Napok óta különböző értelmezések jelennek meg a nyilvánosságban arról, hogy mit is mondott Orbán Viktor Tusnádfürdőn. Leginkább az illiberális demokrácia mibenlétéről folyik a vita, illetve arról, hogy milyen következtetések vonhatók le a beszéd alapján Magyarország politikai berendezkedésére nézve. Ezekre a kérdésekre azonban nem csak a beszédben kell keresni a választ. Az ugyanis, hogy „illiberális államot” épít a kormány nem a tusnádfürdői szónoklatból derül ki, hanem elsősorban azokból a konkrét kormányzati intézkedésekből, amelyek következtében az elmúlt években megszűnt a hatalommegosztás rendszere, és alig maradt valami, ami a kormány hatalmát kontrollálhatná.

A tusnádfürdői beszéd önmagában való elemzése, valamint annak találgatása, hogy mit ért pontosan Orbán Viktor az illiberális kifejezés alatt, a következő okok miatt nem elégséges.

1. A miniszterelnök szokatlanul egyértelműen fogalmazott. Az általa előadott szöveg részleteiben és egészében is önmagáért beszél. A kormányfő többek között azt mondta: „Vagyis ami Magyarországon ma történik, értelmezhető úgy, hogy a mindenkori politikai vezetés ma arra tett kísérletet, hogy az emberek személyes munkája és érdeke, amelyet el kell ismerni, a közösség, a nemzet életével szoros összefüggésben álljon, a kapcsolat megmaradjon, és ez a kapcsolat erősödjön. Vagyis a magyar nemzet nem egyének puszta halmaza, hanem egy közösség, amelyet szervezni, erősíteni, sőt építeni kell. Ilyen értelemben tehát az az új állam, amit Magyarországon építünk, illiberális állam, nem liberális állam. Nem tagadja a liberalizmus alapvető értékeit, mint a szabadság, és hozhatnék még néhányat, de nem teszi ezt az ideológiát az államszerveződés központi elemévé, hanem egy attól eltérő sajátos, nemzeti megközelítést tartalmaz.”

Ez kristálytiszta beszéd: ha a liberális alapértékek, vagyis az egyén szabadsága és jogai nem képezik központi elemét az állam működésének, akkor azok értelemszerűen másodlagosak, felülírhatók a központi elemként meghatározott – Orbán által sohasem definiált – kollektív „nemzeti érdekek” által (ez sem csak a beszédből tudható, lásd például a magánnyugdíj-pénztári vagyon sorsát). Ezekről a bizonyos nemzeti érdekekről vagy ügyekről egy másik Orbán-beszédből csupán annyit tudunk, hogy „huzamosan létrejön egy nagy kormányzó párt, egy centrális politikai erőtér, amely képes lesz arra, hogy a nemzeti ügyeket megfogalmazza – és ezt nem állandó vitában teszi, hanem a maga természetességével képviseli”. Magyarán: Orbán Viktor és politikai tábora dönti el („a maga természetességével”), hogy adott esetben éppen mi az egyén szabadságjogait felülíró nemzeti érdek. Orbán Viktor és a Fidesz értelmezésében ugyanis a nemzeti érdek egy tautológia: a jobboldal a nemzeti érdeket képviseli, ezért a nemzeti érdek mindig azonos azzal, amit a kormány éppen tesz (ennek kritikája pedig a nemzet érdekeinek elárulása).

2. Abban a „szerencsés” helyzetben vagyunk, hogy nem pusztán Orbán Viktor szavaiból kell következtetnünk a politikai rendszerrel kapcsolatos szándékaira. Kormányzásának elmúlt bő négy éve ugyanis világos képet tár elénk. Az tehát, hogy Magyarországon „illiberális államot”, azaz választáson alapuló, de egyfajta tekintélyelvű rendszert épít a kormány, nem a tusnádfürdői beszédből derül ki, hanem a már az előző ciklusban és a választások óta véghezvitt kormányzati intézkedésekből. Így például az Alkotmánybíróság jogkörének több lépcsőben végrehajtott korlátozásából, a testület kormánypárti érdekeket képviselő (ezt nemrég az Alkotmánybíróság elnöke írta le, alig burkoltan), új tagokkal való feltöltéséből, az átláthatatlan, személyre szabott törvényalkotásból, az országgyűlési és az önkormányzati választási rendszer kormánypárti érdekeknek megfelelő átszabásából, az egypárti alaptörvényből, a felelősségre vonhatatlan legfőbb ügyész működéséből, a mindent átható centralizációból, a médiatörvényből, a trafiktörvényből és annak végrehajtásából, a kulturális és az akadémiai szférában kiépülő párhuzamos, Fideszhű intézményrendszerből (Magyar Művészeti Akadémia, Veritas-Intézet), a „közmédia” hírműsoraiból, és még hosszan sorolhatnánk.

Az Orbán-rendszer szisztematikusan felszámol szinte minden olyan intézményt, ami a kormány hatalmát keretek közé szoríthatná. Mára lényegében három gyenge korlát maradt. Az egyik az Európai Unió, amely csak konkrét, a közösségi jogot sértő esetekben képes gátat szabni az Orbán-kormány intézkedéseinek, politikai szempontból azonban gyenge és megosztott: az Európai Bizottság nem is kívánta kommentálni a beszédet. A másik az ellenzék, amelynek erőtlenségét csak részben indokolja intézményes hátránya, megmaradt mozgásterét képtelen hatékonyan kihasználni. A harmadik pedig az amúgy is gyenge lábakon álló civil társadalom, amelynek egyes, a hatalmat következetesen ellenőrizni hivatott szervezeteit intézményesen is üldözni kezdte az állam. Erről szól a Norvég Alap körüli konfliktus, az ellenük folytatott KEHI-vizsgálat. A civilek vonatkozásban sem lehet tehát a tusnádfürdői beszédet félreérteni: Orbán Viktor azzal, hogy Putyin mintáját követve „külföldiek által fizetett politikai aktivistáknak” nevezte e szervezetek tagjait, csak nyíltan megfogalmazta vegzálásuk eddig is nyilvánvaló indokát. Nem mellesleg ezzel le is leplezte saját beosztottjainak hamis érvelését, hiszen maga tette egyértelművé, hogy nem pénzügyi vagy összeférhetetlenségi szabálytalanságok miatt, hanem egyszerűen politikai okból igyekeznek ellehetetleníteni a nem a kormány kezéből etetett civil szervezeteket.

3. Végül pedig arra hívnám fel a figyelmet, hogy a tusnádfürdői beszédet nem érdemes valamiféle rendszerdefiníciós céllal elmondott politikaelméleti szövegnek tekinteni. Orbán Viktor ugyanis politikus és nem politikai filozófus. Ez abból a számtalan valótlanságból és éles meglátásként előadott értelmetlen kijelentésből is látszik, amelyeket több elemzés is kivesézett az elmúlt napokban. Így például a Kitekintő egyik cikke részletesen bemutatta, hogy a kormányfő globális folyamatokról szóló elemzése egyáltalán nem felelt meg a valóságnak. Az Index egy írásából kiderült, hogy a miniszterelnök antiliberálisnak szánt erkölcsfilozófiai fejtegetése korántsem antiliberális. Filippov Gábornak köszönhetően pedig arról is értesülhetett a nyilvánosság, hogy a liberalizmus értelmezésében Orbán Viktornak sikerült egy platformra kerülnie a radikális iszlamistákkal, noha erről feltehetően ő maga sem tudott.

Mindezek ellenére azonban minden bizonnyal igaza van Janisch Attilának abban, hogy Orbán lebecsülése és beszédeinek degradálása hiba volna. A kormányfő mondandója politikai filozófiának ugyanis kevés, a választók számára kínált ideológiának viszont nagyon is megfelel.

A kötcsei beszéd egy keveset idézett mondata így szól: „Egy hatalompolitikai rendszernek három forrása van; három formában, három dologgal kell etetni, hogy újratermelődjön: pénzzel, ideológiával és szavazattal.” Orbán tusnádfürdői és egyéb beszédei az ideológiával való etetés funkcióját töltik be. Ebben az ideológiában azért kell hanyatlania a Nyugatnak, és azért kell még mindig tartania a huszadik századi világháborúk jelentőségéhez hasonlított, 2008-ban kirobbant gazdasági válságnak, hogy fenntartható legyen a „kivételes állapot”, amelyben a jogállami intézmények és a liberális demokráciák procedurális eljárásai nem korlátozzák a nemzetet megtestesítő kormányzó hatalmat. Orbán Viktor tehát nem definiálgatni szeretné a rendszerét, hanem fenntartani – és pontosan tudja: az általa képviselt eszmerendszer nagyon is hatásos abban a magyar társadalomban, amelyben a többség nem bízik az intézményekben, a megszólítani kívánt, politikailag aktív kisebbség viszont gondolkodás nélkül hisz a nemzetben.