Matolcsy-féle piros pötty ide vagy oda, a japánok nem sokat foglalkoznak Magyarországgal, sem a nálunk bizonyos körökben népszerű japán-magyar vélt vagy valós rokonsággal. Nagy kultusza van ugyanakkor az ottani radikálisok körében a náci Németországnak, hiszen Japán, a tengelyhatalmak részeként aktív szerepet vállalt a második világháborúban, leginkább természetesen az ázsiai térség hadszínterein hagyott hátra sok máig fájó emléket. Koreában vagy Kínában, a javuló külkapcsolatok ellenére így továbbra sem ritkák a japánellenes tüntetések, az ázsiai közvélekedés szerint az ismételten felszínre kerülő japán nacionalizmus miatt. Hiller Gábor írása.

Annak ellenére, hogy a japán szélsőjobb sok tekintetben különbözik az európai értelemben vett „tradicionális” szélsőjobbtól (a zsidók gyűlölete például érthető okokból teljesen hiányzik a palettáról, helyette a különböző ázsiai népekre, leginkább a kínaiakra helyeződik a hangsúly), az alapeszmék hasonlóak: az erős nacionalizmus, a felsőbbrendűség tudata vagy éppen a „japán élettér” követelése.

Japán második világháborús kapitulációja után a szélsőjobb hamar visszaszorult. Az amerikai mintára és nyomásra történő demokratizálódás a vártnál sokkal gyorsabban és eredményesebben haladt, a szigetország hamar alkalmazkodott az új kihívásokhoz és a nemzetközi környezethez. A vesztes világháború után pár évvel egy gazdaságilag fejlődő, stabil, demokratikus országgá vált. Ennek kereteit az 1947-ben elfogadott alkotmány teremtette meg, amelyet „Béke Alkotmány”-ként is emlegetnek. Annak kilencedik pontja ugyanis kimondja, hogy a japán nép elítéli a háború minden formáját, ennek megerősítéseképp pedig lemond az önálló hadsereg fenntartásáról.

Ezzel az „erős rántással” kiszaladt a talaj a japán nacionalizmus és a szélsőjobb lába alól. A viszonylag konstans gazdasági fejlődés, a gyors életszínvonal-növekedés, a stabil politikai háttér pedig hosszú távon garantálta, hogy a szélsőjobb ne tudjon komoly eredményeket elérni Japánban. A helyzet azonban az utóbbi időben némileg változni látszik, a közelgő választásokon a korábbiaknál kedvezőbb eredményekben bizakodhatnak a szélsőjobboldali pártok.

A változás legfőbb oka a japán gazdaság utóbbi időben nyújtott gyenge teljesítménye, a környező országokkal újra és újra kialakuló sziget-viták (Senkaku, 尖閣諸島) és az emiatt néhol tapasztalható Japán-ellenes attitűd. Vannak, akik szerint a drasztikusan csökkenő japán népesség problémája is szerepet játszhat a szélsőjobb éledezésében.

A környező országok (leginkább Kína), némileg érthető okokból, igen érzékenyek bárminemű japán aktivitásra a nacionalizmus területén. Elég csak egy szimbolikus fontossággal bíró szentélyt (Yasukuni, 靖国神社) meglátogatnia egy jelentősebb japán politikusnak ahhoz, hogy komoly ellenérzéseket váltson ki kínai kollégáiból. Számukra ugyanis a tokiói Yasukuni szentély a japán nacionalizmus és militarizmus példaképe, ami emléket állít a második világháborúban elesett japán katonáknak, köztük elítélt háborús bűnösöknek és Hideki Tojo miniszterelnöknek (1941-1944) is. Idén szokatlanul magas rangú politikus, az exkormányfő Abe Shinzo tett demonstratív látogatást a szentélynél, aki egyébként jó eséllyel indul a decemberi választásokon az elnöki posztért.

A szélsőjobboldal (gyűjtőnevén Uyoku Dantai, 右翼団体) bizonyos ötletei egyre gyakrabban kerülnek be a belpolitikai vitákba; a magyar szélsőjobboldal holokausztértelmezéséhez hasonlóan az oktatásban egy kevésbé „önostorozó” történelemszemlélet bevezetését sürgetik, felülvizsgálnák továbbá a már említett Béke Alkotmányt is.

Bár a szélsőjobboldali pártok támogatottsága a japán népesség körében minimális, az utóbbi időben a nagyobb városokban vagy Tokió frekventáltabb helyszínein (például Shibuyaban) megsűrűsödtek a tüntetéseik. A régi „napsugaras” japán zászlókkal és jelszavakkal teleaggatott propagandabuszaikkal pedig időről időre megpróbálják megtéríteni az erre meglehetősen immunis japán lakosságot, de tényleges támogatottságot ritkán tudnak felmutatni. Viszonylagos sikerként legfeljebb azt könyvelhetik el, hogy említett nézeteik egyre sűrűbben megjelennek a főáramú japán politikában.

Feltűntek azonban új nacionalista pártok is a palettán, mint a 2010-ben alapított Ganbare Nippon! (頑張れ日本！, Hajrá Japán!, Kitartás Japán!), akik némileg mérsékeltebb retorikájukkal már szélesebb tömegeket szólíthatnak meg. Az utóbbi időben újra romló kínai-japán viszony kedvező fordulatot hozott számukra, mivel így – egyébként békés – tüntetéseikkel több figyelmet tudtak szerezni.

Rendkívül ambiciózus az újonnan alakult Nippon Ishin no Kai (日本維新の会 , Japán Restauráció Pártja), amely egyesülve a Taiyo no Toval (太陽の党, Nap Pártja) a következő választásokon a 480-ból 100 parlamenti mandátum megszerzését tűzte ki célul. Számukra biztató lehet, hogy a párt élére sikerült megnyerni Tokió exfőpolgármesterét, Ishihara Shintarot , aki elismert és erősen nacionalista politikus. Bizonyos felmérések szerint a Japán Restauráció Pártja alig néhány héttel bejegyzése után a szigetország második legnépszerűbb politikai erejévé vált. A párt elsődleges céljai között van az USA-tól való függés csökkentése és egy független, „teljes értékű” hadsereg felállítása; jelenleg Japánnak nincs hagyományos értelemben vett hadserege, csupán az önvédelmi célokra bevethető JSDF (Japanes Self Defence Force).

Létezik egy „hivatalos” japán náci párt is (NSJAP), ám az ő támogatottságuk annyira elhanyagolható, hogy az szinte említésre sem érdemes.

A japánok egészen másképp viszonyulnak a szélsőjobboldali jelképekhez is. A világ nyugati féltekén horogkeresztként ismert – és egyértelműen a náci Németországhoz kötött – szimbólum egészen más jelentéssel bír Ázsiában, így Japánban is. A szvasztika ugyanis alapvetően pozitív kép, leginkább a buddhista templomokat és szentélyeket jelöli, és véletlenül sem a náci pártra utal.

Akadnak az átlag európai számára ennél is nehezebben befogadható jelenségek. A japánok egy szűkebb része egyáltalán nem idegenkedik a náci szimbólumok használatától, főleg, ha az országban igen népszerű „cosplay” – azaz valamilyen téma szerinti beöltözés – kerül terítékre. Mivel számukra semmilyen negatív kép nem társul a szigorú értelemben vett nácizmushoz, viszonylag érzelemmentesen viszonyulnak a témához, sőt a fiatalok egy része egyszerűen „cool”-nak tartja a náci tárgyakat, ruhákat, relikviákat.

forrás: http://www.cammyfan.com

Ez az eset is csak kisebb felháborodást keltett, amikor az egyik nagy japán áruházlánc kínálatában Hitler-jelmezek jelentek meg.

 

forrás: http://img.metro.co.uk

Ez a fajta szabadság a náci szimbólumok használatát illetően nem csak Japánra jellemző. Koreában például több Hitler nevével fémjelzett bár, diszkó, étterem is található, ahol „autentikus” náci élményben lehet része a vendégeknek.

Mindezek ellenére Japánban kevéssé lehet érezni bármiféle szélsőjobboldali hangulatot az utcán vagy a városokban, legfeljebb a tekintetben, hogy a nagypártok is kezdik átértékelni némileg Japán szerepét a világban, és már nem annyira óvatosak retorikájukban sem. Ma már Abe Shinzo sem zárkózik el az alkotmány felülvizsgálatától, illetve egy állandó hadsereg felállításától, sőt, a sziget-vita kapcsán Kínával szemben is erőteljesebb hangnemet ütött meg. Ismételt hatalomra jutása esetén pedig megígérte a védelmi költségevetés növelését, ami a második világháború utáni Japán eddigi teljesen pacifista politikája tükrében hat szokatlanul.