Állandó vendégszerzőnk, HORVÁTH CSABA  politológus mai elemzésében arról ír, milyen regionális geopolitikai paradoxon akadályozza, hogy Washington végleg leszámoljon az Iszlám Állammal. Szerinte az ISIS bukása, bár erkölcsileg mindenképpen üdvös volna, a dolgok jelenlegi állása szerint egy olyan, Irán-vezette síita tömb létrejöttét vonná maga után, amely erőforrásait tekintve erősebb volna bármely szövetségi tömörülésnél, ami az első világháború óta a térségben létrejött, továbbá súlyosan veszélyeztetné az USA három legfőbb térségbeli szövetségesének, Törökországnak, Izraelnek és Szaúd-Arábiának pozícióit.

„Miért nem semmisíti meg az USA az Iszlám Államot?” – hangzik fel a kérdés egyre gyakrabban a hazai és nemzetközi közbeszédben egyaránt. Erre számos magyarázattal találkozhattunk, kezdve a várható lehetséges veszteségektől és az Iszlám Állam elrettentő médiapotenciáljától, egészen azokig a vélekedésekig, miszerint pusztán a levegőből nem lehet háborút nyerni. Azonban, ha az USA által az iszlám Állam ellen eddig folytatott katonai akciókat közelebbről megnézzük, akkor is komoly kételyeink merülhetnek fel az Egyesült Államok eltökéltségét illetően: míg 1991-ben, a Szaddám Husszein elleni Sivatagi Vihar hadművelet idején az amerikai repülőgépek bő egy hónap alatt 200.000 berepülést hajtottak végre Irak ellen, addig az Iszlám Állammal szembeni légiháború egy éve alatt mindössze 44.000 volt a berepülések száma. Vagyis az egységnyi időre eső amerikai légicsapások száma az Iszlám Állammal szemben durván egy ötvened része annak, mint ami a Szaddam Husszein elleni háború idején volt. Ez nem vall túl nagy lelkesedésre, holott légi háború esetében nem állnak fenn azok az akadályozó tényezők, amelyek a szárazföldi fellépést gátolják.

81%

Év végéig még

19 885 062 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Mi állhat tehát a háttérben? Bár az amerikai vezetés konkrét indokait nyilván nem ismerhetjük, és e tekintetben csak találgathatunk, azt azonban felmérhetjük és mérlegelhetjük, hogy az Iszlám Állam eltűnése (azzal együtt, hogy erkölcsileg és humanitárius szempontból kétségtelenül üdvözlendő fordulat volna) milyen következménnyel járna a térség hatalmi viszonyaira, és ezen keresztül az USA világhatalmi érdekeire. Ezúton pedig felmérhetjük és mérlegelhetjük azt is, hogy ezek a perspektívák az amerikai vezetést milyen lépések megtételére ösztönözhetik, és milyen lépések megtételére nem ösztönözhetik. Ezzel kapcsolatban pedig két kérdés megválaszolása a legfontosabb:

1. Kiknek a győzelméhez vezetne Irakban és Szíriában az Iszlám Állam veresége?
2. Mi lenne egy ilyen fordulat következménye a tágabb térség hatalmi viszonyait tekintve?

A két kérdés megválaszolásából láthatjuk, hogy a jelenlegi konfliktusban az „ellenségem ellensége a barátom” régi bölcsességből kiinduló átláthatatlan, és számos önellentmondással nehezített gombolyaggá álltak össze a történet szálai.

Maga Aszad lépne újra színre

Az első kérdést illetően, miszerint kiknek a győzelmét hozná magával Irakban és Szíriában az Iszlám Állam bukása, rögtön láthatjuk is a probléma lényegét: a két országban az Iszlám Állam fő ellenségeit az iraki és a szíriai kormány, valamint a kurd erők jelentik. Utóbbiak, noha a nyugati média talán őket szerepelteti leglátványosabban az Iszlám Állam ellenfelei közül, korlátozott perspektívával bírnak. Erősen kötődnek a kurd többségű területekhez, amelyek nagy részét jelenleg is ellenőrzésük alatt tartják, történelmi precedensek alapján ugyanakkor e területeken kívül nem igazán rendelkeznek tömegtámogatottsággal és mozgástérrel. Az Iszlám Állam bukása esetén tehát a főszerep annak másik két főellenségének, az iraki és szíriai kormányoknak jutna. Szíria esetében ez már nyilvánvalóan fel is veti az „ellenségem ellensége” problematikát, hiszen a szíriai kormányzat nem más, mint annak a Bassár al-Aszadnak a rezsimje, aki ellen az USA által támogatott forradalom/felkelés/polgárháború 2011-ben kirobbant. Az Iszlám Állam veresége Szíria esetében tehát minden valószínűség szerint az Aszad-rezsim győzelmét és restaurációját jelentené.

Negyedik félként jelen van persze Szíriában az USA által támogatott Szabad Szíriai Hadsereg felkelőcsoport is, azonban sikerességben eddig messze elmaradtak mind az Aszad-vezette kormányerők, mind pedig az Iszlám állam mögött. Ellenőrzésük csak az ország területének töredékére terjed ki, ráadásul ennek földrajzi elhelyezkedése is úgy oszlik el, hogy a frontvonal legnagyobb részén nem a Szabad Szíriai Hadsereg, hanem az Aszadhoz hű kormányerők néznek farkasszemet az Iszlám Állammal, vagyis már csak helyzeti előnyükből fakadóan is ők tudnák először kihasználni annak bukását. Szíriában tehát a dolgok jelenlegi állása szerint pontosan annak az Aszad-rezsimnek a restaurációját jelentené az Iszlám Állam bukása, amelynek megdöntésére az Egyesült Államok a 2011-es felkelést eleve támogatta. Irak esetében az iraki kormány, amely az Iszlám Állam bukásának fő haszonélvezője volna, ugyan formailag az USA szövetségese, azonban ezt a vezetést a valóságban egyre szorosabb szálak fűzik Iránhoz, mint az USA-hoz. Itt jutunk el ahhoz a ponthoz, ahol az Iszlám Állam bukásának perspektíváját Szírián és Irakon túllépve, regionális kontextusban is meg kell, hogy vizsgálnuk.

Megkerülhetetlen, Irán vezette blokk emelkedne a horizonton

Rögtön elérkeztünk a második kérdéshez: mit jelenthet, mit jelentene tehát a szíriai és az iraki kormány erőinek győzelme regionális téren? Mint azt már említettük, a jelenlegi iraki kormány, amellett, hogy formailag az USA szövetségese, ezzel együtt, és egyre jelentősebb mértékben Irán szövetségese is. Ugyanakkor az Aszad –rezsimről is elmondható, hogy (az USA-val évtizedek óta ellenséges viszonyban lévő) Irán szövetségese, méghozzá az iraki vezetéssel ellentétben nem pusztán rövid ideje, hanem már évtizedek óta stabilan az. Vagyis az Iszlám Állam teljes bukása, és az Aszad-rezsim, valamint a jelenlegi iraki kormányzat győzelme Irakban és Szíriában egyaránt egy-egy, Iránnal szövetséges államhatalom konszolidációját jelentené. Elég egyetlen pillantást vetünk a térség térképére, hogy megállapíthassuk: a három, egymással szomszédos ország koalíciója egy összefüggő tömb formájában egy olyan súlyú, Irán vezette hatalmi tömörülést jelentene, amely megkerülhetetlenné válna a Közel-Keleten. A három ország népessége összesen 132 millió fő, vagy ha Szíria háború előtti népességével számolunk (feltételezve, hogy a konfliktus lezárultával a menekültek többsége visszatérne) akkor 137 millió fő. Ez messze meghaladja nem csak Törökország 78 milliós népességét, de a szorosan együttműködő Törökország-Azerbajdzsán páros összesen 87 milliós népességét is.

A 132-137 milliós népesség többszörösen múlja felül az öböl-menti országok Szaúd-Arábia vezette tömbjének, a GGC-nek (Szaúd-Arábia, Bahrein, Egyesült-Arab Emírségek, Katar, Kuvait, Omán) összesen 50 milliós népességét is. A három ország feltárt olajkészleteinek mennyisége háromszáz milliárd hordó, amely ha el is marad a GCC-blokk ötszáz milliárd hordónyi készleteitől, de már lényegében egy súlycsoportot képvisel azzal. Vagyis az Iszlám Állam bukása és a szíriai és iraki kormányok győzelme a dolgok jelenlegi állása szerint egy olyan, Irán vezette szövetségi blokk kialakulását jelentené, amely erőforrások tekintetében is messze felülmúlná a térség két másik legjelentősebb, ráadásul az USA-val szövetséges iszlám hatalmának, Törökországnak és Szaúd-Arábiának a szövetségi rendszerét. Márpedig egy ilyen fordulat minden bizonnyal rendkívül kellemetlenül érintené mind Törökországot, mind pedig Szaúd-Arábiát, emellett az Izrael és Irán közti viszonyt tekintetbe véve valószínűleg Izrael számára sem volna jó hír egy, Afganisztán és Pakisztán határától egészen a Földközi-tengerig és az izraeli határig terjedő, földrajzilag összefüggő, Irán vezette tömb létrejötte. Vagyis az USA ellensége, az Iszlám Állam léte a fő gátja annak, hogy az USA másik ellensége, Irán vezetésével létrejöjjön egy, az Iszlám Államnál összehasonlíthatatlanul erősebb szövetségi blokk a térségben, amely veszélyeztetné az USA térségbeli szövetségeseinek, Szaúd-Arábiának, Izraelnek és Törökországnak az érdekeit.

A siíta-szunnita faktor

Ahhoz, hogy megértsük, Törökország és Szaúd-Arábia hatalmi érdekei szempontjából miért volna katasztrofális az erőviszonyok ilyen irányú átrendeződése, illetve hogy mindez mit jelentenie az Egyesült Államok térségbeli nagyhatalmi érdekeire nézve, mélyebben át kell tekintenünk a történetben szereplő egyes szövetségi rendszerek és rezsimek tömegbázisait, demográfiai és etnokulturális hátterét. A történetben vezető szerepet játszik az iszlám két fő, egymással sok szempontból szemben álló ága, a szunniták és síiták közti ellentét. Míg Törökország és Szaúd-Arábia szunnita többségű és vezetésű államok, addig Irán mind népességének többségét, mind vezetését tekintve síita. Irak és Szíria pedig jelen pillanatban e két szemben álló irányzat összeütközésének csataterét jelenítik meg.  Szíria népességének többsége ugyan szunnita, de maga az Aszad-rezsim vezetése a síita irányzat egy sajátos leágazásából az alavita felekezetből kerül ki. Így már nem is tűnik olyan meglepőnek, hogy az Aszad-rezsim egy szigorúan szekuláris berendezkedést tartott fenn Szíriában, hiszen egy síita vezetés egy szunnita többségű országban nem is nagyon tehetett volna mást. Hatalmuk tömegbázisát az ország lakosságának egytizedét kitevő alaviták és a népesség másik egytizedét kitevő (még az iszlám eljövetele előtti időkből hátra maradt) keresztények informális koalíciójára épült, valamint azon hozzájuk csatlakozó mérsékelt szunnitákra, akiknek megfelelt ez a szekuláris, berendezkedés. Ebben a kontextusban már korántsem meglepő, hogy az Aszad-rezsim legfőbb ellenfelét a szíriai polgárháborúban a szunnita irányzat lehető legkeményvonalasabb változatát képviselő Iszlám Állam jelenti, hiszen az Aszad-rezsim legfőbb ellenzékét már évtizedek óta a vallásos, különösen a fundamentalista szunniták jelentették. Az Aszad-rezsim ugyanakkor síita vezetése következtében, szekuláris berendezkedése ellenére is már évtizedek óta stabilan Irán szövetségese.

Irak esetében ugyanakkor a lakosság 50-65%-a síita arab, 20-30%-a szunnita arab, 15%-20%-a pedig kurd. Szaddam Husszein rezsimje ugyanakkor érdekes módon a szunnita arab kisebbségre támaszkodott, vagyis nem csak a kurd kisebbséggel, de a síita-arab többséggel is szemben állt. Ennek következtében uralma évtizedeiben a Szaddam Husszein-féle Irak élesen szemben állt Irán és Szíria síita szövetségével, földrajzilag pedig a két szövetséges ország közé beékelődve akadályozta meg, hogy azok egy összefüggő tömböt alkothassanak. Miután azonban az USA megdöntötte Szaddam rezsimjét, már előrelátható volt, hogy bármiféle, kicsit is demokratikus berendezkedés esetén síita dominanciájú kormány jut majd hatalomra az országban, vagy legalábbis annak arab területein. Így is történt, ami pedig az új iraki kormány részéről egyre erősebb Irán-barát irányvonalat vont maga után, annál is inkább, mert számos olyan síita politikus jutott vezető szerephez, akik Szaddam idején Iránban élveztek politikai menedékjogot. Miután Irak területén Szaddam bukása után a kurdok széleskörű autonómiához jutottak, az ország fennmaradó részén pedig síita arab vezetés vette át az uralmat, az új kormánnyal szemben álló legfőbb tömegbázissá a szunnita arab népesség lépett elő. Itt kapcsolódik össze a szíriai és iraki szál az Iszlám Állam történetében, hiszen ahogyan Szíriában a síita Aszad-rezsimmel szemben álló vallásos szunniták adják annak tömegbázisát, addig Irakban is a síita-dominanciájú kormánnyal szemben álló szunnita kisebbség. Földrajzilag pedig egymással közvetlenül szomszédos Szíria szunnita többségű keleti része, és Irak szunnita többségű nyugati része, ezért tudta pontosan ezeket a területeket hatalma alá vonni az Iszlám Állam, és ez az oka annak is, hogy kevéssé tud sikereket elérni e területek határain kívül. Azonban ez a korlátozott tömegbázis is elég ahhoz, hogy az Iszlám Állam területe földrajzilag elválassza egymástól Irak és Szíria egyaránt síita és Irán-barát kormányainak ellenőrzése alatt álló területeket.

Nagyjából ez a szunnita-síita szembenállás a magyarázat arra, hogy a szunnita Szaúd-Arábia és Törökország számára miért éri meg saját identitásuk szempontjából is az USA-val szövetkezni Iránnal szemben, illetve hogy miért jelentené hatalmi érdekeik számára az erőviszonyok katasztrofális átrendeződését az Iszlám Állam bukása, amely a dolgok jelenlegi állása szerint egy Irán vezette, iráni-iraki-szíriai síita hármasszövetség létrejöttét vonná maga után. Törökországban és Szaúd-Arábiában nem csak a lakosság többsége szunnita, de a két állam vezetése is. Szaúd-Arábia, noha maga is iszlám teokrácia, a szunnita-síita törésvonal mentén már évtizedek óta kulturális hidegháborút folytat a síita Iránnal szemben, ugyanakkor a Törökországban 2002 óta hatalmon lévő iszlám párt, az AKP is az iszlám szunnita irányzatát képviseli.

Az évtized egyik legbonyonoltabb rejtvénye

A dolgot tovább bonyolítja, hogy a felekezetileg rendkívül megosztott Libanonban is erős, és az ország egy jelentős részét a Szíriával és Iránnal szövetséges síita Hezbollah tartja ellenőrzése alatt. Mivel az Aszad-féle szíriai hadsereg az 1970-es, ’80-as években már többször is megszállta Libanon területének nagy részét, és átmenetileg befolyása alá vonta az országot, így az sem valószínűtlen, hogy egy Irán-Irak-Szíria tömb létrejötte esetén Libanon is e hármasszövetség befolyása alá kerüljön. Ezzel a tömb népessége a 140 millió főt is túlléphetné, földrajzilag pedig Izrael számára lenne különösen fenyegető egy ilyen fordulat.

A szövetségi rendszerek kulturális hátterének áttekintésével a hatalmi érdekek ellentmondásoktól terhelt teljes összképe bontakozik ki előttünk. Az Iszlám Állam bukása a dolgok jelenlegi állása szerint egy olyan, Irán-vezette síita tömb létrejöttét vonná maga után, amely erőforrásait tekintve erősebb volna bármely szövetségi tömörülésnél, ami az első világháború óta a térségben létrejött, súlyosan veszélyeztetné az USA három legfőbb térségbeli szövetségesének, Törökországnak, Izraelnek és Szaúd-Arábiának pozícióit. Hogy az amerikai vezetés mit forgat a fejében, azt nem tudhatjuk, de ezek a tényezők semmiképp nem az Iszlám Állam mielőbbi felszámolására látszanak ösztönözni Washingtont.

Hogy az USA hogyan lesz képes megoldani ezt a paradoxont, az talán az évtized egyik legbonyolultabb rejtvénye.  A paradoxon feloldását jelenthetné, amennyiben a szíriai polgárháborúban előre tudna törni a mérsékelt szunnita hátterű, az USA-val és annak szunnita szövetségeseivel szövetséges Szabad Szíriai Hadsereg. Ha az Aszad-rezsim helyett ők válnának Szíriában az Iszlám Állam fő kihívóivá, akkor követhetné az Iszlám Állam bukását Szíriában egy, az USA-val, Törökországgal és Szaúd-Arábiával szövetséges kormányzat hatalomra kerülése. Azonban a dolgok jelenlegi állása szerint a Szabad Szíriai Hadsereg a közelében sincs ennek, még csak tömegbázist tekintve sem. A jelek szerint Szíria síita és keresztény területei számára a Szabad Szíriai Hadsereg is túlságosan hangsúlyosan szunnita ahhoz, hogy megbízzanak benne, és inkább továbbra is az Asszad-rezsim nyújtotta viszonylagos biztonságot és stabilitást választják, míg az ország szunnita többségű területein az Iszlám Állam arat nagyobb sikereket. Így azonban a paradoxon feloldására nem látszik közeli megoldás.

A szerző a Modern Kelet-Ázsia Kutatócsoport tagja