Nem létezik általános sikerrecept a szélsőjobbal szemben. Az alábbiakban Vidhya Ramalingam, az Institute for Strategic Dialogue projektkoordinátora a svéd és a francia példán keresztül mutatja be, hogyan vallhatnak látványosan kudarcot a szélsőjobboldali pártokkal szemben alkalmazott stratégiák.

VIDHYA RAMALINGAM
Svédország: A stigmatizáció veszélye

A svéd politikai kultúrára hagyományosan jellemző a bevándorlókkal szembeni magas fokú nyitottság. Még a konzervatív pártok is elkötelezettek a multikulturalizmus eszméje mellett, és európai párttestvéreikkel ellentétben a bevándorlás ügyének viszonylag kevés figyelmet szenteltek – egészen a legutóbbi időkig. Vezető politikusok Svédországban ritkán tesznek bevándorlás-ellenes kijelentéseket, ha mégis, akkor a rasszizmus erős közéleti elutasítása miatt könnyen lemondásra kényszerülhetnek.

 

Ebben a környezetben jelent meg az szélsőjobboldali eszméket hangoztató párt, a Svéd Demokraták”(Sverigedemokraterna, SD) 1988-ban. Bár kezdetben skinhead és újnáci mozgalmakat magába tömörítő politikai szervezetként működtek, az 1990-es évek folyamán fokozatos megtisztultak a fehér felsőbbrendűségi ideológiától és annak képviselőitől. 2001-re a pártnak sikerült kialakítania egy mérsékeltebb imázst, ami közel állt más, európai bevándorlás-ellenes pártok arculatához. Ezzel az átváltozással egy időben a népszerűségük is fokozatosan nőni kezdett. A 2002-es 1.4%-ról, 2006-ban 2.9%-es támogatottságot szereztek, mígnem 2010-ben már 5.7%-kal sikerült 20 helyet is szerezniük a svéd parlamentben.

A svéd mainstream pártok szigorú elzárkózással reagáltak a szélsőjobb megjelenésére. Amint 2011-ben az SD a parlamentbe került a többi párt összefogott és olyan törvénymódosításokat hozott, amely még inkább liberalizálta a svéd bevándorlási politikát. Az új törvény értelmében például lehetőségük nyílt hivatalos okmányokkal nem rendelkező bevándorlók számára, hogy ezentúl egészségügyi ellátáshoz jussanak sürgőségi esetekben, vagy pedig arra, hogy beírassák gyermekeiket állami oktatási intézményekbe. A főbb pártok elsődleges célja a törvénymódosítással az volt, hogy megakadályozzák, hogy az SD bármilyen hatást gyakoroljon a bevándorlásügyre.

A módosításokkal egyidejűleg a nyilatkozatok szintjén is kezdetét vette az SD stigmatizációja. A svéd politikusok a párt nevét és a „rasszista” jelzőt szinonimaként kezdték használni, és olyan kijelentéseket tettek, amelyekben minduntalan hangsúlyozták, hogy „a rasszizmus „idegen” Svédország számára, illetve hogy az „SD nem svéd jelenség, és ennek így is kell maradnia.”

A politikai elit, a civil társadalom és média a következetes elutasítással teljes politikai karanténba zárta a szélsőjobboldalt. A kampányröplapok kézbesítését például megtagadta a posta, a meghatározó svéd orgánumok pedig szintén megtagadták az SD számára a reklámfelülethez való hozzáférést.

Mindennek az lett a következménye, hogy az SD kevésbé lett látható, védekező pozícióba került és folyamatosan igyekeznie kellett, hogy elfedje szélsőséges mivoltát. Ugyanakkor a pártnak sikerült tőkét is kovácsolnia az áldozati szerepből, és éppen a teljes háttérbeszorítási kísérletek miatt növekedett a párt iránti közérdeklődés.

Az SD pedig igyekezett is megragadni minden lehetőséget, hogy felhívja a figyelmet a vele szemben alkalmazott eszközökre, amelyekkel cenzúrázni vagy elnyomni próbálták. Még külföldön is magukra irányították a figyelmet. A 2010-es választásokat megelőzően például több dán párt kérvénnyel fordult az Európai Bizottsághoz azért, hogy küldjenek ki nemzetközi választási megfigyelőket, akik monitorozzák az SD-vel szembeni bánásmódot. A közszolgálati médiából való kizárás hozzájárult ahhoz, hogy a párt egyéb nyilvános csatornái keresettebbé váltak. Ezt a jelenséget jól példázza az a 2010-es SD kampányfilm, amelyet a svéd médiumok betiltottak, viszont az fokozott nézettségre tett szert az interneten.

A teljes politikai karantén tehát, mely részben indokoltnak és kezdetben hatékonynak tűnt, később már kifejezetten segítette az Svéd Demokratákat a parlamentbe kerülésben.

Franciaország: udvarlás a szélsőjobb szavazóknak

A francia példa éppen ellentétes a svédországival. A francia Front National (Nemzeti Front, FN) a bevándorlás-ellenes szélsőjobboldali pártok prototípusának tekinthető Európában. A párt vezető szerepet játszott az új európai szélsőjobboldal ideológiai keretének kiépítésében, a nemzetközi szövetségépítésre irányuló tevékenységek kezdeményezésében, és egyben szimbolikus és anyagi juttatásokat is biztosított a szárnyukat nyitogató szélsőjobboldali pártoknak Európában. A Jean-Marie Le Pen által 1972-ben alapított párt a 90-es évekre meghatározó tényezővé nőtte ki magát a francia politikában. Támogatottsága 4 és 16% között mozgott. A legutóbbi választások előtt Jean-Marie Le Pen lánya, Marine Le Pen vette át a párt vezetését, és a korábbiaknál némileg mérsékeltebb hangot megütve az FN minden eddig elért népszerűségét megdöntötte: 17,9%-os támogatottságot ért el a 2010-es elnökválasztáson.

A francia politikai környezet jelentősen eltér a svédtől a tekintetben, hogy a bevándorlás témája Franciaországban sokkal inkább átpolitizált. A jobb és baloldal közt nincs konszenzus az ügyben, és alkalmanként vezető politikusok is megfogalmaztak olyan üzeneteket a bevándorlókról, amelyek nem álltak távol a szélsőjobboldal által hirdetett nézetektől. A parlamenti pártok rendre elzárkóztak az FN-nel való koalíciókötéstől, de az FN által propagált ideológiával és politikával kapcsolatban már kevésbé foglaltak világos álláspontot. A francia jobboldal már Mitterand elnöksége idején átvette Le Pen témáit és üzeneteit azért, hogy kritikus álláspontot tudjon megfogalmazni az akkori bevándorlási politikával szemben. Az utóbbi években pedig Sarkozy elnök is kihasználta a bevándorlásellenes diskurzust, elnöksége idején betiltották a niqab nyilvános viseletét és egy sor más rendeletet született a muszlimokkal, a cigányokkal és más migránsokkal szemben. E rendelkezések segítségével Sarkozy igyekezett megához csalogatni az FN szavazóit, amely részben sikerült is neki.

Sarkozy stratégiája kezdetben beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Becslések szerint csaknem 69 százaléka azon szavazóknak akik 2002-ben Le Penre szavaztak, 2007-ben Sarkozynek adták voksukat. Mindez azonban csak egy bizonyos pontig működött, és hosszú távon az FN ideológiájának teljes legitimálását szolgálta. Ráadásul azzal, hogy Sarkozy a „mérsékelt” és „radikális” jobb közti határt feszegette sok tekintetben többet ártott saját pártjának, az UMP-nek, mint amennyire sikerült az FN-t féken tartania. Elnöksége után az UMP ideológiai ellentmondásosságba keveredett amint megpróbálta újdonsült szélsőjobb szavazótáborát és a szalonképes párt imázsát is együtt fenntartani a nyilvánosság előtt. Magán a párton beül is törésvonal alakult ki azt illetően, hogy az UMP melyik úton haladjon tovább. Jelenleg még nem világos melyik vonal lesz az irányadó. A novemberben megválasztott pártvezér, a Sarkozy által is patronált Jean-Francois Copé, például épp a szélsőjobbhoz közel álló vonalból került ki. Nemrég jelent meg új könyve Manifeste pour une droite décomplexée („Kiáltvány egy szabad jobboldalért”), amely az FN-hez hasonlatosan érvel a bevándorlók ellen.

Összegzés

Nem létezik egyetlen helyes módszer, mellyel a szélsőjobboldal térnyerése megakadályozható. A svéd eset szemlélteti, hogy ha a demokráciák túlságosan elfojtják és stigmatizálják a szélsőjobbot, akkor az nem pusztán kontraproduktívvá válhat, hanem a demokrácia önellentmondásosságához is vezethet. Az SD aktivistái és szavazói ellen tett lépések ugyanis némely esetben a demokrácia játékszabályainak áthágását eredményezték Svédországban. Sőt, az intézkedések amelyek „rasszizmussal” bélyegezték meg az SD-t, ugyanúgy megbélyegezték a svéd társadalom 5,7 százalékát is, akik az SD-re szavaztak. Ezzel a réteggel a politikusoknak meg kell tanulniuk kommunikálni, nem zárhatják őket ki minduntalan a politikai közösségből.

A francia eset ezzel szemben azt szemlélteti, hogy a szélsőjobb szavazóit nem lehet negatív következmények nélkül, bevándorlóellenes üzenetekkel elcsábítani. Sarkozy stratégiája megosztotta a saját pártját, súlyos belharcokat és ideológiai összeférhetetlenséget idézett elő.

A hosszú távú és következetes politika olyan, amely nem csak az extrém pártok legyőzésére irányul, hanem az extrém politikára és az azt tápláló ideológiára is. Nyílt párbeszédre és nyilvános vitákra van szükség azokról a témákról (bevándorlás, idegenektől való félelem, rasszizmus) amelyeket a szélsőjobboldal meglovagol, és meg kell világosan magyarázni a választóknak azt is, hogy mikor és miért van szükség bizonyos eljárások változtatására. Ezen felül tudomásul kell venni azt is, hogy a szélsőjobboldal sikere túlmutat a bevándorlóellenes alapprogramon, és egy tágabb társadalmi elégedetlenségre hívja fel a figyelmet, ami a mindenkori politikai intézmények és a választók közti távolságból fakad. A szélsőjobb elleni harcnak együtt kell járnia olyan lépésekkel, amelyek sikeres eredményeket tudnak felmutatni az integrációs politikában, illetve egyes a társadalmi struktúrát érintő témákban, mint például a szegénység vagy a fiatalok munkanélkülisége. Kifinomult reakcióra van szükség a főáramú politikai pártok részéről, ha választ akarnak adni a populizmus, elégedetlenség és előítélet kihívásaira Európában.