Mai vendégszerzőnk HORVÁTH CSABA történész, politológus, aki az Orbán Viktor által gyakran egységesen kezelt „keleti modellel” kapcsolatban igyekszik eloszlatni számos közhelyet és tévedést, rámutatva az eurázsiai civilizációk közti legfontosabb különbségekre.

A kormány keleti nyitás politikája, és az ehhez kapcsolódó ideológiai kijelentések kapcsán a magyar közbeszédben megszokott fekete-fehér vita alakult ki a Nyugat és a felemelkedő ázsiai országok viszonyáról. A diskurzus gyakorlatilag mindkét oldalon a megszokott sablonozással a nagybetűs Kelet és Nyugat szembenállásáról szól, csak éppen ellentétes előjellel. Egyik oldalról az autokratikus, ámde magabiztosan fejlődő Kelet lett szembeállítva a hanyatló és dekadens Nyugattal, másik oldalról pedig a dicső és demokratikus Nyugat a zsarnoki kényurak világának tekintett Kelettel, ahol ez utóbbi felfogás szerint, ha van is valamilyen gazdasági növekedés, akkor az csakis az olcsó munkaerő kizsákmányolására, és a vak véletlen által odavetett kőolajkészletekre épülhet bármiféle minőségi és életminőségi javulás nélkül.  Jelen  írás arra tesz kísérletet, hogy  Eurázsia civilizációiról átfogó képet adva próbálja meg árnyalni ezt a vitát, konkrétabban szemrevételezve a „Kelet” mibenlétét, annak minden pozitívumaival és negatívumaival együtt.

A számos közhely és tévedés közül a legalapvetőbb maga a „Kelet”, mint egységes fogalom. A dolog odáig természetesen stimmel, hogy a nyugati civilizáció határain kívül más világ terül el, mint azon belül. Ezt a világ azonban több különálló civilizációra oszlik, amelyek egymástól legalább annyira különböznek, mint a Nyugattól bármelyik. Így aztán a mindkét oldali sematikus megközelítések legnagyobb hibája éppen az, hogy közös fogalmakkal próbál jellemezni, és közös fejlődési mintákat próbál keresni olyan térségek között, amelyek egymáshoz képesti különbségei is gyakorlatilag kizárják ennek lehetőségét. Hogy melyek ezek a civilizációk? Ebben a kérdésben két, erre specializálódott történész, Arnold Toynbee és Samuel Huntington definícióit emelhetjük ki: Tonybee alapvetően négy eurázsiai civilizációt különböztetett meg: a keresztény Nyugatot, a muzulmán Közel-Keletet, a hindu Indiát, és a buddhista Távol-Keletet. Huntington a Nyugatot és a Távol-Keletet tovább osztotta három-három részre: Európában a bizánci örökségét képező, keleti keresztény országokat kategorizálta a Nyugattól külön álló civilizációnak Oroszországgal a középpontban ( ide sorolva még Bulgáriát, Ciprust, Fehéroroszországot, Görögországot, Grúziát, Macedóniát, Moldovát, Montenegrót, Örményországot, Romániát, Szerbiát, és Ukrajnát), valamint Latin-Amerikát tekintette még a Nyugattól elkülönülő, önálló blokknak. A Távol-Keletet pedig három részre osztotta: A buddhizmus ortodoxabb, théraváda ágát követő délkelet-ázsiai országokra, (Burma, Laosz, Kambodzsa, Thaiföld), az önálló Japánra, és a szűkebb értelemben vett konfuciánus civilizációra (Kína, Korea, Vietnam, Szingapúr). A két felosztás közül Toynbee-é talán annyiban praktikusabb, hogy míg Huntingtoné vitatható, hogy ezek a kisebb civilizációk valóban különállóak-e, addig a Toynbee -féle négy nagy blokk egyértelműen négy külön világot képvisel.

Körtét az almával

Kína és India legalább annyira különbözik egymástól, mint az iszlám világ a nyugati civilizációtól. A Himalája és a Tibeti-fennsík olyan hatékony földrajzi akadályt képzett a Kína és India között, hogy a történelem folyamán valójában kevesebb érintkezés volt köztük, mint Európa és az iszlám világ közt. India és az iszlám világ közt intenzívebbek voltak a kölcsönhatások, noha meglehetősen egyirányú módon; India, különösen Észak-India ismételt muzulmán meghódításának formájában. Ugyanakkor, ha a két civilizáció szellemi alapját képező vallásokat nézzük, akkor megállapíthatjuk, hogy a hinduizmus és az iszlám világképe és szellemisége közti szakadék sokkal nagyobb, mint az iszlám és a kereszténység közti különbségek. Kína pedig az iszlám világgal csak szórványosan, csak annak perifériáin, Közép-Ázsián és az indonéz-maláj térségen keresztül érintkezett. A mai magyar közbeszéd még a „Kelet”-hez sorolja Oroszországot is, amelyet Toynbee egyébként nem tekintette külön civilizációnak. Huntington az önálló bizánci-ortodox civilizáció „mag-államának” tekinti, de kulturális gyökereit tekintve még így is közelebb áll a Nyugathoz, mint a három nagy ázsiai civilizációs blokk bármelyikéhez. E négy civilizációt, a Távol-Keletet, Indiát, az iszlám világot és az orosz-bizánci civilizációt tehát olyan nagy különbségek választják el egymástól, hogy bajosan tekinthetnénk őket bármiféle közös halmaz részének.

Hogy ez a különbségtétel a mai magyar közbeszédben „Kelet”-nek nevezett térség minimum négy (de Huntington szerint hat) nagy civilizációja közt nem csupán elméleti elképzelés, hanem gyakorlati valóság, azt jól megkülönböztethető fejlődési útjaik is bizonyítják. Ha a Toynbee által meghatározott távol-keleti civilizációt nézzük, itt a Huntington által körülírt három „alcivilizáció” eltérő fejlődési útjai is kidomborodnak: Japán képviseli közismerten a legsikeresebb példát. A szűkebb értelemben vett konfuciánus civilizáció (Kína, Korea, Vietnam, Szingapúr) szinte minden államáról elmondható (az egyetlen totalitárius Észak-Koreát kivéve), hogy a magas hozzáadott értékre törekvő, a humán tőkébe, oktatásba nagyon odafigyeléssel befektető széles középrétegek felemelkedését elősegítő gazdasági fejlődési útra tértek. Természetesen itt megfigyelhető különbség azon államok közt, amelyek szerencsésen elkerülték a kommunizmus intermezzoját (Dél-Korea, Tajvan, Hongkong, Makaó, Szingapúr), és azok között, amelyek nem (Kína és Vietnam), de ma már az utóbbi kettőnél is világosan látható ez a fejlődési irány. A Huntington által külön kategóriába sorolt harmadik alcivilizáció, az ortodox-buddhista délkelet-ázsiai országok (Burma, Laosz, Kambodzsa, Thaiföld) már egy sokkal instabilabb térséget képviselnek, még ha Thaiföld sok tekintetben sikertörténetnek számít is.

A skála másik végét az iszlám világ képviseli, ahol a legtöbb országnak a mai napig sem sikerült magas hozzáadott értékre, és komplex gazdasági szerkezetre épülő tartós felzárkózás útjára lépni. Vagy az egyoldalúan nyersanyagexportra épülő gazdasági modellel sikerült viszonylag magas életszínvonalat elérni (pl. az öböl-menti államok, valamint bizonyos mértékig Irán, Líbia, Azerbajdzsán és Kazahsztán), vagy ennek hiányában hosszan tartóan is egy elmaradott szinten stagnál a gazdaság (Egyiptom, Szíria, Pakisztán). A két modell között helyezkedik el a hindu India. A 20. század nagy részében még az iszlám világ országainak nagy részénél is elmaradottabb volt, azonban az utóbbi évtizedekben megindult gazdasági fejlődésben már számos jel a magas hozzáadott érték és a komplexitás irányába mutat, noha egyelőre nagyobb társadalmi különbségekkel, és szűkebb középosztállyal, mint a Távol-Kelet esetében.

Oroszországban pedig egyelőre nem sok jelét látni a magas hozzáadott értékre épülő gazdasági fejlődésnek, és ha az iszlám országok többségénél valamivel fejlettebb gazdasági szerkezet mellett is, de szintén egyoldalúan a nyersanyagexportra épülő struktúrát láthatunk. Gazdasági fejlettségüket és fejlődési modelljeiket tekintve tehát rendkívül divegens a kép, a skála a valóban sikertörténetet képviselő távol-keleti országoktól a nagyrészt autokratikus, valóban kiegyensúlyozatlan gazdasági struktúrákat mutató Közel-keletig terjed.

A kivétel erősíti a szabályt

A demokrácia-autokrácia viszonylatban sem olyan egyértelmű az összkép, mint azt a mai magyar közbeszéd alapján gondolnánk. Ázsia második és harmadik legnagyobb gazdaság, Japán és India egyaránt évtizedek óta működő többpárti demokráciák, és gazdasági felzárkózásuk ilyen keretek között zajlott le. Ha a négy nagy civilizációs blokkot nézzük, a Távol-Kelet nem csak gazdasági fejlettség, de a demokráciák elterjedtsége terén is vezet. Ami ebből a szempontból ami megtévesztő lehet, hogy a térség legjelentősebb országában, Kínában közismerten a kommunista párt vezetésével áll fenn egypártrendszer, ahogyan a szomszédos Vietnamban és Észak-Koreában is.  A klasszikus távol-keleti felzárkózási modell azonban alapvetően éppen a térség azon államaihoz kötődik, amelyekben soha nem jutottak hatalomra a kommunista pártok: Japán, Dél-korea, Tajvan, Szingapúr. Ezekre az országokra azonban az a jellemző, hogy csak a gazdasági fellendülés kezdeti szakaszában voltak autokratikus berendezkedésűek, és ma már nagyrészt többpárti demokráciák. A sikeres autokráciák valójában tehát a Távol-Kelet országait tekintve is sokkal inkább tűnnek egy átmeneti fejlődési fázisnak, mintsem egy, a demokráciával szembeni alternatívának. Tajvan és Dél-Korea ma már ugyanúgy többpárti demokráciák, mint Japán, vagy bármely európai állam.

A gazdasági fellendülésük kezdeti szakasza valóban autoriter rendszerek alatt következett be, csakhogy ez nem kelet-ázsiai specialitás: ugyanezt láthattuk Dél-Európában Salazar Portugáliája, Franco Spanyolországa, illetve a tábornokok Görögországa esetében is az 1950-es, -’60-as években.  Aztán ahogyan Spanyolország, Portugália és Görögország demokratizálódott az 1970-es, -’80-as években, úgy Tajvan és Dél-Korea is keresztülment ezen a folyamaton egy évtizeddel később. Voltaképpen mostanra a huntingtoni értelemben vett konfuciánus civilizáció határain belül mindössze egyetlen gazdag autokrácia maradt: Szingapúr, amely esetében azonban számos nyomós érv szól amellett, hogy a szabályt erősítő kivételről van szó. Egyrészt a szingapúri példa egyetlen államra korlátozódik, míg Japán, Dél-Korea és Tajvan ma már demokratikusak. Másrészt míg Japán, Dél-Korea és Tajvan nagy területű és népességű államok, addig Szingapúr egy apró városállam. Harmadrészt Szingapúr esetében az autoriter berendezkedés számára a gazdasági eredmények mellett egy másik, nem kevésbé fontos, de sokkal ritkábban tárgyalt legitimációs tényezőt jelentett és jelent mind a mai napig az ország kiszolgáltatott geopolitikai helyzete: az európai miniállamokkal szemben, amelyek általában szinte szimbiózisban élnek barátságos szomszédjaikkal, Szingapúr viszonya korántsem mindig felhőtlen Malajziával és Indonéziával. Az elmúlt évtizedek folyamán újra és újra visszatérő félelem volt, hogy Malajzia esetleg nyílt katonai erővel rohanja le a városállamot, vagy hogy a területéről Szingapúrba vezető létfontosságú vízvezetékeket zárja el. A két állam közti feszült viszonynak hivatalosan soha ki nem mondott, de a valóságban nagyon is érezhető etnikai felhangokat ad, hogy míg Szingapúr kínai politikai elit által vezetett állam, jelentős muzulmán maláj kisebbséggel, addig Malajziát muzulmán maláj politikai elit vezeti, és jelentős (a teljes népesség negyedét kitevő) kínai kisebbség él az ország határain belül, amelynek ráadásul nem mindig felhőtlen a viszonya a maláj politikai vezetéssel. Szingapúrban ebből kifolyólag mind a mai napig jól érezhető egy „ostromlott vár” pszichózis, amely mindig is erős legitimációt jelentett autoriter rezsimek számára. Szingapúr tehát, mint különlegesen gazdag, magát ostromlott-erődként látó apró városállam több tekintetben is kivétel a Távol-Kelet fejlett államai közt.

Ezen a téren is találhatunk Európában hasonló kivételre példát: a különlegesen gazdag, de apró Liechtenstein Európa talán utolsó olyan monarchiája, ahol a király nem csak uralkodik, de kormányoz is.  Még Kína esetében is vitatható  a manapság széles körben elterjedt vélekedés, miszerint az ország mérete és kulturális jellege folytán „alkatilag” alkalmatlan volna egy többpárti demokrácia működésére.  A méreteket tekintve India a létező cáfolat, hiszen a Kínáéhoz hasonló népességű ország több évtizede működő többpárti demokrácia (Kínánál rosszabb infrastrukturális körülmények között is). A kínai kultúrát, vagy tágabban, a konfuciánus civilizációt tekintve pedig Dél-Korea és Tajvan képviselnek precedenst  többpárti demokráciára. Vagyis ha önmagában sem az ország mérete, sem pedig annak kultúrája nem zárja ki egy többpárti demokrácia működőképességét, akkor erősen vitatható az a vélekedés, miszerint ez a két tényező együttesen már kizárná azt. Vagyis kérdéses, hogy Kína autokratikus modellje nem pusztán az 1949-es kommunista hatalomátvételből eredő anomália-e, nem pusztán ezért nem vált-e  Dél-Koreához és főleg Tajvanhoz hasonlóan napjainkra többpárti demokráciává.

Nacionalizmus és modernizáció kéz a kézben jár

Összességében tehát nagyon jól elkülöníthető a skála két végén a gazdasági fejlődésben a hangsúlyt a humán tőkére és magas hozzáadott értékre helyező, és az autokratikus Kína mellett sok többpárti demokráciát is felmutatni tudó Távol-Kelet, valamint a gazdasági fejlődés terén általában egyoldalúan a nyersanyagok exportjára támaszkodó, és jellemzően autokratikus Közel-Kelet. Az igazán komoly sikertörténeteket felmutató kelet-ázsiai országok tehát általában előbb-utóbb maguk is demokratizálódtak, míg az autokratikus Közel-Keleten valóban ritka a kiegyensúlyozott gazdasági fejlődés. Ilyen téren ugyanakkor téves az a sztereotípia is, amely a Távol-Kelet fejlett országait tekintve igen elterjed, miszerint azok kiemelkedő makrogazdasági mutatói pusztán az olcsó munkaerő (ön)kizsákmányolására épülő Patyomkin-falu homlokzata volnának. Szingapúr például nem csak egy főre jutó GDP terén áll egy szinten a legfejlettebb európai országokkal, de az életminőséget egyéb tényezők figyelembevételével mérő emberi fejlettségi index (Human Development Index) terén is megelőzi még Dániát és Svédországot is, Kína felemelkedése pedig mára több százmilliós középosztályt termelt ki.

