Vita a PC blogon. Horváth Csaba Miért nem semmisíti meg az USA az ISIS-t? című elemzésére az alábbiakban Wagner Péter, kül- és biztonságpolitikai elemző, a Biztonságpolitika és terrorizmus blog szerzője reagál.

Horváth Csaba legutóbbi elemzésében az állítja, hogy egy regionális geopolitikai paradoxon akadályozza az USA-t abban, hogy megsemmisítse az Iszlám Államot, hiszen ha végezne a terrorszervezettel az közvetetten a fő térségbeli riválisa, Irán megerősödéséhez vezetne. Állítása bizonyításául két kérdést tett fel, amelyek megválaszolása révén alátámasztható álláspontja. Az első kérdésre adott válasz azonban szerintem téves, így aztán egy hibás logikán haladva végig, a konklúzió is hibás lesz.

Az első kérdése így szól: kiknek a győzelméhez vezetne Irakban és Szíriában az Iszlám Állam veresége? A szerző válasza egyértelmű: az Aszad-rezsiméhez. Ez a válasz azonban túlságosan leegyszerűsítő és végső soron téves. Az alábbi térkép (és az elmúlt években keletkezett nemzetközi szakirodalom) megmagyarázza, miért.

A szürke szín jelöli az Iszlám Államot, a lila szín az Aszad rezsimet. Első pillantásra is gyanús lehet mindenkinek, hogy a két szín alig találkozik. Az elemzői közösség a kezdetek óta megfigyelte (és erről a sajtó is rendszeresen beszámolt az évek alatt), hogy az Iszlám Állam legfőbb ellensége sosem az Aszad rezsim volt, hanem más ellenálló szervezetek (a mérsékeltektől az iszlamistákon át, a helyi al-Kádáig és kurdokig). A legtöbb harcukat velük vívták, miközben szisztematikusan likvidálták vezetőiket, bomlasztották soraikat.

Horváth kérdésére a helyes válasz véleményem szerint az lenne, hogy ha az USA megsemmisítené az Iszlám Államot (egyelőre tekintsünk el attól, hogy ez egyáltalán lehetséges-e), akkor a területén leginkább a szíriai kurdok és az iszlamista ellenzéki csoportok osztoznának, tehát ők lennének a nyertesek. Az Iszlám Állam által ellenőrzött olajkutak és fegyverzet is az ellenzék kezébe kerülne, ezzel javulnának a lehetőségeik, az Aszad-rezsimé pedig értelemszerűen romlana.

A szerző második kérdésére (mit jelenthet, mit jelentene tehát a szíriai és az iraki kormány erőinek győzelme regionális téren) adott válaszában jutunk el oda, hogy az Iszlám Állam bukása, az Irán barát Szíria és Irak megerősödéséhez vezetne, ez pedig az USA-nak nem érdeke, ezért nem avatkozik be jobban és törli le a térképről a terrorszervezet. Ez a logikai konstrukció talán még működne is, ha a nemzetközi rendszer és az USA is ilyen bináris logika alapján működne (ha neki jó, nekem rossz). De ez nincs így. Ha így lenne, miért egyezett volna most meg Washington Teheránnal az iráni nukleáris kérdésben, amelynek keretében lépésről lépésre fel fogják számolni az Iránt sújtó szankciókat? Miért lehet érdeke az USA-nak, hogy Irán visszatérjen a nemzetközi karanténból, ha közben ilyen leegyszerűsített okokra hivatkozva nem akar fellépni jobban?

Horváth szerint egy Szíria-Irak-Irán formátum (belevéve még Libanon felét is a Hezbollah miatt) síita blokkot képezne egy Törökország-Szaúd-Arábia vezette (vélt nyugatbarát) szunnita blokkal szemben, amit elsőre meggyőzőnek tűnő néhány számmal is alátámaszt. Ennyi lakosság itt, annyi ott, ennyi olaj itt, annyi ott. Érvelésének egyik problémája, hogy ez a – korábban síita félholdnak titulált – formáció már legalább az iraki demokratikus transzformáció óta (2005) létezik, hiszen azóta síita többség kormányoz Irakban, és Irán befolyása az amerikai erők kivonása óta (2011) csak tovább erősödött. 2014 óta gyakorlatilag az iráni tábornokok irányította iraki síita milíciáknak köszönhető, hogy az iraki állam nem omlott össze a terroristák nyomása alatt. Azaz – szerintem – mindegy, hogy az USA hatékonyabban beavatkozik-e az Iszlám Állam ellen, Irán befolyása a régióra ettől még adott marad.

A másik problémát a szerző érvelésében a számok jelentik. Irak, Irán és Szíria népessége összesen 132 millió fő… ami meghaladja Törökország-Azerbajdzsán páros összesen 87 milliós népességét… és többszörösen múlja felül az öböl-menti országok Szaúd-Arábia vezette tömbjének, a GGC-nek (Szaúd-Arábia, Bahrein, Egyesült Arab Emírségek, Katar, Kuvait, Omán) összesen 50 milliós népességét is.

És? Jelentenek valamit ezek a számok egy háborúban? Milyenek is voltak ugyanezek az arányok az arab-izraeli háborúkban, hogy egy közeli példát hozzak. Izraelnek vesznie kellett volna háromszor. Le tudta győzni Szovjetunió az afgán mudzsahedeket? A kétszer akkora lakosságszámú Irán le tudta győzni Irakot 1980-1988 között (tudom, hogy nem ők kezdték, de ők álltak nyerésre a végén)? A számok így önmagukban nem mondanak semmit, szerintem érvelés alátámasztásához ebben a formában alkalmatlanok. Jobban leírná talán az erőviszonyokat, ha fegyveres erők méretét és a rájuk fordított erőforrásokat néznénk (de csak szigorúan együtt), vagy az adott ország által megtermelt GDP-t, iskolázottsági mutatókat vizsgálnánk nem elfeledkezve a földrajzi adottságokról.

Jó, de akkor miért nem semmisíti meg az USA az Iszlám Államot?

Mert nem tudja. Horváth elemzésében még az elején felveti, hogy a légiháború megoldás lehetne, ennek alátámasztására megemlíti, hogy ha 1991-ben tudott az amerikai légierő 200.000 bevetést repülni Szaddám Husszein hadserege ellen egy hónap alatt, akkor az egy év alatt repült 44.000 bevetésnek nem lehet az oka más csak a lelkesedés hiánya.

A két légiháború összehasonlítása azonban sajnos a körte és alma tipikus esete. 1991-ben az USA-nak „könnyű” dolga volt. A technikai részleteknél maradva Szaddám Husszein hadserege megtette azt a szívességet neki, hogy beásta magát a sivatagba, és harceszközeit pedig csak a katonai járművekre jellemző festéssel látta el. Magyarul egy reguláris hadsereget reguláris hadseregre jellemző módon alkalmazott az iraki diktátor. Az USA saját reguláris hadserege pedig remekül ki volt képezve a világ bármelyik másik reguláris hadseregének a legyőzésére egy nyílt harcmezőn, ahol tébláboló civileknek, „járulékos áldozatoknak” még csak az eshetősége sem állhatott fel. Miután az USA megteremtette a légifölényt Kuvait kék ege felett, kedvére bombázhatta éjjel nappal az ellenséget. Bombázta is 200 ezer bevetésen, néha a CNN kamerái előtt. Az első értékelések még arról szóltak, hogy a háborúk új korszaka született, hiszen a légierő egyedül kényszerített térdre egy ellenséget, ám az amerikai hadsereg későbbi tapasztalat feldolgozó munkái ezeket a megállapításokat kétségbe vonták. A földön tapasztaltak ugyanis azt mutatták, hogy a Szaddám Husszeinhez magasabban kiképzett, elit Köztársasági Gárda alakulatai egy hónap bombázás után is rendelkeztek még bőven hadrafogható harckocsikkal, és harcoltak is velük.

