A hidegháború idején Finnország és Svédország is semleges biztonságpolitikát folytatott, elkerülve a szovjet-amerikai rivalizálás célkeresztjét.  Ezt követően Stockholm és Helsinki ugyan egyre szorosabb kapcsolatot alakított ki a védelmi szövetséggel, de nem csatlakoztak a NATO-hoz. Az orosz-ukrán háború azonban már rövidtávon felerősítette a NATO-tagság társadalmi és politikai támogatottságát az északi országokban. Az expanzionista és agresszív orosz külpolitika tehát meglehetősen kontraproduktívnak látszik: inkább szolgálja a NATO további bővülését, mint az attól való elrettentést.

Svédország és Finnország NATO-csatlakozása évek óta vitákat és politikai ellentétetek szül a két országban, miközben az egyre instabilabbá váló nemzetközi környezet miatt folyamatosan szorosabbá válik együttműködésük a katonai szövetséggel. A két ország az elmúlt években minden lehetőséget megragadott a NATO-val való együttműködésre, beleértve a közös katonai műveleteket, hadgyakorlatokat és az állandó politikai konzultációt. Kiváló példa erre, hogy az orosz invázió elindulását követően a két ország is képviseltette magát a NATO vezetői által tartott virtuális csúcstalálkozón, és kiemelt hozzáférést kapnak a Szövetség Ukrajnával kapcsolatos hírszerzési információihoz.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

A két északi ország valójában tandemben közeledett a NATO-hoz az elmúlt 30 évben:

• Politikai párbeszéd: 1994 óta mindkét ország tagja a Partnerség a Békéért (PfP) programnak, illetve 1997-től a Euroatlanti Partnerségi Tanácsnak (EAPC).
• Műveleti részvétel: mindkét ország számos NATO-műveletben vett részt az elmúlt három évtizedben a Balkánon és a Közel-Keleten.
• Közös képességek fejlesztése: mindkét ország tagja a NATO Stratégiai Légiszállítási Képességnek (SAC), amelynek részeként tíz NATO-tagállammal együtt üzemeltetnek három nehéz légiszállításra alkalmas Boeing C-17 Globemaster III típusú, nagy hatótávolságú szállító repülőgépet a Pápai Bázisrepülőtéren. Emellett Svédország Finnországgal együtt 2013 óta tagja a NATO Reagáló Erőknek (NRF) támogatói szerepkörben.
• Kiemelt partnerség: a 2014-es walesi NATO-csúcson kiemelt partnerségi lehetőségeket (Enhanced Opportunity Partners, EOP) kapott a két ország. Ennek részeként aláírtak egy megállapodást (Host Nation Support), amely megteremti a jogi lehetőségét annak, hogy szükség esetén NATO-csapatok lépjenek a két ország területére. Továbbá közös hadgyakorlatokat hajtottak végre az elmúlt években.

Ezt a kapcsolatrendszert alapjaiban változtatta meg a 2014-es orosz-ukrán háború kitörése. A Krím-félsziget annektálása felerősítette a katonai biztonság és a területvédelem szerepét egész Európában, felértékelve a NATO által nyújtott kollektív védelmet is. A partnerség ennek megfelelően átalakult, és kiemelt szerepet kapott Európa katonai védelme, vele Finnország és Svédország katonai szerepe. A partnerség előterébe a közös hadgyakorlatok végrehajtása, az interoperabilitás megteremtése és a védelempolitikai integráció felgyorsítása került, a tagság igénye nélkül.

Elrettentés helyett elijesztés

A hagyományosan paranoid orosz stratégiai gondolkodás a két ország közeledését a nyugati szövetséghez Oroszország bekerítésére irányuló összeesküvésnek értékeli és nem is hagyja válasz nélkül. Idén például már másodszor fenyegették meg nyilvánosan a két országot, azt állítva, hogy a NATO-hoz való csatlakozásuknak komoly „politikai és katonai következménye lenne”. Emellett pedig nyílt erőfitogtatásként orosz vadászgépek sértették meg Svédország légterét. Az ehhez hasonló légtérsértések állandóvá váltak az utóbbi években. A két ország vezetése természetesen kitart azon joga mellett, hogy bármikor csatlakozzanak a Szövetséghez.

Az orosz külügy kijelentéseinek következtében feszült a hangulat Helsinkiben, hiszen Finnországnak több mint 1300 kilométeres szárazföldi határa van Oroszországgal. Ez a sajátos földrajzi elhelyezkedés a korábbi évtizedekben arra ösztönözte a finn politikát, hogy jó kapcsolatokat ápoljon Moszkvával és tisztes távolságot tartson a NATO-tól – legalábbis ami a tényleges tagságot illeti. Mindezt az orosz invázió gyökeresen és talán visszafordíthatatlanul megváltoztatta.

Az orosz fenyegetések eredménye: gyorsuló fegyverkezés

Svédország az elmúlt években teljesen átértékelte a védelmi stratégiáját is. A svéd ellenzéktől és a társadalomtól érkező nyomásnak köszönhetően 2015-től elindult egy haderőreform és – két évtized után első alkalommal – elkezdett emelkedni a védelmi költségvetés, amelyet 2025-ig meg kíván duplázni a svéd kormányzat. A változó NATO-doktrínához hasonlóan ismét a területvédelem került a védelempolitika fókuszába, ennek szellemében pedig az ország 2018 elejétől újra bevezette a sorkatonai szolgálatot annak érdekében, hogy 2025-re a hadsereg létszámát a jelenlegi 60 ezerről 90 ezer főre emeljék.

