A szélsőjobb ellen irányuló kormányzati programok hatékonysága erősen kérdéses Németországban – állítja mai vendégszerzőnk Ulrich Dovermann, az Állampolgári Oktatás Szövetségi Ügynöksége (Bundeszentrale für Politische Bildung, BPB) vezetője.

Csak tartományi szinten jelentősek a neonáci pártok

Ulrich Dovermann

Németországban a második világháború óta folyamatosan jelen van a neonácizmus. Az 1952-ben betiltott, egykori náci párt felélesztését szorgalmazó Szocialista Birodalmi Párt (Sozilaistische Reichspartei, SRP) után sorra alakultak a különböző szélsőjobboldali csoportok. A legjelentősebbek között elsőként a Német Nemzeti Demokrata Párt (Nationaldemokratische Partei Deutschlands, NPD) 1964-ben alakult meg, volt SRP-tagok vezetésével. Utánuk következett a bajor állami televíziótól nyílt náci szimpátiájának kinyilvánítása miatt elbocsátott újságíró, Franz Schönhuber által alapított Republikánusok Pártja (Die Republikaner, REP). Végül pedig létrejött az 1970-es évek elején még csak német nosztalgikus írások gyűjtőklubjaként működő, ám az 1987-es választásokra párttá alakuló Német Népi Unió (Deutsche Volksunion, DVU).

A neonáci pártok időnként jelentősebb, akár 10 százalék feletti támogatást is elértek tartományi szinten (1998-ban a DVU például 12,8 százalékot kapott Szász-Anhaltban), országosan azonban nem sikerült átlépniük az 5 százalékos választási küszöböt, meghatározó politikai tényezővé tehát nem váltak. A 2009-es választások alkalmával legnagyobb szélsőjobboldali pártként az NPD 1,5 százalékos támogatottságot ért el, képviselői helyet viszont csupán két kelet-németországi tartomány, Szászország és Mecklenburg–Elő-Pomeránia parlamentjében sikerült szereznie.

E pártok jelenléte így is elősegítette a szélsőjobboldali eszmék továbbélését, valamint az underground neonáci szubkultúra fejlődését. A paramilitáris szervezetek már az 1980-as években szaporodni kezdtek Németország-szerte: erőszakos cselekményeik elsősorban a bevándorlók ellen irányult, de a melegeket és a fogyatékosokat is támadták.

A német szélsőjobboldali pártok és neonáci csoportok összességében mintegy hetvenezer tagot számlálnak. Az ilyen szervezetekkel összefüggésbe hozható bűntények száma folyamatosan nő az 1991-es országegyesítés óta, mára közel tizenötezerre tehető. Ez idő alatt a legsúlyosabb faji indíttatású bűncselekménynek, az emberölésnek – a hivatalos rendőrségi statisztikák szerint – 68 áldozata volt, ám számos mértékadó német újság (mint a Die Zeit, a Frankfurter Rundschau vagy a Tagesspiegel) a 150 főt is meghaladóra becsüli a neonáci gyilkosságok számát.

Országos szinten is jelentős a szélsőjobboldali eszmék elterjedtsége

A kutatások alapján összetett kép rajzolódik ki a német szélsőséges eszméket támogatók csoportjáról, amelyben jellemzően felülreprezentáltak az alulképzett, idősebb férfiak. Németország sajátossága továbbá, hogy a volt kelet-német országrészben élő radikálisok profilja eltér a nyugat-németekétől. Az utóbbiakra kevésbé jellemző az antiszemitizmus, és jóval meghatározóbb körükben a bevándorlók ellen irányuló idegenellenesség. A kutatások nem igazolják egyértelműen azt az általános feltételezést, hogy az „osszik” jelentősebb mértékben volnának szélsőjobboldaliak, mint a „wesszik”.

A kirekesztő nézetekkel, mint az idegenek hazatoloncolásával vagy a homoszexuálisok üldözésével, az összlakosság 10 százaléka tud azonosulni. Abban, hogy a szélsőjobboldali pártok mégsem tudják ilyen arányban maguk mögé állítani ezeket a választókat, a német közgondolkodásban elterjedt náci múltból fakadó általános szégyenérzet játszik közre.

A kutatások alapján az is jól látszik, hogy bár a szélsőjobbos nézetek társadalmi támogatottsága erősen ingadozik különböző események – mint például egy krízishelyzet – hatására, soha nem csökken a körülbelül 10 százalékos határérték alá.

Kérdéses hatékonyságú szélsőjobb-ellenes stratégiák

A Hitler utáni Németország a kezdetektől elkötelezett a náciellenes ismeretterjesztő és oktató tevékenységek támogatása mellett. A szélsőjobboldal visszaszorítását célzó programok Németországban holisztikus alapon működnek, azaz működtetésükbe mind regionális, mind tartományi, mind szövetségi szinten igyekeznek bevonni a társadalom minden szegmensét, az iskoláktól és egyházaktól kezdve, a civileken át, egészen a gazdasági szereplőkig. A ma érvényben lévő stratégia 2001-es kidolgozása óta a kormány 1,2 milliárd eurót költött a különféle emberi jogi, tolerancia, integrációs vagy a radikalizmussal szembeni társadalmi ellenálló képességet növelni hivatott projektekre.

A programok hatékonysága azonban erősen kérdéses. Nem csak azért, mert a jelentős mennyiségű forrás ráfordítása ellenére meglehetősen csekély mértékű változás észlelhető a szélsőséges eszmék társadalmi elfogadottságát illetően, hanem azért is, mert nem tisztázott, hogy a hivatalos preventív programok kiket is céloznak.

A különböző kampányok és oktatóprogramok nagy része a széles nyilvánosságra kíván hatni, ami köztudottan amúgy is fogékony a demokratikus eszmékre. A tényleges neonáci elkövetőkkel való kapcsolatteremtésre és párbeszédre viszont alig irányul célzott projekt. Sokan úgy vélik, hogy ezeket a személyeket büntetni és a társadalomtól izolálni kell, számos fiatal börtönlakónak ugyanakkor meg van az igénye arra, hogy az elkövetett bűntetteiről szociális szakemberekkel beszéljen, és a nyitottsága is arra, hogy megváltozzon. A szélsőjobb-ellenes stratégiák keretén belül azonban erre a rehabilitációra kevés erőforrás és figyelem irányul.

A német szélsőjobboldali mozgalmak ráadásul több lépéssel előrébb járnak. Új kihívást jelent például az állandó szervezeti keretekkel nem rendelkező, spontán szerveződő mozgalmak megjelenése, illetve a saját szubkultúra proaktív terjesztése az egyre szerteágazóbb internetes közösségi csatornákon. A szélsőjobb ellen irányuló kormányzati programok csak akkor lehetnek hatékonyak, ha minderre képesek érdemi választ adni.