A következő hetekben cikksorozatot közlünk a blogon múltfeldolgozás/emlékezetpolitika témakörben. Első vendégszerzőnk Paksa Rudolf történész, a nemrég megjelent A magyar szélsőjobboldal története című könyv szerzője, aki Horthy és a szélsőjobboldal változékony viszonyáról ír.

A szélsőjobb Horthy iránti rajongása – ritka kivételektől eltekintve – inkább volt egyoldalú szerelem, mint kölcsönös egymásratalálás. Az ellenforradalmi radikálisok és Horthy bimbózó románcának ugyanis hamarosan véget vetett gróf Bethlen István, akinek hosszú időre teljesen a hatása alá került a kormányzóvá avanzsáló Horthy. A nyilasoknak pedig minden lojalitásuk ellenére esélyük se volt arra, hogy Horthy egyenrangú partnerként nézzen rájuk. Mélységesen lenézte ugyanis a „hazaáruló zöld bolsevikokat”.

Horthy 1919 tavaszán úgy csöppent a magyar belpolitikai életbe, mint Pilatus a krédóba. Politikai nézeteiről meglehetősen keveset tudunk. Addig elsősorban a Monarchia katonája, egészen pontosan tengerésze volt. Konstantinápolyi állomásozása idején vált a brit flotta és ezáltal a birodalom lelkes csodálójává, innen eredtek azok a brit kapcsolatai is, amelyek 1919-ben szalonképessé tették az antant szemében. A nagypolitika világába Ferenc József szárnysegédjeként szerezhetett némi betekintést. 1918 őszén Horthy a Monarchia flottájának parancsnokaként, a legtekintélyesebb magyar katonaként élte át a Monarchia és a Szent István-i Magyarország széthullását. Így vált vitathatatlan tekintéllyé a szervezkedő magyar katonatisztek szemében, s ezért kérték fel a szerveződő Nemzeti Hadsereg élére.

12 kapitány

1919-ben Horthy nézetei nem különböztek a szegedi „12 kapitány” néven ismert katonatisztek elképzeléseitől. Hitt a tőrdöfés-elméletben, vagyis abban, hogy a háborús vereség oka a hátország árulása volt. Ezért számára nem is volt kérdés, hogy a pacifisták árulók. Lesújtó véleménye volt továbbá a zsidóságról, s a tanácsköztársaságot „zsidóuralomnak” tartotta, és elborzasztotta annak harcos ateizmusa és nemzetietlen internacionalizmusa. A fennálló rendet védő katonaként a tanácsköztársaságot a hagyományos értékek elleni lázadásként értelmezte, az ez ellen való fellépést pedig keresztes hadjáratnak tekintette. Az általa vezetett ellenforradalom célját ezért e lázadás leverésében látta, s ennek érdekében nem riadt vissza a szükséges erő alkalmazásától. Éppen ezért a szemében a fehérterror a rend helyreállítását eredményező szükséges, erőskezű fellépés volt – a lázongó katonákkal szembeni tizedelés mintájára. Tekintélyét azonban nem csak különítményesei erőszakos fellépésének köszönhette. Népszerűségét ugyancsak a radikális ellenforradalmi csoportok (a MOVE, az ÉME, a fajvédő sajtó) révén alapozta meg. Ők szervezték ugyanis teátrális bevonulásait (nem csak Budapestre) és kezdték felépíteni köré az „országmentő”, az „egyetlen lehetséges választás”, az „erőskezű kormányos” nimbuszát.

Bethlen

A politikai életben járatlan Horthyra azonban nagy hatást gyakorolt gróf Bethlen István. Bethlen a fennálló zaklatott viszonyok mielőbbi rendbetételét, vagyis a konszolidációt tekintette a legfontosabb feladatnak. Horthy pedig Bethlen mellé állt. S bár alkalmanként később is támaszkodott egykori radikális hívei segítségére (a nyugat-magyarországi felkelés során, majd a IV. Károly visszatérését meghiúsító budaörsi csatában), azonban egyre távolodott tőlük. Horthy már 1921-ben kifejtette radikális híveinek (Prónay Pálnak, Zadravecz Istvánnak és Gömbös Gyulának), hogy bár magánemberként az ő nézeteik iránt érez rokonszenvet, kormányzóként az ország érdekében Bethlen elképzeléseit támogatja. Minden bizonnyal ez volt Horthy leginkább államférfiúinak nevezhető döntése negyedszázados országlása során. Ennek jegyében támogatta a fővárost rettegésben tartó tiszti különítményeinek felszámolását – igaz, azok tagjainak közkegyelmet biztosított. E szellemiségben üzente elhíresült szavaival az 1923 nyarán önállósodó Gömbösnek: „Ebben az országban rendnek kell lennie, és én rendet fogok tartani. A rendetlenkedőkbe belelövetek, s ha a rendetlenség a jobboldalról történik, számomra a különbség csak annyi, hogy ezekbe fájó szívvel fogok belelövetni, amíg egy esetleges baloldalról jövő rendetlenkedésbe passzióval.”

A bethleni konszolidáció sikerei végül nem tették szükségessé a kormányzó újabb fellépését. A siker egyúttal el is kötelezte Horthyt a Bethlen által megjelenített konzervatív politika mellett, így személye az 1930-as évekre a fennálló rendszer leglényegesebb támaszává vált. E rendszer működésére jellemző, hogy Gömbös is felhagyott az ellenzéki politizálással, s visszatért a kormánypártba, mivel belátta, hogy csak így lehet esélye a hatalom megszerzésére. Az ellenforradalmi radikálisok számára tehát – ha radikalizmusukat mérsékelték – volt út a hatalom felé.

Rendetlenkedők, felforgatók

A gazdasági válság hatására új szélsőjobboldali mozgalmak születtek Magyarországon, amelyek az egyre sikeresebb német nácizmust másolták. A magyar nemzetiszocialisták, vagyis a nyilasok első jelentősebb vezetői (Meskó Zoltán, gróf Pálffy Fidél, gróf Festetics Sándor) azonban inkább csak jó érzékkel lovagolták meg a kordivatot, s közel sem akartak olyan radikális gazdasági és társadalmi reformokat, mint Hitler. Jelentősebb sikereket azonban nem értek el. A ’30-as évek második felében megjelenő új politikusgárda (Kémeri-Nagy Imre, Salló János, Csík László, Temesváry László, Szálasi Ferenc, Hubay Kálmán stb.) azonban igen. Ők a fennálló viszonyokat valóban radikálisan át akarták alakítani, s egyre hangosabb tömeg szerveződött köréjük.

E kezdeményezéseket Horthy „jobboldali rendetlenkedőknek”, „felforgatóknak”, „zöld bolsevikoknak” látta, s elvárta, hogy a mindenkori kormány ennek megfelelően rendészeti ügyként kezelje a kérdést. Személy szerint pedig mélységesen lenézte a nyilasokat. A mindenkori magyar kormányok Horthy elvárásai szerint cselekedtek, s mindegyik kormány bátran élt a pártbetiltás, lapbetiltás, perbefogás és közigazgatási fellépés eszköztárával. Gömbös Gyula az „idegenből importált eszmék” alapján álló uszítás befejezésére szólította fel a nyilasokat, Darányi Kálmán néhány parlamenti hely felkínálásával akarta leszerelni őket, Imrédy Béla a zsidóság kárára végrehajtott szociális reformokkal akarta „kifogni a szelet a vitorlájukból”, Teleki Pál pedig minden elképzelhető módon (lejáratás, internálás, perbe fogás, lapbetiltás, pártbetiltás stb.) fellépett a nyilasok ellen. A nyilas tábor mégis dinamikusan növekedett. Ennek legfőbb okát a fokozódó nemzetközi helyzetben, vagyis a Harmadik Birodalom előretörésében láthatjuk. Érdekes módon azonban Horthy maga is hozzájárult ahhoz, hogy miniszterelnökei nem tudtak hatékony politikát folytatni a szélsőjobboldallal szemben. A kormányzó ugyanis viszolyogva elutasította a nyilasokkal kötendő paktum ötletét, jelentősebb reformintézkedéseket pedig nem támogatott.

Nyugatbarát és zsidóbérenc

A kormányzót korábban feltétlen lojalitásukról biztosító nyilasok körében idővel egyre jobban elterjedt az őket lenéző Horthy iránti bizalmatlanság. Ennek megfelelően egyre kritikusabb hangon szóltak előbb a kormányzót befolyásuk alatt tartó „nyugatbarát és zsidóbérenc” tanácsadókról, majd Horthy családjáról, hogy végül egyes röplapok immár a kormányzót is „részeg tengerésznek” nevezzék. Talán Szálasi ábrándult ki legkésőbb Horthyból. Ő 1944 nyarán, a kormányzói audiencia után tudatosította csak magában, hogy Horthy nem vakbuzgó németbarát és a háború folytatása mellett sincs már elköteleződve. Ez vezetett oda, hogy 1944 októberében egyetlen még élő fia életével zsarolva kellett rávenni Horthyt, hogy vonja vissza a háborúból való kiugrást elrendelő szózatát, nevezze ki Szálasit miniszterelnöknek, s maga pedig mondjon le.

Az emigrációban a nyilasok megpróbáltak létrehozni egy „antibolsevista népfrontot”, s ebbe minden szovjetellenes erőt integrálni szerettek volna. A horthysta elit azonban továbbra is lenézte a német megszállás idején felkapaszkodókat, akik egyébként nem ritkán az ő leváltásuk révén jutottak tisztséghez. Éppen ezért a szélsőjobboldaliak csoportja a magyar emigráción belül is elszigetelten működött. Ez aztán tovább távolította őket a kormányzó nevével fémjelzett korszaktól és politikától. Visszaemlékezéseikben folyamatosan tetten érhető a kettősség: a kormányzó iránti lojalitás és az ellenzékiségükből fakadó ellenszenv. Horthy az emigrációban írt emlékirataiban pedig a németeket kiszolgáló hazaárulóknak tekintette a nyilasokat.

A szerző az MTA BTK Történettudományi Intézetének a munkatársa.

(Vendégszerzőink blogunkon megfogalmazott véleménye nem feltétlenül tükrözi a Political Capital álláspontját.)