Finnország eddig is a kevés európai ország közé tartozott, ahol a GDP több mint két százalékát költötték védelemre és általános a sorkötelezettség. Az elmúlt években a finn haderőt folyamatosan modernizálták, 2020 végén pedig a finn kormányzat bejelentette, hogy az öregedő légierejét 64 darab amerikai, ötödik generációs F-35 vadászgéppel kívánja korszerűsíteni 9,4 milliárd dollár értékben. Az elmúlt évek védelmi beszerzéseinek és a szoros együttműködésnek köszönhetően Finnország teljes mértékben NATO-interoperábilis országgá vált, készen a tagságra, ha a közvélemény támogatná a Szövetséghez való csatlakozást.

Változó közhangulat

A közvélemény pedig egyik napról a másikra átalakult a két országban. Egy friss közvéleménykutatás alapján a finn lakosság többsége (53 százaléka) immár támogatná az ország NATO-tagságát, ez az arány pedig 66 százalékra emelkedik, ha a szomszédos Svédország is csatlakozna a NATO-hoz. A magas támogatottság példátlan az ország történetében, hiszen néhány hónapja még csak a finnek 24 százaléka támogatta a csatlakozást, miközben 51 százaléka ellenezte azt. A közvélemény elmozdulását jelezte az is, hogy Sanna Marin finn miniszterelnök kénytelen volt megvédeni az ellenzéki pártok előtt azt a kijelentését, hogy a jelenlegi parlamenti ciklusban „nem valószínű” az ország jelentkezése a NATO-ba.

Az orosz invázió Svédországban is elmozdította a közvélemény hangulatát: március elején már a svédek 51 százaléka támogatja a NATO-hoz való csatlakozást, míg a Krím-félsziget 2014-es annektálása előtt még csak a közvélemény 28 százaléka vélekedett ugyanígy. Az expanzionista és agresszív orosz külpolitika úgy látszik, hogy inkább a NATO bővülését szolgálja, az attól való elrettentés helyett.

Az elmúlt nyolc évben a közvélemény változását a politika is lekövette. Ma már a svéd politikai elit is kezdi megkérdőjelezni az el nem kötelezettség politikájának értelmét és hasznosságát. A hagyományos mainstream politikai pártok közül – főleg a jobboldalon – egyre többen állnak ki a NATO-tagság mellett, miközben a jobboldali szavazók közel kétharmada támogatja azt. A jelenlegi svéd védelmi miniszter is azért lobbizik, hogy parlamenti többséget teremtsen Stockholmban a NATO-csatlakozáshoz.

Az agresszív orosz külpolitika miatt megingó európai biztonsági rendszer, a változó közvélemény és a szoros politikai-katonai kapcsolatok miatt a két ország immár a NATO-tagság kapujában áll. Az ukrán városokra hulló rakéták és az orosz nukleáris fenyegetések megteremtették a csatlakozást támogató szűk társadalmi többséget mindkét országban, megadva a politikának a szükséges mozgásteret a biztonságpolitika teljes újragondolására. Ez pedig könnyen a feje tetejére állíthatja a svéd és finn politikát: ha a szeptemberi svéd és a 2023 áprilisában tartott finn választásokat követően a NATO-csatlakozást pártoló kormány alakul a két országban, adott lesz a politikai momentum a Szövetséghez való csatlakozáshoz.

Összességében

1. Az utóbbi években tapasztalt orosz agresszió láthatóan megrémítette a két északi ország lakosságát, így látványosan növekszik a NATO-hoz való csatlakozás támogatottsága. Megváltozott a közvélemény, és felgyorsult Svédország és Finnország integrációja a NATO-hoz. Emellett mindkét ország intenzív haderőfejlesztésbe kezdett.
2. Az orosz-ukrán háború politikai földrengést okozott Európában, így a NATO-tagság döntő fontosságú téma lehet a következő svéd és finn választásokon. A biztonság iránti igény megnövekedett, azt pedig a politikai vezetőknek ki kell elégítenie.
3. Ennek ellenére a csatlakozás nem egyszerű döntés stratégiai szempontból. A felvétel nem automatikus, hanem konszenzusos döntést kíván, a csatlakozás pedig nem egyik napról a másikra történik, a kérelem beadása és a hivatalos felvétel közötti bizonytalan hónapok bőséges időt szolgáltatnának Moszkvának a reagálásra. Ahogyan pedig a grúz és az ukrán példa mutatja a Kreml kész beváltani a fenyegetéseit.
4. A két északi ország teljes körű NATO-taggá válása stratégiai katasztrófa lenne Moszkva számára. A Balti-tenger pedig szinte teljesen a Szövetség ellenőrzése alá kerülne, ráadásul a NATO-val közös határa 1340 kilométerrel hosszabbodna meg. Az orosz vezetés kényes helyzetbe kerülne: vagy kénytelen lenne jelentős mértékben megnövelni a védelmi kiadásait, kulcsfontosságú forrásokat vonva el a gyengélkedő gazdaságtól, vagy pedig kénytelen lenne tárgyalóasztalhoz ülni egy lényegesen ellenségesebb és erősebb NATO-val.
5. A Kreml agresszív külpolitikája hosszútávon kontraproduktív az ország biztonsági igényeire nézve, hiszen a szomszédos országokat fegyverkezésre és szövetségesek keresésére ösztönzi. A NATO bővítésének elrettentésére irányuló fenyegetések pedig pont a nyugati szövetség felé orientálják a biztonságukat féltő szomszédos országokat. Az európai biztonsági rendszer fegyveres szétverése pedig könnyen hátrányosabb helyzetben is hagyhatja Oroszországot, még akkor is, ha Ukrajnában katonai győzelmet aratnak.

Berkes Rudolf

További elemzéseinkért látogasson el a Political Capital honlapjára. 

A Political Capital hírlevelére itt iratkozhat fel: