Kijev és Moszkva olyan javaslatot tett a kelet-ukrajnai békefolyamat átalakítására, amely nemcsak az ukrán közvéleményben keltett felháborodást, de akár Oroszországot is felmentheti a háborús felelősség alól. DOMINIK ISTRATE, az Emerging Europe kelet-európai és kaukázusi ügyekért felelős elemzőjének vendégposztja.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Március 11-e óta az ukrán belpolitikai viták az orosz-ukrán háborút rendezni hivatott fórumok lehetséges átalakításáról szólnak. Aznap ugyanis újra összeült Minszkben a kelet-ukrajnai rendezéséért felelős orosz-ukrán egyeztető fórum, az ún. Háromoldalú Kontaktcsoport (TKG), melyben az ukrán kormány, az orosz kormány, az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) képviselői, illetve – megfigyelői státusszal – a normandiai szintű egyeztetéseken is részt vevő Franciaország és Németország vesznek részt. A TKG ülésén Andrij Jermak, az ukrán elnöki adminisztráció februárban kinevezett vezetője és Dmitrij Kozak, az orosz kormány Ukrajnáért felelős főtárgyalója (nem mellesleg Vlagyimir Putyin kabinetfőnök-helyettese) egy a korábbiakhoz képest váratlan elképzeléssel állt elő: azt javasolták, hogy a Kontaktcsoporton belül hozzanak létre egy olyan Tanácsadó Testületet (KSZ), amelyben az ukrán kormány közvetlenül a „Donyecki Népköztársaság” és a „Luhanszki Népköztársaság” képviselőivel egyeztetne. Az új konzultatív testület fő célja „a konfliktus rendezéséhez szükséges politikai és jogi megoldásokra való javaslattétel” volna.

A tervezet értelmében Ukrajna, valamint a két szakadár terület is 10-10 taggal képviseltetné magát a testületben, az EBESZ, Franciaország, Németország és Oroszország képviselői pedig felügyelői státuszban lennének jelen.

A közbeszédben csak Jermak-Kozak tervként ismertté (vagy inkább hírhedtté) vált javaslatot egyből elutasította az ukrán közvélemény. A választók jelentős része felháborodott, az ellenzéki pártok, köztük a Petro Porosenko vezette Európai Szolidaritás hazaárulást emlegetett, sőt, még a hatalmon lévő Nép Szolgálója párt parlamenti frakciójának egy része is parlamenti állásfoglalással próbált nyomást gyakorolni Volodimir Zelenszkij adminisztrációjára a tervezet ellen.

Első olvasatra meglepőnek tűnhet, hogy a konfliktusrendezés egy viszonylag technikainak tűnő módosítási terve ekkora ellenérzést váltott ki az ukrán társadalomból. Ugyanakkor, ha egy hosszabb távú kitekintéssel értelmezzük a javaslatot, láthatjuk, hogy az miért nem siklott át az ország közvéleményén.

A kelet-ukrajnai háború 2014-es kezdete óta a kormányszintű politikai egyeztetés a Normandiai Négyek (Ukrajna és Oroszország, valamint az EU-t képviselő Franciaország és Németország) állam- vagy kormányfőivel zajlott, míg a konfliktuskezelés operatív feladataiért a már említett Kontaktcsoportban és annak különböző szakterületekért felelős alcsoportjaiban az orosz és ukrán diplomácia képviselői feleltek – az EBESZ közvetítésével, valamint német-francia felügyelettel. Orosz oldalról, a szakadár területek ugyan képviseltetik magukat a tárgyalások során, a donyecki és a luhanszki képviselők azonban sohasem voltak hivatalos és jóváhagyott résztvevői a folyamatnak.

Ha a fent említett Tanácsadó Testület létrehozását ilyen formában jóváhagyják, annak két fontos következménye lesz a konfliktus jövőbeli rendezését tekintve.

Egyrészt, a gyakorlatban egy olyan folyamat elindítását jelenti, amelyben Kijev hivatalosan is közvetlen diplomáciai egyeztetéseket folytat azokkal a donyecki és luhanszki területekkel, amelyeket hivatalosan nem ismer el. Másrészt, Oroszország nem résztvevői, hanem megfigyelői vagy közvetítői státusszal venne részt a tárgyalásokon.

Ennek a változtatásnak pedig nem a háború sújtotta Ukrajna, hanem a putyini Oroszország lenne az első számú nyertese. Moszkva diplomáciai és jogi értelemben is kivonná magát a felelősség alól egy olyan fegyveres konfliktusban, amelynek alakulásáért tagadhatatlan felelősséggel bír: az orosz kormány pénzügyi és katonai támogatást nyújt a szakadár területeknek, és ennek a támogatásnak „köszönhetően” kerülhetett sor a Malaysian Airlines 17-es járatának 2014. augusztusi katasztrófájára is, amelyben közel 300 ember vesztette életét.

Nem véletlen, hogy Putyin már évek óta azt szorgalmazza, hogy Ukrajna a szakadárokkal üljön egy asztalhoz.

Ahogy azt Elizabeta Jaszko, az ukrán kormányzó párt egyik, a tervezet ellen tiltakozó parlamenti képviselője is kiemeli, a szakadár köztársaságok ilyen típusú elismerése két további szempontból is súlyosan aggályos.

Először, ha Kijev Moszkva helyett a szakadárokkal tárgyal, az könnyedén alááshatja Ukrajna pozícióit azokban a nemzetközi jogi vitákban, amelyekben Oroszország ellen nyújtottak be keresetet az Emberi Jogok Európai Bíróságán és az Egyesült Nemzetek Nemzetközi Bíróságán. Az MH17-es járat hágai tárgyalásán túl, jelenleg három olyan ügy is folyamatban van, amelyekben azzal szembesítik Oroszországot, hogy az terrorizmust finanszíroz és alapvető emberi jogokat sért Kelet-Ukrajnában.

Másodszor, a közvetlen tárgyalás azt a látszatot keltheti a nemzetközi környezetben, hogy a kelet-ukrajnai háború Ukrajna belső konfliktusa, nem pedig egy orosz-ukrán háború, mint ami valójában. Ebben a kérdésben az ukrán jogi és politikai álláspont a fegyveres konfliktus kezdete óta következetes volt: az ukrán törvényhozás a „népköztársaságokat” terrorszervezeteknek minősítette, rögzítette továbbá, hogy azok valójában Oroszország szatellitszervezetei, vagyis a donyecki és luhanszki „hatóságok” semmiféle törvényes hatalommal nem rendelkeznek az elfoglalt területeken. Ez utóbbi álláspontot osztják Ukrajna nemzetközi támogatói is, köztük az Európai Unió tagállamai, az Egyesült Államok, a NATO, az EBESZ és az Európa Tanács is. Ha Oroszország kikerül a képletből, az az ukrán diplomácia hosszú évek keserves munkájával felépített nemzetközi támogatottságára is és a számos uniós tagállam által egyébként kritizált európai szankciós rezsimre is hatással lehet.

Oroszországnak pontosan ez az érdeke és – a koronavírus-helyzetre hivatkozva (pontosabban, azt kihasználva) – Putyin a G20-országok vezetőinek múlt heti egyeztetésén már „szankciós moratóriumot” emlegetett. Mindezt úgy, hogy a szankciók tárgyát képező probléma továbbra is jelen van, sőt, nem változott: a Moszkva által támogatott szakadárok nap mint nap indítanak támadásokat az ukrán hadsereg ellen.

A háború belső konfliktussá minősítése olyan következményekkel is járhat, ami Ukrajna teljes euroatlanti orientációjára is veszélyt jelenthet. Olena Zerkal volt ukrán külügyminiszter-helyettes érvelése szerint a szakadár területek ilyen szintű elismerése az orosz befolyás fokozatos visszatéréséhez vezethet: a Donbasz-régió olyan feltételek mentén kerülne vissza Ukrajnához, amelyek segítségével a putyini Oroszország nemcsak a szakadár területek feletti közvetett irányítását erősítené meg, hanem a Kijev feletti politika befolyását is visszaszerezheti.

Zerkal félelme nem megalapozatlan, hiszen Moszkva ugyanilyen jellegű, befagyott konfliktusok mentén gyakorol politikai befolyást Moldovában, és ugyanígy próbál nyomást gyakorolni Grúziára.

Mindezek figyelembevételével, nem véletlen, hogy a javaslat széleskörű ellenállást váltott ki az ukrán társadalomból, ahogy az sem, hogy a TKG legutóbbi, március 26-ai ülésén végül – ugyanezen társadalmi felháborodás hatására – nem született róla megegyezés.

Napjainkban az ukrán kormány két másik fontos kihívással is küzd – a koronavírus-járvány miatti egészségügyi veszélyhelyzettel, valamint az ebből következő, potenciális gazdasági összeomlással. Március 26-án ugyan az előbbire hivatkozva nem született döntés a szóban forgó testület felállításáról, ez még nem jelenti azt, hogy a javaslat lekerült volna az ukrán kormányzat napirendjéről: nem lezárták, hanem felfüggesztették az erről szóló tárgyalásokat, amelyekről egyébként még az ukrán kormánynak sem egységes a véleménye.

Március 29-én Olekszij Reznyikov ukrán miniszterelnök-helyettes azzal próbálta csillapítani a helyzetet, hogy a Tanácsadó Testület létrehozása egyáltalán nem az orosz szerepvállalás átértékeléséről szól, hanem arról, hogy olyan kelet-ukrajnai „civilek” is helyet kapjanak a minszki békefolyamatban, akik a Donbasz-régió ukrán kormány által irányított területeire kényszerültek, és Ukrajna álláspontját osztják a konfliktus ügyében, ezáltal hitelesen tudják képviselni a donyecki és luhanszki lakosságot. Ugyanakkor Reznyikov is elismerte, hogy az ukrán félnek óvatosnak kell lennie, mivel a tárgyalások során Moszkva minden esetben arra törekszik, hogy a háborút ukrán belső konfliktusként tüntesse fel, illetve, hogy Ukrajna alkotmányosan rögzítse Donbasz különleges státuszát. A miniszterelnök-helyettes mindkettőre nemet mondott, a konzultatív testület felállítását pedig német-francia jóváhagyáshoz kötötte, de nem ellenezte.

Ezzel némileg ellentétes véleményt fogalmazott meg egy nappal később Ukrajna külügyminisztere, Dmitro Kuleba, aki szerint a TKG-t semmilyen módon nem szabad megváltoztatni, ő maga pedig már készen találkozott a javaslattal március eleji kinevezésekor. Kuleba hozzátette, hogy a kelet-ukrajnai helyzet tárgyalásában rendben van, ha azt Jermak és Reznyikov vezeti, de az ukrán külügynek sokkal nagyobb részt kell vállalnia a folyamatban.

Március 31-én Andrij Jermak tovább árnyalta a képet: az ukrán elnöki hivatalra zúduló kritikákra reagálva bejelentette, hogy a Tanácsadó Testületről szóló tárgyalások továbbra is folyamatban vannak. Zelenszkij kabinetfőnöke azonban hangsúlyozta, hogy ennek munkájában nem a szeparatisták, hanem a donyecki és a luhanszki ukránok fognak részt venni.

Zelenszkij és köre mindezek függvényében tehát óriási kihívással áll szemben. Ahhoz, hogy a tévésztárból lett elnök teljesítse legfőbb választási ígéretét, olyan békét kell teremtenie, amivel nem haragítja magára az ukrán közvélemény többségét, vagyis nem tesz olyan engedményeket Oroszországnak, amelyek veszélybe sodorják Kijev hosszú távú biztonságát és fejlődését.

További elemzéseinkért látogasson el a Political Capital honlapjára. 

A Political Capital hírlevelére itt iratkozhat fel: