Tizenhárom évnyi kormányzás után egy kurd párt rántotta ki a szőnyeget a török Igazság és Fejlődés pártja (AKP) alól a június 7-i választáson. Akármilyen összetételű kormány is alakul a következő hetekben, remélhetően új időszámítás kezdődik, Erdogan már nem az a megkérdőjelezhetetlen vezetője Törökországnak, akinek korábban tűnt. Az iszlamista erők közötti koalíciós kormány nacionalista mederben tartaná a török politikát, ha azonban felállna egy törékeny nagykoalíció az eddigi kormánypárt és a szekuláris között, Törökország esélyt kaphatna, hogy visszatérjen a konszolidáció útjára. Milyen belpolitikai átrendeződések előtt áll Orbán Viktor miniszterelnök egyik kedvenc illiberális sztármodellje?

Habár a mostani török választások nem a köztársasági elnökről szóltak, a voksolás legnagyobb vesztese mégiscsak Recep Tayyip Erdogan lett: megfelelő parlamenti többség híján le kell mondania a prezidenciális rendszer bevezetéséről, vagyis hogy ténylegesen ő vezethesse az országot. Hiába választották meg tavaly augusztusban több mint 50 százalékos többséggel, korábbi pártja, az AKP mára elveszítette szavazóinak 10 százalékát, amelynek az lehetett az egyik oka, hogy a török társadalom nagy része nem támogatta az alkotmányos berendezkedés megváltoztatását. Az isztambuli Gezici Kutató cég februárban készített felmérése szerint a megkérdezettek 76,8 százaléka ellenezte az elnöki rendszer bevezetését, 68,9 százalékuk pedig úgy látta, hogy Erdogan az idő előrehaladtával egyre tekintélyelvűbb stílusban politizál. Úgy tűnik tehát, Erdogan olyan határokat lépett át, amelyeket a török társadalom már nem tolerál politikailag. A politikus egyébként erősen hullámzó pályaívvel büszkélkedhet: 1998-ban még börtönbüntetésre ítélték vallási uszításért, később az idők szavát megértve mérsékelt, EU-konform iszlamista néppártot épített, de a harmadik ciklustól már egyre illiberálisabb módszerekkel kormányozta az országot. A sajtószabadság folyamatos korlátozása, az elnökkel szemben kritikus újságírók bebörtönzése, a Taksim téri tüntetések véres feloszlatása és a kormányra égett korrupciós vádak már az AKP törzsszavazóinak egy részét sem hagyták hidegen. Igaz, 40 százalék (főleg a nagyvárosokon kívül élő) vallásos konzervatív szavazó továbbra is szimpatizál a keményvonalas politikával, ami masszív támogatottságot biztosít az iszlamista pártnak.

Nagyot robbantott a török Sziríza

Vaskosan hozzájárult az AKP térvesztéséhez, hogy tíz év gazdasági után lassan kipukkad a török gazdasági lufi: a GDP növekedés az első negyedévben 3-4 százalékra esett vissza a korábbi 7-10 százalékról. Az AKP katasztrofális gazdasági állapotban vette át az országot 2002-ben, de nagyon fegyelmezetten folytatták a Kemal Dervis által korábban megkezdett konszolidációs irányt a Nemzetközi Valutaalap bábáskodása mellett. A neoliberális gazdasági diadalmenet közepette Törökországban egyre csökkentek a jövedelemkülönbségek, s az így megerősödött középosztály feltehetően az AKP-ban és azon keresztül az elnökben látja további boldogulásának zálogát. Azonban a most kirajzolódó török válságot még az Erdogan-kormány gazdaságpolitikája készítette elő meg az egyoldalúan belső fogyasztásra alapozott fellendülés kierőltetésével és az utóbbi évek politikailag motivált nagyberuházásaival.

Végül a kurdok pecsételték meg a kormánypárt sorsát, pontosabban a Népi Demokratikus Párt (HDP), amely egyébként sikerrel mobilizálta a kiábrándult szavazókat és vállalta fel az AKP által gyanús elemként megbélyegzett vallási, illetve szexuális kisebbségek, egyfajta modernebb értékrendszer képviseletét. Kétségkívül jól mutatott, ahogyan Selahattin Demirtas pártelnök felesége helyett főzött a CNN-en, de pártja nem a progresszív imázs miatt tudta átszakítani a tíz százalékos parlamenti küszöböt. A HDP szoros kapcsolatot ápol az USA által is terrorista szervezetként számon tartott Kurd Munkáspárttal (PKK). 80 parlamenti mandátumát olyan délkelet-anatóliai tartományokban zsebelte be, amelyek korábban az AKP fennhatósága alá tartoztak. Parlamentbe jutásuk egyfajta történelmi igazságtételként is felfogható, hiszen egy olyan etnikum jutott képviselethez, amely a 75 millió fős török társadalom 20 százalékát adja, és amelynek másfél évtizede még a létezését is tagadták. Erdoganék hiába tettek fontos gesztusokat a kurdoknak (pl.: kurd nyelvű adások, oktatási jogok kiterjesztése), több elhibázott lépéssel sikerült elidegeníteniük a szavazóik egy részét. Egyrészt lefulladtak az Abdullah Öcalan PKK-vezérrel 2013-ban megkezdett közvetett béketárgyalások, másrészt Erdogan súlyosan eltaktikázhatta magát Kobani jelentőségével kapcsolatban. Amikor a PKK szíriai szárnya az Iszlám Állam ellen küzdött a török határ menti szíriai kurd városban, Ankara megtagadta tőlük a katonai támogatást, Erdogan ráadásul egyenlőségjelet tett az iszlamista terroristák és a kurdok közé, alaposan felbőszítve ezzel a hazai kurd nacionalistákat. A „török Szirízaként” is emlegetett párt győzelmében sokan tehát amiatt bíztak, hogy a parlamenti mandátumok átrendezésével kisebbségbe szorítja a hatalom pártját, de a PKK-szál illetve az általuk képviselt marxista szocialista értékrend nagyban árnyalja a HDP-vel kapcsolatos hurráoptimizmust.

Összenő, ami összetartozik?

Mindeközben egyelőre nehéz megjósolni, hogy végül milyen színezetű kormány irányítja majd Törökországot a következő években, Erdogan elnök hivatalosan jövő héten adhat megbízást Ahmed Davutoglu miniszterelnöknek a koalíciós tárgyalások megkezdésére. Ideológiai alapon a Nacionalista Cselekvés Pártja (MHP) tűnne a legkézenfekvőbb partnernek, hiszen osztják egymás értékeit (konzervativizmus, iszlamizmus, nacionalizmus) és korábban több kérdésben is együtt szavaztak. Ilyen volt például Abdullah Gül elnökké választása 2007-ben vagy a hidzsáb viseletének engedélyeztetése az egyetemeken 2008-ban. Egyébként a keddi házelnökválasztás eredménye is AKP-MHP koalíciót vetített előre, a kormánypárt jelöltjét, Ismet Yilmazt ugyanis az ultranacionalisták segítségével választották meg. Davutoglu rögtön igyekezett eloszlatni a spekulációkat, mondván, hogy mindez semmiképpen sem jelzésértékű. Az MHP egyébként nem zárta ki az AKP-val történő szövetségkötést, de fajsúlyos követeléseket támasztott. Azonnal felfüggesztenék a kurd béketárgyalások, ragaszkodnak hozzá, hogy Erdogan kizárólag az alkotmányban rögzített jogköreit gyakorolja, és ne avatkozzon be a kormány munkájába, illetve elszámoltatnák a 2013-as korrupciós botrányba belebukott négy minisztert. Csupa kényes alku, amikbe az AKP feltehetően csak súlyos kompromisszumok árán tudna belemenni, ez pedig veszélyeztetné a koalíció hosszú távú életképességét és növelné az előrehozott választások kockázatát. Ez a felállás egyébként elsősorban az egyre nagyobb befolyással rendelkező, konzervatív anatóliai üzleti csoportoknak állna érdekükben; szervezetük, a MÜSAID (Független Üzletemberek Szövetsége) hivatalos nyilatkozatban szorgalmazta egy AKP-MHP koalíció létrejöttét.

Fikció a 60 százalékos blokkoló ellenzék

Amennyiben Davutoglu kudarcot vallana, Erdogan a CHP vezetőjének, Kemal Kilicdaroglunak passzolná át a labdát, ám az ellenzéki összefogásra egyelőre vajmi kevés esély látszik. Kilicdaroglu a választás után többször is utalást tett az AKP-t blokkoló 60 százalékos ellenzéki potenciálra, de az eddig kiszivárgott hírek alapján szó sincsen egyetértésről, az elnöki rendszer ellenzésében még egy platformon vannak ugyan, de a kurdok kérdésében már biztosan nem. Pedig a CHP elment egészen a falig: Kilicdaroglu felajánlotta az a miniszterelnöki posztot az MHP elnökének, Devlet Bahcelinek, az ultranacionalisták azonban nem hajlandóak semmiféle alkura, amelynek köze lehet a kurdok támogatásához. Márpedig a 267 fős parlamenti többséghez mindhárom párt együttműködése szükség lenne.

Nagyon mélyek a barázdák

Elvileg nem zárható ki a nagykoalíció létrejötte sem, legalábbis erre lehet következtetni Davutoglu keddi szavaiból, miszerint „ugyanolyan távolságra állunk az MHP-tól mint a CHP-tól”. A legnagyobb baloldali párt nyitottnak mutatkozik erre, Kiricdaroglu múlt pénteken például azt mondta az ellenzéki Cumhurriyet napilapnak, hogy pártja megállapodás esetén nem élne „revansista” követelésekkel a parlamentben. Az alkut valószínűleg nehezítené a két párt ideológiai szembenállása, amellyel könnyedén elidegeníthetnék a saját választóikat. A szekuláris értékeket és atatürki hagyományokat képviselő Köztársasági Néppárt (CHP) a legtöbb területen nagyon távol áll a társadalmi kér teljességgel konzervatív, iszlamista AKP-től. Törökország politikai kultúrája kifejezetten konfliktusos, nagyon mély törésvonalak húzódnak a jobboldal és a baloldal között, teljesen eltérő szubkultúrákként működnek, komplett világok húzódnak például a hagyományosan CHP-fellegvárnak tekinthető szekuláris Izmir vagy a délkelet-anatóliai, iszlamista Konya között. Erdogan uszító, gyakran gyűlöletkeltő retorikájával sokat tett azért, hogy az immáron 150 éve polarizált társadalom között tovább mélyüljön a szakadék. Hogy csak a legvisszafogottabbakat idézzük: a kampányban a kurd párt támogatóit rendszeresen leszbikusoknak és „homokosoknak”, a CHP támogatóit pedig alkoholistáknak nevezte. (Persze a szekuláris értékeket védelmező hadsereg is megtette a magáét, majdnem minden évtizedre kijutott egy katonani puccs; szerepük végül a 2008-as alkotmánymódosítással visszaszorult.) Az isztambuli üzleti körök (TÜSAID, Török Iparosok és Üzletemberek Szövetsége) a gazdasági stabilitás jegyében mindenesetre örömmel üdvözölnének egy AKP-CHP szövetséget, abban bízva, hogy a konfrontatív évek után a centrista, szekuláris gazdasági érdekcsoportok is labdába rúghatnak. A nagykoalíciót egyébként a kurd HDP is hajlandó lenne támogatni annak ellenére, hogy Demirtas korábban kizárt bármilyen együttműködést a kormányzó párttal.

Erdogan még nem adta fel?

Ha a 45 napos kormányalakítási futamidő alatt egyik forgatókönyv sem működik, két opció maradt: az AKP megpróbál kisebbségben kormányozni, vagy előrehozott választásokat tartanak, ami a török gazdaság szempontjából igen kockázatos lenne, és Davutoglu is csak legvégső megoldásként tartja számon. A török baloldali sajtó szerint Erdogan valójában erre játszik, abban bízva, hogy az elhúzódó tárgyalások után a gazdasági instabilitástól félve ezúttal többen szavaznának újra az AKP-ra. A pénzügyi bizonytalanság, a megroggyant líra, és a mindezzel járó társadalmi feszültségek egyébként könnyedén nosztalgiát ébreszthetnek a több mint tíz éves gazdasági stabilitása iránt, főként úgy, hogy a kilencneves évek koalíciós kormányai nem muzsikáltak valami jól; 2001-ben Ankara technikailag csődöt jelentett. A Davutoglu által még külügyminiszterként meghirdette, „Zéró konfliktus a szomszédokkal” külpolitikai doktrína nyilvánvalóan teljes kudarc, mert mára többnyire a „Zéró szomszédság konfliktusok nélkül” felállás érvényesül. (Most, hogy Ankara szeme előtt egy kurd állam rémképe lebeg, és a teljes török sajtó azt pedzegeti, vajon második legnagyobb NATO-hadsereggel bíró Törökország bevonul-e Szíriába, különösen feszült a helyzet.) Ezen a tendencián az ultranacionalista, elsősorban a török érdekeket védő koalíciós partner nehezebben tudna fordítani, nem csak a kurd béketárgyalások, hanem például a török-örmény vagy a török-ciprusi egyeztetések során is.
A tekintélyelvű, konfliktusos török politikai kultúra nyilvánvalóan nincsen felkészülve egy nagykoalíciós kormányzásra, de ha minden nehézség ellenére mégis így alakulna, Törökország talán visszatérhetne a konszolidáció útjára. A külföldi befektetőket illetve az ugyancsak AKP-CHP tandemet szorgalmazó NATO-szövetségeseket legalábbis mindenképpen megnyugtatná. Egyben pozitív hatással lehetne a délkeleti határon lévő kurd lázadókkal történő tárgyalásokra talán az Izraellel nemrég újra felvett diplomáciai kapcsolatokra is. Mindenképpen meglenne a szándék az EU-csatlakozási tárgyalások felmelegítésére, habár ezt több tényező is nehezíti: pillanatnyilag sem az unió, sem a török társadalom nincsen a belépést szorgalmazó lélektani állapotban.

A török jövő egyelőre kiszámíthatatlan, annyi mindenesetre megállapítható, hogy a választás kapcsán a demokrácia győzelmét ünneplő nemzetközi optimizmus minimum elhamarkodott. Ha másért nem, hát azért, mert a szabad választások mindössze szükséges, de semmiképpen sem elégséges feltételei a demokráciának. Ez egyben üzenet is az illiberális  „török modellt” felmagasztalóknak, a rendszer külső falain megmutatkozó repedések ugyanis annak gazdasági-politikai törékenységét igazolják.