A magyar társadalom továbbra sem nevezhető túlságosan elfogadónak a melegeket illetően, de a kutatások szerint az erős homofóbiának sincs társadalmi többsége. Ezt mutatja az is, hogy ma már könnyen nevetségessé válhatnak a Pride résztvevőit listázni készülő, ám saját nevüket és arcukat nem vállaló szélsőjobboldaliak.

„Idén sem hagyjuk rejtőzködni a buzikat” – írták lelkesen a szélsőjobboldali Deres.tv rejtőzködő szerkesztői az idei Pride épp nem elbújni készülő résztvevőit listázó cikkükben. Ám az akció fordítva sült el, a honlapot ugyanis elárasztották az önként jelentkezők, akik azt sérelmezték, hogy őket miért felejtették le a „köcsöglistáról”. A bátran névtelenségbe burkolózó szerkesztők ezt követően megpróbáltak azzal letudni a dolgot, hogy a lista ettől kezdve magától íródik, így ők elérték a céljukat. Nyilvánvaló azonban, hogy ennek épp a fordítottja igaz, hiszen a személyes adatok – egyébként törvénytelen – nyilvánosságra hozásának a gyűlölet- és a félelemkeltés lett volna a célja, ami az önként jelentkezőknek köszönhetően most már aligha valósulhat meg.

Többször írtunk már arról, hogy a szélsőjobboldallal szemben a nevetségessé tétel és a politikai kiállás több eredményt hozhat, mint az általában preferált jogi eszközök és a démonizálás. A mostani homofóbia-ellenes spontán akció ennek tökéletes példája: a szélsőjobboldali portál szerkesztői nem ijesztőek, hanem szánalmasak és nevetségesek lettek, a listájukra való felkerülés pedig nem félelmet váltott ki, hanem büszkeséget. Ráadásul az egész akció annyira a visszájára fordult, hogy jó eséllyel még a melegfelvonuláson résztvevők számát is sikerült növelnie a „köcsöglista” kezdeményezőinek, és nem mellesleg nagy reklámot is csináltak a rendezvénynek.

Kép a „Jogunk van felkerülni a köcsöglistára” Facebook-csoport oldaláról (forrás)

Kell ehhez persze a megfelelő társadalmi környezet is, mert például a magyarnál sokkal homofóbabb közvéleménnyel rendelkező Oroszországban, Szerbiában vagy éppen Ukrajnában (a délkelet-európai országokban tapasztalható homoszexuális-ellenességről elemzésünket lásd itt) még aligha lehetett volna sikeres egy ilyen szélsőjobb-ellenes akció. Magyarországon azonban – a meglévő és kétségtelenül erős előítéletek ellenére – nem beszélhetünk arról, hogy egyértelmű társadalmi többsége lenne a homofóbiának.

A European Social Survey legutóbbi, 2010-es adatfelvétele szerint a magyar társadalom közel fele egyetért azzal a kijelentéssel, miszerint „Hagyni kell, hogy a meleg férfiak, és a leszbikus nők szabadon éljék az életüket melegként és leszbikusként úgy, ahogy akarják”. Az egyet nem értők egyértelműen kisebbségben vannak, a megkérdezettek ötödét teszik ki. Az Ipsos legfrissebb felmérése szerint a magyarok 51 százaléka egyetért azzal, hogy hivatalosan elismerjék az azonos neműek élettársi kapcsolatát, míg 26 százalék ellenzi ezt. A megkérdezettek 30 százaléka még az azonos neműek házasságát is támogatta, annak ellenére, hogy Magyarországon erre nincs törvényes lehetőség; az ellenzők aránya ebben a kérdésben 47 százalék. Abszolút elutasító többség pedig csak az örökbefogadás kérdésében mutatkozik, 58 százaléka mondja ugyanis azt, hogy az azonos nemű párok ne rendelkezzenek hasonló jogokkal a gyermekvállalás terén, mint a heteroszexuálisok.

Vonagló, magamutogató ellentüntetők 2011-ben (forrás)

Bár a jelenlegi törvényhozási gyakorlat és a kormánypárti retorika jóval kevesebb bizakodásra ad okot (két kiragadott példa: a miniszterelnök Strasbourgban „négyezer éves tradícióként” védte a család leszűkítő, egy nő és egy férfi házasságán alapuló alkotmányos definícióját, a KDNP frakcióvezetője pedig az Európa-napon az uniós bürokratákat „dekadens világnézetű deviánsok”-ként aposztrofálta), úgy tűnik: a magyar társadalom többsége továbbra sem pártolja a vulgáris, nyílt és erőszakos homofóbiát.