lakosság felére becsüli. Én ezt túlzottnak tartom, de egyetértek azzal, hogy lassan és egyenetlenül csökken az orosz nyelv szerepe Közép-Ázsiában. Ahogy egy kirgíz kutató megjegyzi: „Továbbra is jó lehetőség van az orosz nyelv puha hatalmi eszközként való felhasználására Közép-Ázsiában, ám ez a potenciál folyamatosan csökken.” Amennyiben immáron különbséget teszünk az öt állam között, nyilvánvaló, hogy a helyzet eltérő. Nevezetesen, Türkmenisztánban és Üzbegisztánban már hosszú ideje búcsút mondtak a cirill ábécének, és azt latin betűkkel váltották fel. Kazahsztán is ugyanerre készül 2025-ben, ami már most súlyos fejfájást okoz a nyelvészeknek a szavak átírását illetően. Kirgizisztán és Tádzsikisztán nem készül hasonló változásra.

Oroszország természetesen örömmel veszi, hogy a közép-ázsiai lakosság szimpátiával viseltetik iránta. Mint azt azonban más országok esetéből (pl. Magyarországról) is tudjuk, Oroszország akkor tartja különösen fontosnak a lakossági támogatást, ha támogatottsága nem egyértelmű, ingatag vagy nem elég erős az ország vezetésében. Márpedig ebben az esetben, ha egyenetlenül is, a közép-ázsiai politikai elit, különösen pedig az öt állam államfője, pontosan tudja, hogy hazája Oroszországgal aszimmetrikus kapcsolatban áll. Ehhez képest a lakossági támogatás jelentősége csekély és inkább csak kiegészítő szerepet játszik. Mindazonáltal helytelen volna leértékelni, mert lehetnek olyan helyzetek, amikor Oroszország számít a lakosság támogatására, mint például 2010-ben, amikor Kirgizisztánban került sor rezsimváltásra Oroszország érdekeivel összhangban.

Oroszország eltérő mértékben van jelen a közép-ázsiai államok médiájában. Ezt azonban tévedés lenne valamiféle „hibrid” hadviselésnek tekinteni. A legtöbb közép-ázsiai országban ezt a lakosság a dolgok természetes rendjének tekinti. Egyszerűen úgy gondolja, hogy az orosz média „otthon van” hazájában.

Öt állam – kisebb eltérések

Amennyiben az orosz média jelenlétét közelebbről vizsgáljuk meg, azt látjuk, hogy a legszerényebb mértékű a jelenlét Türkmenisztánban, amely egyben a legzártabb állam és társadalom a térségben. Mivel az országból nem dolgoznak sokan Oroszországban, az orosz nyelv használata is itt csökkent a legnagyobb mértékben. Az orosz elektronikus média jelenlétét nem tiltják, de a tévéműsorok csak műholdvevővel érhetők el. Rádióprogramokat is inkább az interneten lehet követni, bár vannak helyben sugárzott orosz nyelvű rádió-műsorok, amelyek gondosan vigyáznak arra, hogy szellemiségükben megfeleljenek a helyi elvárásoknak. (Egy asgabadi taxiban az orosz nyelvű rádió program tíz perces híreiben 18 alkalommal hangzott el Gurbanguli Berdimuhammedov elnökre vonatkozóan a mélyen tisztelt elnök úr [глубоко уважаемый господин президент] fordulat). Az internethez való hozzáférés gyenge, az állam figyelemmel követi polgárainak kommunikációját. A hivatalos kommunikációból nem szűrhető ki a két állam közötti viszony változása, bár főként energiapolitikai okokból a kapcsolatban voltak ingadozások. A „social media” részeként sokan használják a legnépszerűbb orosz platformokat (pl. odnoklassznyiki).

