1. A miniszterelnök az EU-s fórumokat (is) arra használja, hogy világpolitikai szinten meghatározó tényezőként exponálja magát. Orbán Viktor régóta megválogatja, kiknek a kérdéseire hajlandó válaszolni, ezért aztán eseményszámba megy, ha hosszan a kritikusai rendelkezésére áll. Most két egymást követő nap is kiállt a színpadra, így látszólag nyíltan vitázott a média és az Európai Parlament képviselőivel. Valójában most is szelektált, mely kérdésekre, felvetésekre reagált, így szinte az összes megszólalása alkalmas arra, hogy rövid videó formájában a közösségimédia-felületeken terjessze az ismert üzeneteket. Azzal viszont, hogy a miniszterelnök két napon át uralta az európai nyilvánosságot, a miatta összehívott február elsejei rendkívüli EU-s csúcshoz és a júliusi „békemissziónak” nevezett turnéjához hasonlóan jelentőségteljes nemzetközi politikai szereplőként tűnik fel. Az elnökségi programról is úgy beszél, mintha ő mutatná az irányt, holott az elnökség alapvetően koordinál, legfeljebb hangsúlyokat képes adni.
2. Az elnökség kettősségét jól mutatja, hogy míg szakpolitikai szinten igyekszik fenntartani a tisztességes közvetítő („honest broker”) szerepét, politikai szinten, szimbolikus ügyekben konfliktusra törekszik az európai mainstreammel. Miközben az elnökség szakmai, illetve adminisztratív tevékenysége csendben csordogál, a miniszterelnök tudatosan keresi/kreálja azokat a szimbolikus alkalmakat, amikor ellophatja a showt, nyíltan kritizálhatja a vélt vagy valós ellenfeleit, értekezhet az elit tehetetlenségéről, az uniós migrációs politika kudarcáról és a béke szükségességéről. A játék része volt, hogy a miniszterelnök látszólag védekező pozíciót vett fel, mondván, ő az elnökségi programról kívánt vitatkozni, de kénytelen reagálni az elhangzott „igaztalan” vádakra, miközben nyilvánvalóan készült a politikai vitára (pontosabban a felek politikai felszólalásainak, egymásra alig reflektáló sorozatára).
3. A magyar kormány megítélése az EP-ben szélsőségesen polarizált, egyedül az ECR-frakció egyensúlyoz. Ahogy az várható volt, a néppárti, szocialista, liberális, zöld és szélsőbaloldali frakciók komoly kritikát fogalmaztak meg az Orbán-rezsimmel szemben. Szintén papírforma szerint nemcsak a Patrióták, hanem a szélsőjobboldali Szuverén Nemzetek Európája felszólalói is méltatták a magyar miniszterelnököt, aki szerintük irányt mutat a migráció ellen és az ukrajnai konfliktusban. A Konzervatívok és Reformisták (ECR) igyekeztek csak egyensúlyozni: miközben az ECR néhány képviselője a magyar miniszterelnökkel egyetértésben kritizálta az Európai Bizottság szerepfelfogását és a frakció társelnöke támogatásáról biztosította a magyar elnökség számos célkitűzését (mint például a demográfiai törekvéseket, a zöld átmenetet vagy a migráció elleni küzdelmet), a külpolitika terén már éles kritikát fogalmazott meg, mondván Orbán nincs tisztában a „káosz kvartettjének”, azaz Kína, Oroszország, Irán és Észak-Korea szövetségének kockázataival. Az autokratikus rezsimekhez való viszony tehát továbbra is élesen elválasztja egymástól az ECR-t és a Patriótákat.
4. Vizuálisan Magyar Péter nyerte első nyilvános találkozóját Orbán Viktorral. Bár az Európai Parlamentben nincs lehetőség a magyar parlamentből ismert, viszontválaszokkal tarkított, kétszemélyes csörtékre, a miniszterelnök és az ellenzéki vezető közötti első formális találkozóból mindkét fél igyekezett kihozni a maximumot. Magyar Péter szinte az összes politikai vádját belesűrítette a rendelkezésére álló öt percbe, Orbán Viktor pedig köztörvényes bűnözőként próbálta exponálni politikai ellenfelét, aki csak azért vette fel a mandátumát, hogy mentelmi joga mögé bújhasson. Mindez kiszámítható volt, azzal viszont Magyar láthatóan meglepte Orbánt, hogy odalépett az asztalához, és kezet nyújtott az ülő miniszterelnöknek. Az erről készült, hamar mémesülő fotó a kihívó szerepébe helyezte Magyar Pétert.
5. A versenyképesség területén várható viszonylagos szakpolitikai siker a magyar elnökség során. Míg 2011-ben Magyarország csak koordinálta az eurózóna tagjai által elfogadott versenyképességi paktumot, addig idén Magyarország a változás katalizátoraként tekint magára, amely nemcsak megnevezi a problémákat, hanem iránymutatást is ad A versenyképességgel kapcsolatos aggályok kapcsán a magyar miniszterelnök rögtön Emmanuel Macron és Mario Draghi mellé sorolta magát, hogy ezáltal is jelentősebbnek és meghatározóbbnak tűnjön a nemzetközi színtéren (lásd 1. pont). A fősodorhoz tartozó szakpolitikai javaslatok, mint a tőkepiaci unió megvalósítása, keverednek a kormány saját témáival, mint a „konnektivitás” alapú kereskedelem és a zöld iparpolitika, például az akkumulátoripar fejlesztése. A miniszterelnök többször elismételte a magyar elnökség egyik kiemelt célját, miszerint a novemberi budapesti informális csúcson szeretnék elfogadni az új versenyképességi paktumot.
6. Az azóta bekövetkezett változások ellenére feltűnő párhuzamok vannak a 2011-es és az idei magyar elnökség között. Az egyik lényeges hasonlóság, hogy az elnökségi program bemutatása helyett a magyar politikai helyzet dominálta az európai parlamenti plenáris vitát. Míg 2011-ben a médiatörvény elfogadása és az Orbán-kormány szabad sajtót sújtó intézkedései vetettek árnyékot az elnökségre, idén Orbán Viktor júliusi turnéja vonta el a figyelmet az elnökség munkájáról. Kevésbé kézenfekvő párhuzamok a két elnökségi program pontjai között is felfedezhetők: ilyen az Unió bővítése, a versenyképesség és a schengeni övezet bővítése. Míg 2011-ben az Orbán-kormány sokat tett azért, hogy Horvátország csatlakozhasson az EU-hoz, a mai plenárison Orbán Viktor Szerbia mielőbbi felvétele mellett érvelt, mivel szerinte az ország csatlakozása nélkül a Balkán nem stabilizálható. Az első magyar elnökség egyik legnagyobb sikere volt, hogy a Tanács kimondta: Románia és Bulgária teljesítette a schengeni feltételeket. Más kérdés, hogy Hollandia és Ausztria később megfúrta a két ország belépését az övezetbe. A miniszterelnök most ismét javasolta, hogy Románia és Bulgária csatlakozzon a schengeni övezethez, még idén.

Kiemelt kép: EP/Alain Rolland