Természetesen ezzel együtt is jelentősek a kulturális különbségek Európához képest, csak éppen ezek általában finomabb szinteken nyilvánulnak meg, mintsem hogy egyszerűen a „nyugati demokrácia-keleti autokrácia” sémával le lehetne írni őket. A távol-keleti demokráciákra például Európánál sokkal etnocentrikusabb állampolgársági személet jellemző. Nincs jelen a mai Európára jellemző multikulturális szemlélet és tömeges bevándorlás politikája, így például Tokió, Oszaka, Szöul vagy éppen Tajpej elővárosaiban nem találni a nyugat-európai nagyvárosokra jellemző, bevándorlók által lakott, etnikailag eltérő arculatú, kiterjedt városrészeket.

Egy másik érdekes eltérés, amely különösen a mai Magyarországról nézve szokatlan, hogy a nacionalizmus és a modernizáció, a tradíciók megőrzése és a világgazdaság vérkeringésébe való bekapcsolódás a távol-keleti közgondolkodásban nem egymást kizáró, hanem egymást feltételező fogalmak. Mindez egy meglehetősen egyszerű és racionális logikai levezetésre épül, miszerint egy ország akkor lehet büszke, ha erős. A mai világban pedig egy ország erejének meghatározásakor legalább olyan jelentős a gazdasági erő, mint a katonai. Gazdaságilag pedig akkor lehet erős egy ország, ha sikeresen helyt tud állni a világpiacon, ez pedig akkor lehetséges, ha oktatási rendszere, infrastruktúrája, kutatási szektora kellőképpen fejlett és innovatív. Ha pedig gazdasági fejlettséget tekintve az adott ország beéri a fejlett világot, akkor onnantól nincs többé oka arra, hogy kultúráját tekintve önbizalomhiányban szenvedjen. A nacionalizmus-modernizáció kérdéskörre nézve alapvetően ez a szemlélet uralkodik Japántól kezdve Dél-Koreán és Kínán át egészen Indiáig. A mai Magyarországról nézve ez szokatlan és meglepő attitűdnek tűnhet, de a 19. század első felének reformkori Magyarországról nézve már korántsem lett volna az.

Ennek a szemléletnek érdekes megnyilvánulása, hogy Japán és India esetében az elmúlt években nacionalista belpolitikai fordulat hozott magával USA-barát külpolitikai fordulatot. Japánban Abe Shinzo, Indiában pedig Narendra Mori miniszterelnöksége képvisel évtizedek óta nem látott nacionalista fordulatot. Ugyanakkor a fenti szemléletből következően ez mindkét ország esetében a világgazdaságba való fokozottabb bekapcsolódást jelent, de természetesen az erő pozíciójából megközelítve a kérdést. Külpolitikailag pedig azért közeledik mindkét ország az USA-hoz, mert mind Japánnak, mind Indiának mély történelmi ellentétei vannak Kínával, amelyre a hagyományos japán és hindu nacionalizmus így mélyebb gyanakvással tekint, mint az USA-ra, vagyis a Washingtonhoz való közeledést mindkét részről az „ellenségem ellensége” logika vezérli. India pedig mindennek a tetejében még a muzulmán Pakisztánnak is ősellensége, számos iszlamista terrorszervezet egyes számú célpontja, és a hindu nacionalizmus számára a többszöri muzulmán hódítás emlékei éppúgy fájdalmas történelmi traumákként maradtak meg, mint a Balkánon a török hódítás emléke. Így India és annak új, nacionalista vezetése nem csak Kínával, hanem bizonyos iszlám irányzatokkal szemben is szívesen működik együtt nem csak az USA-val, de még Izraellel is. Ezek a folyamatok ugyanakkor arról is árulkodik, hogy a külön-külön identitásukra nagyon is büszke országok és civilizációk közt nem érzékelhető különösebb ázsiai szolidaritás, vélhetően éppen az egymáshoz képest is jelentős kulturális különbségek miatt.

Nem a Nyugat hanyatlik

Fontos tényező továbbá, hogy a jelenlegi  átrendeződés alapvetően Eurázsia nem-nyugati civilizációinak felzárkózásából fakad, amely kétségkívül Európa, és egyúttal a nyugati civilizáció relatív világpolitikai és világgazdasági súlyának csökkenését vonja maga után. Ez a folyamat azonban egyfelől természetes, másfelől viszont nem jelenti szükségszerűen a nyugati civilizáció hanyatlását. A történelem folyamán, egészen az ipari forradalomig az eurázsiai civilizációk gazdasági és technológiai fejlettsége ha nem is teljesen, de többé-kevésbé kiegyensúlyozott volt, az ipari forradalomig még nagyjából négy, közel egyenrangú civilizációs gócról beszélhettünk. Voltaképpen az, a nagyjából 1850-1950 közt csúcspontját elérő helyzet volt anomália, amikor is a nyugati civilizáció átmenetileg dominanciát tudott kivívni a másik három blokk felett is. A jelenlegi folyamat tulajdonképpen a korábbi egyensúly helyreállása azáltal, hogy a másik három civilizációs központ gazdasági és technológiai értelemben behozza az 1850 és 1950 közt felhalmozott lemaradását a Nyugattal szemben. Mindent egybe vetve a kép világosnak tűnik: A 20. századi szereposztás után, miszerint a Nyugat, mint egyetlen fejlett központ uralkodik és mutat mintát a többiek számára, a korábbi évszázadok kiegyensúlyozottabb, és ilyen értelemben egészségesebb felállása váltja fel, többé-kevésbé egyenrangú központok egymás mellett létezésével.

Ezt azonban alulértékelni, vagy túlértékelni egyaránt hiba volna. Egyfelől a folyamat minden jel szerint megállíthatatlan, és valószínűleg már soha nem tér vissza az a fajta nyugati gazdasági és technológiai egyeduralom, ahol a fejlett Nyugaton kívül minden más a harmadik világ része volt. Másfelől a nyugati közvéleménynek önmagában ettől kétségbeesni sincs oka, hiszen  ha Európa vagy a nyugati világ nem hegemón, hanem csak egy lesz több civilizációs központ közt, önmagában még nem zárja ki annak lehetőségét, hogy ezzel együtt egy gazdag, fejlett, saját identitásában és értékeiben magabiztos szereplő legyen ebben a régi-új, multipoláris rendszerben. A nyugati civilizáció történelmének nagy része végül is a nyugati hegemónia korszakát megelőző évszázadok multipoláris világában zajlott le, de ettől egyáltalán nem érezzük kevesebbnek azon korok nyugati kulturális vívmányait. A gótika, a reneszánsz, a barokk, de még a felvilágosodás is mind olyan korszakokban bontakozott ki, amikor Kína, Japán, India és a Közel-Kelet a Nyugattal többé-kevésbé egy súlycsoportba eső, egyenrangú civilizációkat képviselt. Talán egy egészséges identitás fenntartásában pozitív szerepe is lehet annak, ha vannak olyan egyenrangú vetélytársak (nem szükségképpen ellenségek) akikhez vagy amelyekhez az illető egyén vagy közösség viszonyíthatja magát, saját sikereit és kudarcait, amelyekhez viszonyítva leellenőrizheti saját ötleteinek életképes vagy éppen nem életképes, versenyképes vagy éppen nem versenyképes mivoltát. Amennyiben a Nyugat valóban szenved valami fajta identitásválságban, akkor annak sokkal inkább lehet oka a nyugati hegemónia 19. század közepétől a 20. század végéig tartó másfél évszázados időszaka, amikor is az egyenrangú vetélytársak hiánya nem adta meg a lehetőséget erre a fajta önreflexióra. Ilyen értelemben a korábbi multipoláris világrend helyreállása identitás szempontjából még pozitív hatással is lehet a Nyugatra. S ha valamit megtanulhatunk Eurázsia nem-nyugati civilizációitól, azon belül is elsősorban a Távol-Kelettől, talán éppen az, hogyan tarthatja fenn és képviselheti egy civilizáció magabiztosan a saját identitását és értékeit úgy, hogy közben több, vele egyenrangú civilizációs tömbbel kell egymás mellett élnie.