Türkmenisztánt Tádzsikisztán követi. Az ország nyitottabb és kevésbé diktatórikus berendezkedésű mint az előbbi, ám az elmúlt 7-8 évben egyre diktatórikusabbá vált. Az orosz média jelenléte csekély, ami részben érthető, mert a vidéki tádzsik lakosság nagy sebességgel mond búcsút orosz tudásának. Az írott sajtóban nagyon kicsi az orosz nyelvű források része. A televízióadók közül csak az RTR Planyeta (Rosszija-1) nézhető, de a hírműsorok egy részének idején ott is helyi (tádzsik) híreket sugároznak. A két ország politikai kapcsolatairól az orosz sajtó kilúgozott tudósításaiból a lakosság egyik oldalon sem tudhat meg túl sokat. Ráadásul Tádzsikisztánnak rendkívül óvatosnak kell lennie Oroszországhoz fűződő viszonyában, mert függése minden tekintetben rendkívüli: 1. Hasonlóan Türkmenisztánhoz, nem tagja az Eurázsiai (Gazdasági) Uniónak, minek következtében Oroszország bármikor megszigoríthatja a tádzsik munkavállalók beutazását, amivel súlyos gazdasági és szociális válságot okozhat. Sokáig Tádzsikisztán teljes bruttó hazai termékének több mint felét tette ki a vendégmunkások hazautalása, s bár ez közben csökkent, még mindig meghaladja a GDP harminc százalékát. (Egy évtizeddel ezelőtt még Tádzsikisztán volt a világon a vendégmunkások hazautalásától leginkább függő ország.) 2. Tádzsikisztán legfontosabb biztonsági problémája az Afganisztánban zajló konfliktusok átterjedésének veszélye. Bár ennek gyakori kinyilatkoztatása részben azt szolgálja, hogy az ország különféle irányokból anyagi támogatáshoz jusson, de amennyiben a fenyegetés valóssá válik, Tádzsikisztán azzal magában nem tudna megküzdeni. A területén állomásozó orosz (és rövidebb ideje kínai) határőrök és a 201. orosz gépesített lövész hadosztály nélkülözhetetlen a biztonság garantálásához.

Üzbegisztán helyzete az előbbiektől eltérő. Egyrészt a térség legnagyobb lakosságú állama, másrészt az egyetlen, amely minden más közép-ázsiai állammal (és Afganisztánnal is) határos. Kapcsolata Oroszországgal az elmúlt majd’ harminc évben ingatag volt. Az Iszlám Karimov nevéhez köthető negyedszázad hosszú diktatúra idején az elnök egyrészt kezdeményezője volt a közép-ázsiai regionális megoldásoknak (s ezzel – vágyott, ám el nem ért – vezető szerepe kiemelésének), másrészt megbízhatatlan partner volt, amely kétszer is távozott a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetéből, területén amerikai és német támaszpontok működéséhez járult hozzá, és soha nem csatlakozott az Eurázsiai (Gazdasági) Unióhoz. Moszkvának sok fejfájást okozott Iszlám Karimov. Az üzbég lakosság egy része pedig Oroszországban kereste boldogulását. A vendégmunkások száma elérte a két és fél milliót. Oroszország kerülte a túlzott, különösen pedig a nyilvános reagálást Üzbegisztán érdekeivel ellentétes lépéseire. Amikor pedig a Nyugat 2005-ben már nem nézhette szó nélkül az emberi jogok lábbal tiprását és a stratégiai érdekek ellenére szakított Karimovval, Oroszország megvárta, amíg – átmenetileg – ölébe hullik Üzbegisztán. Másodszor akkor járt el Moszkva ügyesen, amikor Karimov halálát követően új fejezetet nyitott Savkat Mirzijojev elnökkel. Gyakoribbá váltak az elnöki találkozók, megindultak a beruházások (húszmilliárd dollár értékben fektet be Oroszország Üzbegisztánban), stratégiai partneri kapcsolatok jöttek létre. Még az sem változtat a pozitív képen, hogy közben még a közelmúltban is üzbég állampolgárokat ítéltek el azért, mert Oroszországnak kémkedtek. Az orosz nyelvű sajtó erről semleges szellemben számol be, a hangsúly a kapcsolatok újraindításán marad. Az orosz média ugyan hozzáférhető, de korlátozott.