Az Iszlám Államnak nincs reguláris hadserege, nem viselnek a fegyveresei egyenruhát (szándékosan nem is katonák írok). Nem használnak jellegzetesre festett katonai járműveket nagy számban (bár valamennyi van a birtokukban mióta az iraki haderő elhagyott talán néhány tucatot, százat – nem 2000 darabot), nem masíroznak látványosan nagy számban. Ezzel szemben ruházatuk nagyrészt megkülönböztethetetlen a civil lakosságétól, akik közé szívesen rejtőznek vagy kifejezetten élő pajzsként használják őket. Tisztában vannak a gyengeségeikkel, ezért egyetlen kivételtől eltekintve sosem bocsátkoztak idáig még álló, vagy frontháborúba. Amikor megtették Kobane város ostrománál, a szövetséges légierő porig bombázta őket, mert civilek már nem voltak a városban. A hatékonyság más kérdés volt, mert bár a nemzetközi koalíció négy hónapig bombázta az Iszlám Állam fegyvereseit, a döntő fordulatot a kurd felmentő erők érkezése jelentette.

Tetszik, vagy nem tetszik, a nagy olasz teoretikus Giulio Douhet kb. 100 éves légiháborúja nem jolly joker, nem megoldás mindenre. A gyorsan feledésbemerülő Afganisztánban sem volt az, pedig ott 2001 után kedvükre bombázhattak az amerikaiak (félek, ami megmaradt az átlag olvasóban ebből, az csak a lebombázott esküvői menetek szomorú történetei) a tálibok pedig folyamatosan erősödtek. Pedig ott még szárazföldi erők is voltak: afgánok, amerikaiak és még ki tudja hány náció. Tudomásul kell venni (és ismerve a magyar közállapotokat ennek sokan örülnek is), hogy az USA nem tud mindent megoldani, legyen szó politikai vagy katonai téren. Az Iszlám Állam elleni háborúhoz rendelhetne még több erőforrást, de naivitás lenne azt gondolni, hogy ez az egyetlen problémája. Hogy csak a két legégetőbb katonai kihívást említsem, ott van épp Oroszország agresszív fellépése és európai NATO szövetségesek noszogatása/megerősítése illetve Kína fokozatos megerősödése a csendes-óceániai térségben.

Hol keressük választ?

A tanulmány szerzője, Horváth Csaba remek doktori disszertációt írt az ázsiai erőegyensúlyról, benne szinte természetszerűleg az USA és Kína vetélkedését (egy Japán esettanulmánnyal) vizsgálva. Az ott leírtak alapján Horváth számára is jól ismert a világot napjainkban jellemző multipoláris struktúra. Ezzel teljes mértékben egyetértve számomra az kérdés, hogy 2015-ben várhatunk-e megoldást bármilyen biztonságpolitikai kérdésben egyetlen országtól? Reális azt hinnünk (implikálva a kérdéssel), hogy az USA oldja meg az Iszlám Állam jelentette kihívást?

Véleményem szerint az Iszlám Állam – és ezzel nem mondok újat – csak katonai eszközökkel nem semmisíthető meg. Álmodozzunk egy kicsit és képzeljük el, hogy az USA (és vele együttműködő nemzetközi koalíció) az utolsó terroristát is lebombázta Irakban és Szíriában. De megszűnt ettől az ok, okok, amiért létrejött és a mai napig működik ez a szervezet? Nem.

Irakban – ahol egy fokkal átláthatóbb a helyzet – az Iszlám Állam sikerének és a szunnita lakosság körében élvezett relatív bizalmának legfőbb oka, hogy a 2003 utáni síita politikai elit bosszúhadjáratba kezdett a szunnita lakosság, és képviselőik ellen. A történelem fintora, hogy a kormányzás módjában kevés különbség volt a szunnita Szaddám Husszein és a síita Núri al-Máliki iraki kormányfő országlása között legyen szó a politikai ellenzékkel való bánásmódról, a katonai és biztonsági szervezetek kézivezérlésén át, a kurdokkal való kapcsolatok minőségéig. Csak az állandóan lebecsülendően emlegetett (mert az USA teremtette meg erőszakkal) iraki demokráciának köszönhetjük, hogy mindez kevesebb erőszakkal járt és hogy Málikit végül meg lehetett buktatni békés eszközökkel. Annak hogy 2014 júniusában az Iszlám Állam minimális erőfeszítéssel tudta elfoglalni Irak második legnagyobb városát, Moszult, az volt az egyik fő oka, hogy a helyi szunnita arab lakosság megszállóként tekintett saját kormánya rendőrségére és hadseregére, és felszabadítóként a dzsihadisták fehér dzsipjeire. Amíg az iraki kormány nem képes olyan politikai perspektívát kínálni az iraki szunnita araboknak (és egyébként a kurdoknak is), addig az Iszlám Állam mindig talál szimpatizánsokat, támogatókat, önkénteseket, ezért Irakban a konfliktus politikai gyökerű elsősorban, és nem katonai.

Szíria ennél egy fokkal bonyolultabb, ebben teljesen egyetértek Horvátthal, hiszen annyira felaprózott és megosztott az ellenzék, hogy nincs olyan erő a palettán, amely képes lenne győzni (akár egy amerikai légiháborús támogatással) a jelenlegi körülmények között, ráadásul a hatalom is maga mögött tudhat jelentős külső támogatókat. Mindezek mellett hiába tudjuk, ismerjük a belső szereplőket, lehetőségeiket, erőforrásaikat és szíriai polgárháború menete idáig minden évben másképp alakult, mint ahogy azt várni lehetett. Ki merne jövőlatolgatásba bocsátkozni, amikor 2012-ben azt hittük, győzni fog a felkelés, olyan nagyok voltak a rezsim veszteségei. Aztán 2013-ban a Hezbollah, az iraki önkéntesek, és iráni kiképzők segítségével a rendszer képes volt ellenoffenzívát kezdeni, miközben az ellenzékből egyedül az Iszlám Állam elődszervezete erősödött meg. 2014-ben az iszlamista ellenzék részéről korábban elképzelhetetlen egységesülés, centralizáció kezdődött (főként szaúdi és a török nyomásra), és koordinált támadást indítottak az Iszlám Állam ellen is, visszaszorítva azt Kelet-Szíriába. 2015-ben az Aszad rezsim ismét komoly veszteségeket szenvedett, az iszlamisták megérkeztek az alaviták lakta Latakia tartomány határához, az Iszlám Állam Palmirát is elfoglalta. 2015 szeptemberéig minden elemző romló esélyeket jósolt volna a kormányerőknek, de úgy két hete egyszer csak megjelentek orosz alakulatok Szíriában, ami középtávon ismét az erőviszonyok újrarendeződését fogja jelenteni.

Az USA tehetetlensége nyilvánvaló, az általa indított kiképzési programok hatása a nullához közelít, a légiháborúnak vannak eredményei, de megfordítani nem lehet vele ezt a konfliktust. Ez megint visszavezet minket oda, hogy az USA lehetőségei korlátozottak ebben a konfliktusban, és nem lesz képes sem megoldani, sem érdemi változást előidézni a jelenlegi katonai eszközökkel.

Az egyetlen megoldás a diplomácia út lehet. A polgárháborút kívülről elsősorban Irán, Oroszország (Aszad-rezsim) és Szaúd-Arábia, Törökország (ellenzék) finanszírozza az USA beavatkozása – minden összeesküvés elmélet, vírus video, CIA, Moszad stb. ellenére – inkább jelképes. Beavatkozása az Iszlám Államra koncentrál, hatékonysága ennek limitált. Megoldás csak ezeknek a szereplőknek a megegyezése révén születhet Szíriában, ők az egyedüliek, akik a fegyveres szereplőket tűzszünetre tudják kényszeríteni. Elképzelni se tudom, hogy ezt hogy lehetne, mert olyan messze vannak egymástól az érdekek, de belátom azt is, hogy innen Budapestről, kelet-európai perspektívából nehéz is ugyanazzal a teljeséggel látni és láttatni a jövőt, ahogy Washingtonból, Moszkvából, Rijádból, vagy Ankarából.

A forgatókönyvem pesszimista: diplomáciai megoldás hiányában talán az elkövetkező 2-3 évben a frontvonalak lassú megmerevedése fog bekövetkezni egy Aszad-rezsim által uralt központi terület, egy a szíriai iszlamista ellenzék által uralt szigetekkel, kurd enklávékkal és az Iszlám Állam kelet-szíriai és nyugat-iraki területeivel. A felek a háborút kifáradásig folytatják majd, de hogy annak hol lesz a határa, nem tudni, mert a külső támogatók mindig segíteni fognak.