A két világháború között, ahogyan az elmúlt fél évtizedben is, a magyar társadalom erőteljes jobbratolódása volt megfigyelhető. A kormánypártok a két háború között minden trükköt bevetettek annak érdekében, hogy politikai ellenfeleiket, és azok választóit ellehetetlenítsék, így nem volt tényleges képviselete a polgári értelmiségnek, a kisgazdáknak, a kispolgárságnak, de a munkásságnak és szociáldemokrata csoportoknak sem. Úgy tűnik, ma sem sokkal jobb a helyzet. Nem véletlen hát, hogy a képviselet nélkül maradt egzisztenciák egy része az őket mint egyfajta osztálykoalíciót képviselni szándékozó, forradalmi jellegű, a nép és a kisember problémáit felkaroló, szociáldemagóg, de egyben nacionalista szélsőjobboldali mozgalmak és pártok felé sodródott hajdan és sodródik ma is.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

A két háború közötti időszakban, csakúgy, mint manapság, a társadalom egyre inkább dezintegrálódott, ezért elmaradt az egységes fellépés a szélsőjobboldallal szemben, ugyanis a különböző – a szélsőjobboldalt elutasító – pártok között súlyos törésvonalak húzódtak, az ellenzéki erőket is megosztva. A hagyományos bal- vagy jobboldaliságon túl ilyen volt a földkérdés, de a különböző felekezetekhez való tartozás is, nem beszélve az alkotmányosságról és az államformáról szóló vitákról. A népi írók mozgalmával – habár az is sokfelé repedezett volt – kialakult a rendszerváltás után is az egyik legnagyobb vitát generáló népi-urbánus, kuruc-labanc, nemzeti-kozmopolita stigmákkal ellátott ellentét. Ahogyan Ormos Mária megjegyzi, a két háború között a jobbratolódás egyre szélsőségesebb változata azért következett be a kormánypártban és a társadalomban egyaránt, mert Darányi egyértelműen ki akarta fogni a szelet a szélsőjobb vitorlájából, és inkább elébe ment a konfliktusoknak. Ennek következménye volt az, hogy lepaktált Szálasival, és engedélyezte a Szálasi-párt Hungarista Mozgalom néven való újraindítását, ezzel legitimálva azt a Horthy-rendszerben, valamint a hungaristáknak hét parlamenti helyet is felajánlott. Szálasiék az 1939-es választásokon meg is szerezték a szavazatok 20 százalékát.

Magyarországon a társadalmi-gazdasági válságok sora, a politikai botrányok során felerősödő kiábrándultság, a politikai erőtér átrendeződése, és az egyre inkább brutalizálódó ellenzéki retorika egy olyan párt sikeréhez vezettek az új évezred első évtizedének végén, amely retorikájában és cselekedeteiben egyaránt a szélsőséges jobboldali radikalizmus és populizmus jegyeit viseli magán. A Jobbik egy olyan válság terméke, amely a rendszerváltás jólétbe, az általános társadalmi bizalomba és megbékélésbe, avagy a társadalmi integrációba vetett reményeit zilálta szét. A végletekig szétdarabolódott és dezintegrált magyar társadalom egyre növekvő mértékű elszegényedése, demokráciából és a piacgazdaságból való kiábrándultsága, a társadalom kognitív és materiális modernizációjának megrekedése, demokratikus intézményrendszerének akadozó gépezete és az abba vetett bizalom szélsőséges megingása, valamint az ennek következtében felerősödő szélsőséges attitűdök és a keresletet kihasználó pártok jelentkezése és/vagy fellendülése egyre inkább emlékeztetnek a két világháború közti évtizedekben zajló folyamatokra.

A Jobbik nyíltan dicsőíti a két világháború közötti Horthy-rendszert, azt követendő példának tartva. Azonban a jobbikosok nyilvánvalóan bajban vannak az ellenforradalmi Horthy-kultusz és a Pongrácz Gergely által rájuk testált ’56-os forradalmi örökség meglehetősen problematikus összeegyeztethetőségével, vagy nemzetmentő önvédelmi harcuk miatt a keresztény erkölcs időről időre való kénytelen-kelletlen felfüggesztésével. Miután a jobboldalon időben is közeli, egyszerre jobboldali radikális és egyben a jobbikosok számára pozitív példát nyújtó nagyformátumú vezéregyéniséget nehezen találni, a valóban hithű jobboldali nacionalisták logikusan nyúlnak Horthy emlékéhez, szemben az azt fenntartásokkal kezelő cinikus nacionalistákkal. A Horthy-korszak és Horthy mint a korszak szimbólumának általános fetisizálása mentén a korszakhoz tartozó események leegyszerűsítése, szereplőinek kollektív felmentése során komoly történelmi relativizmusra kényszerülnek. A Lehár-, Ostenburg-, Héjjas-, Prónay-féle vérengzések és pogromok, vagy a csendőrség újvidéki tevékenysége szemléletükben rendteremtési akciókká válnak, Gömböst éltetik a totális, megalkuvás nélküli revízió okán, és talán azért, mert a gömbösi diktatúrára törekvő korporativista szemléletű út illeszkedik a harmadik utas, bezárkozó politikájukhoz. Minden antiszemita tettet a németek nyakába varrnak (a csendőrség deportálásokban való részvételével együtt), és úgy tűnik, igyekeznek kiegyezni egyfajta önvédelmi aszemitizmussal, amely ugyanakkor legitimálja a numerus clausust, a zsidótörvények nagyrészét, vagy Kamenyec-Podolszkij rémtetteit. Horthy szerintük a németek miatt nem tehet a voronyezsi katasztrófáról, több százezer katona és munkaszolgálatos haláláról, a teljesen értelmetlenül, egyébként a németek határozott kérése ellenére a Szovjetuniónak küldött hadüzenetről, de nyilvánvalóan nem tudnak mit kezdeni a kormányzó Hitlerhez és Sztálinhoz írt hol lelkes, hol megalázkodó, magyarázkodó üzeneteivel sem. A Bethlen korszakról is mélyen hallgatnak, annak a választójogot egyébként szintén korlátozó politikájával együtt, csakúgy, mint Horthy már-már királyivá szélesített jogköréről, amellyel megakadályozhatott volna egy sor brutális kirekesztő intézkedést. Horthyt minden hibája alól a jobbikosok gyakorlatilag a szigorú rendpártiság, a bosszúszomjas antikommunizmus, a szentkorona-tan ókonzervativizmusa, az antidemokratikus vezérelv, az önvédelmi aszemitizmus és legfőképpen a revizionizmus időleges sikere miatt mentik fel. Egy olyan kétes siker miatt, amely egymillió magyar életébe került.

Noha a Jobbik a két világháború közötti antiszemitizmust nyíltan vállaló Csurka István szellemi köpönyegéből bújt elő, mégsem mondható, hogy a szinte teljes mértékben irracionális Csurkista fotelérvelést követi. Programjuk, és a nemzet felemelkedésére szolgáló elképzeléseik jóval kidolgozottabbak és pragmatikusabbak, mint a MIÉP-é volt. Jól ismerték fel azt, hogy a harmadik hullámos nyugat-európai szélsőjobb pártok, elsősorban a bevándorlás és a bűnözés, vagyis az idegenség és a bűnözés összekapcsolásával teremtettek félelmet, és bizonytalanságot, a Jobbik pedig bevándorlók híján belső ellenségeket, „idegenszívűeket” keres, elsősorban „bűnöző cigányokat”, „kizsákmányoló zsidókat”, „korrupt, labanc” politikusokat és értelmiségieket, „erkölcsromboló” melegeket. A Jobbik mindezen hívószavakkal képes volt egy olyan szétzilált, dezintegrált, anómikus és anarchikus társadalomképet felvázolni, illetve felerősíteni, amelyben a bűnözés, a rendetlenség és a káosz az úr, és ahol szigorú, kíméletlen „rendteremtés” nélkül az ország összeomlik.

Világképükben az országot bűnöző kisebbségi csoportok fenyegetik, terrorizálják, vagy tartják kézben, a bűnözés és a káosz az országban a liberalizmusnak köszönhetően általánossá vált. A Jobbik ennek hangsúlyozása érdekében rasszista hangot üt meg, amely – többek között – a cigányságot kollektíve ítéli el. Ennek jó példája a bűncselekmények elkövetőinek és áldozatainak bőrszín szerinti, faji alapú regisztrációjáért történő síkra szállás, vagy az olyan kijelentések, amely „embernek nem nevezhető faj”-nak titulálja a cigányságot, továbbá üdvözli a szlovák példát, a fallal körülvett, elkülönített cigánytelepet, amit Miskolcon a jobbikosok be is vezetnének.

Világnézetükben a cigányok nem magyarok, ahogyan a zsidók sem, a jobbikosok a „fehér Európáért folytatnak kultúrháborút”. A jobbikosok úgy vélik, hogy a globalizáció, a multikulturalizmus, az Európai liberális demokrácia modellje a „keveredés” melegágya, ami mélységesen romboló, destruktív és elítélendő. A magyarság felmentésének alapja a zsidó elnyomással szembeni önvédelmi kényszer, amely óhatatlanul is áldozatokkal jár, amely „radikális műtétet” igényel, és amelynek oltárán, ha kell társadalmi csoportok, és maga a demokrácia is feláldozható. Ez az a régi-új rend, amely felvilágosodás-, és modernitásellenes, és amely áhítozza a régi történeti alkotmányosságot, a szigorúan hierarchikus társadalmat, és az erős kapitalizmus-ellenes nemzetállamot. A Jobbik elsősorban régi eszközöket alkalmazna új válságproblémák megoldására egy, a két háború közti időszakhoz képest számukra szűkebb, de a rendszerváltozás óta eltelt időszakhoz képest különösen az utóbbi két évben egyre bővülő jobboldali retorikai mezőben. Ez azt jelenti, hogy míg a két világháború között a nyílt szélsőjobboldali propaganda legalábbis megtűrt volt, addig ezeket a korlátokat viszonylag szűkre szabta az elmúlt húsz év demokratikus berendezkedése, ugyanakkor 2006, de különösen 2008 óta a gyűlöletbeszéd, és a gyűlölködő megfélemlítő megmozdulások ismét nagyobb teret nyertek. A Jobbik egy olyan párt, amely a megváltás és az egyetlen igazság letéteményeseként mindenhol labancokat lát, populizmusa homogén csoportoknak képzelt ellenségvíziók mentén valóságos csoportok megregulázására, megfélemlítésére és kirekesztésére irányul egy képzelt, általuk sem definiált „magunkfajta” magyar közösség dominanciájának megteremtése érdekében. Ezért már nem csak a „veszélyre” hívják fel a figyelmet, hanem állandó élet-halál harcot vívnak az általuk „magukfajtáknak” tartott, egyelőre többséggel szemben.

Összefoglalva, Norris szélsőjobboldali definícióját követve azt mondhatjuk, hogy a Jobbik a nemzeti radikalizmus állapotát, mint még a demokratikus rendszerbe illeszthető politikai álláspontot meghaladta, és mind a múltban, mind a jelenben gyakran erőszakos, szélsőséges ideológiákat, embereket és mozgalmakat támogató, a múltat szigorúan a saját képére formáló, relativizáló szemléletű, vezérelvű, rend- és parancsuralmi, revizionista, paramilitáris, nyíltan demokráciaellenes, rendszerellenes, Európa-ellenes, cigányellenes, zsidóellenes, elitellenes, valamint homofób, retorikájával kiérdemelte a szélsőséges jobboldali jelzőt. A Jobbik nacionalizmusának alapja a romantikus nemzetvízió által fetisizált erkölcsös tiszta lélek, romlatlanság, bűntelenség és mártíromság, az irredenta vízióból ismert egy kultúra – egy állam eszménye, céljuk az új, a szabadság minden nyűge és bizonytalansága alól „felszabadított”, homogenizált és alávetett, bármilyen célra felhasználható magyar embertípus megteremtése, ahogyan azt korábban – ha nem is közvetlenül ebben a kontextusban – Balogh László Levente is megfogalmazta.