Eltérő a helyzet Kirgizisztán esetében. Az egyetlen közép-ázsiai állam, ahol demokratikus berendezkedés alakult ki, s ahol ezért a politikai tér nem virtuális (Andrew Wilson), hanem valós. Ugyanakkor az elmúlt harminc évben Kirgizisztán bizonyult a térségben a legsérülékenyebbnek és instabilabbnak. Következésképpen, itt van jelentősége annak, hogy Oroszország milyen befolyást szerez a lakosság, az elit és a politikai vezetés körében. Az orosz média befolyása jelentős minden téren, és az orosz nyelv befolyása az évek során csak kis mértékben csökkent. Különbséget kell tenni az orosz és az orosz nyelvű média között. Az írott média legolvasottabb forrásai között ugyanis mindkettő jelen van. Az orosz nyelvű, de Kirgizisztánban írott és szerkesztett lapok szívesen hagyatkoznak „hazafias” orosz forrásokra, mint pl. a Russia Today és a Szputnyik orosz nyelvű weblapjainak írásaira, különösen nemzetközi kérdésekben. Az elektronikus média esetében a lakosság figyelme még inkább az orosz források felé fordul. Tekintettel arra, hogy a kirgiz közszolgálati televízió ősrégi filmeket ismétel, a kereskedelmi televíziók pedig olyan filmeket sugároznak, amelyek csak egy szűk réteg erőszakos jelenetek iránti érdeklődését elégíti ki az amerikai piacról, az orosz televíziónak nem kell megküzdenie a versennyel. Az internetes források között ugyancsak az orosz források élveznek elsőbbséget, bár vidéken az internethozzáférés távolról sem teljes.

Az erőteljes médiadominanciát azonban aktív politizálás egészíti ki a belsőleg strukturált politikai elittel. Oroszország hatékonyan tudja segíteni azokat a politikai versenyben, akik lojálisak Moszkvához. S mindeddig csak egyetlen olyan elnöke volt Kirgizisztánnak, aki ezt megkérdőjelezte. Moszkva pedig az ő esetében többször is kimutatta oroszlánkörmeit, beleértve a puha hatalmi eszközök használatát. Az orosz média kritikusan viszonyult Kurmanbek Bakijevhez, aki 2005 és 2010 között volt az ország elnöke. Ritkássá váltak a magas szintű látogatások, az orosz média rendszeresen bírálta tevékenységét. Amikor pedig Oroszország belátta, hogy nem tudja magához vonzani a kirgiz elnököt, megkezdte a küzdelmet ellene. Mivel a kirgiz elnök, Oroszország kérésére sem volt hajlandó bezárni a Manasz légi támaszpontot (ami egyben a kirgiz főváros repülőtere), amit az amerikai hadsereg az Afganisztánnal fenntartott kapcsolat érdekében tartott fönn, annak ellenére, hogy Oroszország kompenzálta Kirgizisztánt a kieső bevételért, Moszkva támogatta az elnök ellen kitört elégedetlenséget, majd nem nyújtott menedéket a menekülő elnöknek, aki azóta is Minszkben él, végül pedig nyomást gyakorolt az elnök fiára, hogy térítse meg az imígyen jogtalanul eltulajdonított hatalmas összeget. Amikor 2010 április eleji tiltakozást megelőzően Bakijev elnök utoljára fogadott látogatót Moszkvából, Nyikolaj Borduzsát, a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetének akkori főtitkárát, a megbeszélésen közölte: Bakijev „magára maradt”. A sajtótájékoztatón pedig Borduzsa arra a kérdésre, miért kritikus az orosz média Kirgizisztánt illetően, azt válaszolta, az orosz média szabad, ilyen kérdésekkel forduljanak a kiadvány vagy a program szerkesztőségéhez. Mindezt pedig Kirgizisztán lakossága is hallhatta. Amikor pedig Bakijev utódja, Almazbek Atambajev elnök találkozott Vlagyimir Putyinnal, aki ismét arra kérte a kirgiz felet, zárná be az amerikai bázist a szerződés lejártakor, Atambajevnek nem kellett sokat gondolkodnia: megtette, amit kellett. A kirgiz-orosz kapcsolat példája bizonyítja, milyen hatalmas az aszimmetria a felek ereje, hatalmi pozíciója között, és Oroszország milyen széles spektrumon rendelkezik eszközökkel, beleértve a puha hatalom eszköztárát is.

Kazahsztán a közép-ázsiai térség legnagyobb, leggazdagabb és legfontosabb állama, amely Iszlám Karimov önelszigetelő üzbegisztáni uralma idején okkal tett szert elismerésre és egyértelmű regionális vezető szerepre. Az ország kiemelkedő stabilitást mutatott hosszú ideig (pontosabban 2011-ig) a diktatúrákat jellemző brutalitás nélkül. Kazahsztán első elnöke, Nurszultán Nazarbajev igen lojális volt Oroszországhoz, elsőként támogatta a közelebbi integrációt a posztszovjet térségben, bár érthető aggodalmai is voltak az északi szomszéddal szemben. Ennek részét képezte a Kazahsztán északi részén tömbben élő orosz kisebbség ötödik hadoszlopként való bevethetősége. Kazahsztánban fokozatosan csökkent az orosz nyelv használata, folyt a közigazgatás kazah nyelvre történő átállítása, amit rendkívül szigorú nyelvi vizsgával értek el. Jelenleg a 18 millió lakosú országban már hárommillióan nem tudnak oroszul. Az orosz nyelven tanuló diákok száma részben az iskolabezárások miatt csökkent. Oroszország megbecsüléssel viszonyult Kazahsztán és a kazah vezetés lojalitásához. Kivételesen derült csak ki, mit is gondol Oroszország valójában déli szomszédjáról. 2014 augusztusában Putyin elnök egy gyakran súlyosan leegyszerűsített formában idézett mondatban, kétségbe vonta partnerének szuverenitását, azt állítva, hogy Kazahsztán soha nem létezett államként. Ezt követően – reakcióként – Nazarbajev elnök visszalépett az eurázsiai integráció további mélyítésétől, és azóta csak az Eurázsiai Gazdasági Unióról volt hajlandó szót ejteni. Oroszország azonban gondosan ügyelt arra, hogy visszanyerje Nurszultán szimpátiáját, majd azt fenntartsa, amikor Kaszim-Zsohárt Tokajev került az elnöki székbe.

Kazahsztánban az orosz média minden eleme jelen van, annak ellenére, hogy a kazahsztáni tévécsatorna választéka jelentős, beleértve egészben vagy részben oroszul sugárzó csatornákat is. Kazahsztán – tekintettel arra, hogy médiája eléggé gazdag és változatos – mindössze arra hívta föl a figyelmet, hogy maga is tud gondoskodni az orosz kultúra fennmaradásáról. A kábeltelevíziók választékában mindazonáltal szerepelnek a főbb orosz adók, amelyeket viszont egyesek „a zombivá tétel dobozainak” (коробкой зомбирования) neveznek, utalva a műsorok tartalmára. Mindezzel együtt is sokan követik az orosz televízió és rádióadásokat, van oroszországi emailcímük, és hitelt adnak az orosz médiának.

Következtetések

Amióta 2013-ban az orosz hadsereg vezérkari főnöke, Valerij Geraszimov tábornok meghirdette a hibrid hadviselés koncepcióját, sokan eköré próbálják szervezni a puha hatalmi eszközök használatának elemzését, különösen a volt Szovjetunió térségében. Kérdéses azonban, észszerű-e egy kohézióval nem rendelkező, s azóta már „megalkotója” által kétszer módosított koncepciót ilyen kiterjedt megfontolás alapjává tenni.

Általában is érdemes ezt meggondolni, de különösen egy olyan összefüggésrendszerben, amelyben a felek egyike, ha némi óvatossággal is, de tudomásul veszi a másik befolyásszerzési törekvéseit, és azt kivételesen, nyíltan pedig szinte soha nem ellenzi. A közép-ázsiai államok lassan és fokozatosan távolodnak Oroszországtól, de közben történelmi és aktuálpolitikai okokból tudomásul veszik azt, hogy az „orosz világ” (русский мир) részei. Ennek része az információs közeg elfogadása, még ha kisebb lépéseket tesznek is annak érdekében, hogy ez ne akadályozza nemzeti azonosságuk kialakítását. A dominancia megléte és annak elfogadottsága kölcsönösen erősíti egymást. A közép-ázsiai államok többségének politikai berendezkedése hasonló Oroszországéhoz, s helyi sajátosságokkal osztják Oroszország értékválasztását. (Ebben a tekintetben gondot okoz az, hogy az „érték” szóhoz fűződő pozitív gondolattársítás miatt sokan kerülik azt, hogy értékként azonosítsanak egy a sajátjuktól eltérő rendszert.) Centralizált, autoriter, elnöki rendszerek. Ezek közül csak Kirgizisztán és Türkmenisztán képez kivételt. Előbbi demokratikusabb, mint Oroszország, még ha a félelnöki rendszerben a kormányzás minősége le is rontja a demokratikus berendezkedés előnyét. Türkmenisztán pedig diktatórikusabb, mint Oroszország vagy a többi közép-ázsiai állam. Mind az öt állam vezetői számára Oroszország megfelelő társ, nem erőltet rájuk olyan rezsimet, amelyet ők maguk nem kívánnak elfogadni.

A fennálló helyzetben természetesen bekövetkezhet változás. Ennek alapja az, hogy a nemzetközi rendszerben a hatalom nem abszolút, hanem relatív, s ha a hatalmi viszonyok változnak, az átrendezheti a közép-ázsiai államok kötődését is. Tekintettel azonban arra a csekély figyelemre, amit az Európai Unió és az Egyesült Államok fordít a térségre, s amit mindkét szereplő deklarált a 2019-ben illetve 2020 elején elfogadott térségre vonatkozó stratégiájában, ez reálisan csak úgy következhet be, ha Kína szerepe tovább erősödne. Ez azonban csak a kötődést változtatná meg, nem az uralkodó rezsime(ke)t.

Hivatkozott írások:

Nurbek Bekmurzaev: Russian Language Status in Central Asian Countries, 2019. február 28, Central Asian Bureau for Analytical Reporting, https://cabar.asia/en/russian-language-status-in-central-asian-countries/.

Andrew Wilson: Virtual Politics: Faking Democracy in the Post-Soviet World. New Haven, Yale University Press, 2005.

Стратегия «мягкой силы» России в Центральной Азии. Central Asia Monitor, 2015. július 11. https://camonitor.kz/17004-strategiya-myagkoy-sily-rossii-v-centralnoy-azii.html

 

Dunay Pál 1982-ben végzett az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán, ahol 1996-ig dolgozott a Nemzetközi Jog tanszéken tudományos ösztöndíjas gyakornokként, tanársegédként, majd adjunktusként. 1996-tól 2004-ig, majd 2007-től 2014-ig a Genfi Biztonságpolitikai Központ oktatója volt, 2004 és 2007 között Stockholmban a Nemzetközi Békekutató Intézetben (SIPRI) dolgozott tudományos főmunkatársként. 2007-ben kilenc hónapig igazgatója volt a Külügyminisztériumhoz akkor visszatért Magyar Külügyi Intézetnek. 2014-től 2016-ig a biskeki EBESZ Akadémia igazgatója volt. 2016 óta a George C. Marshall Európai Biztonsági Tanulmányok Központjában a NATO és Európai Biztonsági Kérdések professzora. 2008 óta oktat nemzetközi kapcsolatokat az ELTE Társadalomtudományi Karán. Dr univ. fokozatát nemzetközi jogból az ELTE-n 1991-ben, Ph.D-jét nemzetközi kapcsolatokból a Corvinus egyetemen 2001-ben, habilitációját az ELTE-n 2016-ban kapta.

További sztorik

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom