Bezárás
V4

Túl sokat várunk Közép-Európától?

Václav Havel figyelmeztetése, miszerint legveszélyesebb ellenségünk nem a totalitárius rendszerek sötét erői, hanem saját rossz tulajdonságaink, ma is figyelmet érdemel, de a teljes európai közösségtől – írja Dr. Sean Hanley, a University College London Szláv és Kelet-Európa Tanulmányok Tanszékének egyetemi adjunktusa.

Havel egyik első elnöki látogatásán a lengyel parlamentben mondott beszédet. A közép-európai nemzetek együttműködésre szólított fel, ami később a visegrádi együttműködéshez vezetett. A cseh elnök akkor azt mondta, hogy elérkezett a történelmi pillanat a régió újraszervezésére, a szabadság és a demokrácia eszméi ugyanis visszafordíthatatlanul terjednek. Szerinte különleges helyzetüknek köszönhetően a szóban forgó országok akár a hidegháború utáni világ „gyors és bátor megoldásainak” forrásaivá is válhatnak.

Néhány hónappal az 1991 nyarán tartott visegrádi csúcstalálkozó után Havel papírra vetette elképzeléseit a régió kialakuló demokráciáiról. Magabiztos társadalmakat látott stabil, alulról építkező pártokkal, decentralizált intézményrendszerrel és erős civil társadalommal, gazdag helyi vállalkozók által működtetett vegyes gazdaságokkal, rendben tartott közterekkel, modern infrastruktúrával, a munkanélküliség és a betegségek által érintett állampolgárokat aktívan segítő jóléti államokkal. Havel szemében Közép-Európa jövője szorosan összefonódott az akkori Európai Gazdasági Közösségével, egybekötve akár a közös valuta használatával, amely a széteső Szovjetunió nemzetei számára hivatott hidat képezni.

Félig beteljesedett remények

A visegrádi országokat elnézve azt látjuk, hogy Havel reményei csak félig teljesültek. A térség gazdaságai (különösen a lengyel és a szlovák) gyorsan növekednek, de a közvetlen tőkebefektetések és a privatizált állami vállalatok túlnőttek a helyi vállalkozásokon. A rendszerváltás társadalmi költségei, főként a leginkább érintett csoportokban és régiókban magasabbak, mint amit Havel remélt 1991-ben – igaz, Csehország viszonylag olcsón megúszta. A V4 tagállamai a balti államokkal és a balkáni szomszédsággal ellentétben relatíve nagy és széleskörű jóléti államokat tartanak fenn. A jövedelmi egyenlőtlenségek nem magasabbak a Nyugat-Európában tapasztaltaknál, míg Szlovákia és Csehország a skandináv egyenlőségi mutatókhoz közelít. A gyorsan fejlődő fővárosokon túl azonban még a középosztály számára is jóval alacsonyabb az életszínvonal nyugat-európai társaikénál. Még az optimistább várakozások szerint is legalább egy generációba telik, mire ezek az országok fejlettségi szintjük tekintetében felzárkóznak Nyugat-Európához.

Javult a szóban forgó országok társadalmi és közlekedés-infrastruktúrája, ami 2004 óta az uniós támogatások fontos célpontja. Néha drágán ugyan, de épültek megfelelő minőségű autópályák. A közterek általában tisztábbak és zöldebbek. A V4 helye az Unióban egyértelmű, határaikon szabadon áramolnak az áruk és a személyek, a közös valuta azonban csak Szlovákiában.

Politikai deficit

Mindazonáltal a legnagyobb lemaradást a politikai szférában találjuk. Ahogy az a rendszerváltás után Havel számára (is) gyorsan világossá vált, a civil társadalom Közép-Európában jóval gyengébb, a közigazgatás sokkal bürokratikusabb, központosítottabb, mint remélte. A pártok – félelmeinek megfelelően – gyakran sekélyesnek, az elitek által uralt szervezeteknek bizonyultak, amelyek korrupt érdekek célpontjává váltak.

Ma már mélyebb problémák jellemzik a régiót. Ide sorolhatjuk a végnélküli kormányalkotási folyamatot Prágában, a magyar és a lengyel politika erősödő polarizáltságát, a kormányzati pozícióban lévő populista pártokat, azokat az elnököket és miniszterelnököket, akik – Lengyelország kivételével – az autoriter Oroszországhoz igazítják álláspontjukat. Ugyancsak jellemző, hogy az erősödő euroszkeptikus, a nemzeti szuverenitást Brüsszellel és a nagyobb nyugati tagállamokkal szemben védelmező retorika, morális engedékenységgel, a migráció kikényszerítésével, vagy akár a silány minőségű élelmiszerek közép-európai terjesztésével vádolja a Nyugatot. Lengyelországban és Magyarországon a jobboldali kormányok – önmagukat „meg nem értett” konzervatívként pozicionálva – parlamenti többségüket az igazságszolgáltatás függetlenségének csorbítására használják, saját embereikkel töltik fel az állami intézményeket, és a maguk számára kedvező médiakörnyezetet építenek. Mindez felveti a kérdést, hogy az egykor a demokratizálódás éllovasaiként elismert államok visszacsúsznak-e egy félautoriter politikai berendezkedésbe, mely főként a Balkánt és a volt szovjet tagköztársaságokat jellemzi.

Görbe tükör

Mindez maga alá temette Havel optimista várakozásait egy újraegyesült, közös értékeken nyugvó, demokratikus Európa létrejöttét. Ám a V4 demokratikus problémái sok tekintetben görbe tükröt is tartanak Havel liberális jövőképe elé.

A közép-európai politikusok saját régiójuk eltérő tapasztalataiból kiindulva egyértelműen merész megoldási javaslatokkal álltak elő. Ezek viszont kemény, a liberalizmussal szembemenő nacionalizmusban öltöttek testet, amit a bevándorlás és a multikulturalizmus nyugati tapasztalatainak egyoldalú bemutatásába ágyaztak. A régió 1989 utáni visszatérése Európába egy közép-európai iszlamofób retorikában csúcsosodott ki, amelyben a térséget az európai civilizációt állítólagos migránscunami elleni bástyájaként ábrázolják.

E kép legtisztábban a konzervatív-jobboldali magyar és lengyel kormánypártokra jellemző: a magyar miniszterelnök saját konfliktusos, a Nemzeti Együttműködés Rendszerén alapuló „kereszténydemokrata” szisztémáját építi, kevés mozgásteret hagyva a kulturális liberalizmusnak, a külföldi tulajdonnak és a külföldről támogatott NGO-knak.

A lengyel Jog és Igazság (PiS) 2015 óta futó „pozitív változás” programja hasonló témakörökre és ellenségképekre épít. Máshol ezek a gondolatok a baloldalt jellemzik. Az olyan hajdani szociáldemokraták, mint Miloš Zeman cseh elnök vagy Robert Fico volt szlovák miniszterelnök, mára „politikai korrektsége”, valamint  a szexuális és társadalmi kisebbségek túlzott támogatása miatt utasítják el a korábban mintaként számon tartott nyugati balközép pártokat.

A gondolat, hogy egy újjáéledő civil társadalom lehet az alapja a kialakuló közép-európai demokráciának, váratlan irányt vett, és gyakran populista, vagy akár autoriter politikusok eszközeivé vált. Csehország milliárdos miniszterelnöke, Andrej Babiš – a nómenklatúra korábbi tagja – a négy fal között lenézően tekint az 1989-es bársonyos forradalomra. Ennek ellenére mikor 2011-ben elindította a korrupcióellenességet zászlajára tűző ANO pártot, Babiš egy percet sem várt, hogy az 1989-es Polgári Fórum hagyományára hivatkozzon, és azóta is arról beszél, hogy felülről irányított pártja egy ideológiamentes civil mozgalom. A magyar miniszterelnök már hitelesebben állíthatja be magát az alulról építkező politika megújítójaként, aki 2002-ben a civilek polgári körökbe történő tömeges bevonásával hozta újra lendületbe a jobboldalt. Ezek valóban sokrétű helyi tevékenységet folytattak, például ifjúsági klubokat szerveztek vagy történelmi megemlékezéseket tartottak. Ezek a konzervatív, jobboldali civil szervezetek 2010 óta állami támogatásokon élnek, illetve élvezik a kormány támogatását a felülről irányított NER-ben. A kormányakaratnak nem engedelmeskedő, túlzottan liberális NGO-k és intézmények elől elzárták a pénzcsapokat, valamint szabályozási, adózási és nemzetbiztonsági okra hivatkozva elnyomják őket.

A V4 állampolgárai természetesen alulról szerveződő demonstrációkat is szerveznek. Lengyelországban és Magyarországon is láthattunk tömegtüntetéseket a konzervatív kormányok által a bíróságok függetlenségét, a nem-kormányzati intézményeket (pl. a Közép-Európai Egyetem) sértő, vagy épp a legális abortuszt korlátozó rendelkezések ellen. Szlovákiában ebben az évtizedben kétszer szerveződött tömegmozgalom a tiszta kormányzásért – az első 2011-12-ben a „Gorilla-ügyben” feltárt korrupciós hálózatok miatt, a második pedig a közelmúltban a Ján Kuciak újságíró és menyasszonya, Martina Kusnírová meggyilkolása kapcsán feltárt ügyben a politika és a szervezett bűnözés összefonódása miatt. Az ilyen megmozdulások rámutatnak, hogy a kelet-európaiak nem minden esetben puszta szemlélői vagy eszközei saját politikai drámájuknak, és ilyenkor újra megmutatkozik az az 1989-es forradalmakra jellemző lendület.

Bár a mozgalmak képesek lehetnek megállítani a túlterjeszkedő kormányokat, vagy elérhetik egyes miniszterek, akár miniszterelnökök lemondását, valódi hatásuk korlátozott. A közép-európai politikusok tudják, hogy jól időzített taktikai visszavonulásokkal általában átvészelhetik a városi tömegtüntetéseket abban az esetben, ha vidéki támogatottságuk stabil marad, és pártjaik beágyazottak maradnak a helyi üzleti életben, illetve a bürokráciákban. A régió civiljei képesek ugyan a korrupcióval és tekintélyelvű megközelítéssel szembeni figyelemfelkeltésre, a vészfékek behúzására, de sokkal többre nem.

Túl sokat várunk

Talán összességében túl sokat vártunk Közép-Európától, és túl sokat gondoltunk Nyugat-Európáról. A demokrácia Visegrádban látható hiányosságai az öregebb európai demokráciákban is jelen vannak. Populista pártok uralkodnak Görögországban és Olaszországban, hasonló erők alakíthatják át a hagyományos pártokat Spanyolországban is, terjed az euroszkepticizmus, a bevándorlást Európa-szerte konfliktusok övezik. Mivel a legtöbb migráns a térséget nem találja vonzónak, és csak a Nyugat felé vezető tranzitútvonalnak használják, a V4-ek esetében a vita hipotetikus, és sok főáramú nyugati politikus készen áll pragmatikus alkukat kötni a Kremllel. A politológusok arra figyelmeztetnek, hogy a demokratikus erózió akár a konszolidált nyugati demokráciákat is érintheti.

A politika terén Kelet-Európa talán túlzott mértékben zárkózott fel a Nyugathoz. Havel a közép-európaiakat negyed évszázada figyelmeztette Varsóban, hogy a demokráciákban a legveszélyesebb ellenségek „már nem a totalitárius rezsimek sötét erői az ellenséges és összeesküvéseket szervező maffiáival, hanem saját rossz tulajdonságaink”. Szavai még ma is figyelmet érdemelnek – de már egész Európában.

Dr. Sean Hanley az UCL Szláv és Kelet Európa Tanulmányok Tanszékének (SSEES) egyetemi adjunktusa. A kutatásai középpontjában áll, hogy a kelet-közép-európai demokráciák mennyire hasonlítanak a Nyugat-Európából ismert modellekre, illetve ennek fordítottja: vajon az elitközpontú populista kelet-közép-európai politika hírnöke-e annak, ami a konszolidált demokráciákban következhet.

Előfizetőket keresünk – támogasd a munkánkat havi ezer forinttal!
Támogatom

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom