2014 májusa és júniusa látványos változások időszaka volt a Közel-Keleten: a magát Iraki és Szíriai Iszlám Államnak nevező csoport látványos területi nyereségekkel gazdagodott elsősorban Irakban, kisebb mértékben Szíriában. A nemzetközi közvélemény megdöbbenéssel fogadta a fejleményeket, mivel az addig látszólag stabil iraki állam a külső szemlélő számára egyik pillanatról a másikra az összeomlás szélére került. Hogyan volt ez lehetséges? Erről ír mai vendégszerzőnk, dr. KEMÉNY JÁNOS politológus, biztonságpolitikai szakértő, az ELTE TáTK oktatója.

Az előjáték

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

A 2003-as inváziót követő tévedések és hibás lépések 2006-ra kerültek olyan szintre, hogy Irak felosztásának, felbomlásának a lehetőségei is napirendre kerültek, mint a válság egyetlen lehetséges megoldása. George W. Bush elnök azonban a katonai szerepvállalás növelésével és az új erők felkelésellenes feladatkörben való bevetésével néhány éven belül olyan relatíve stabil helyzet teremtett, amire csak kevesen számítottak volna.

Mi volt ennek a relatív stabilitásnak a forrása? Az amerikai elkötelezettség önmagában kevés lett volna, az iraki szunnita közösségen belül viszont kialakult egy hatalmi harc, ahol az al-Káida és a nacionalista csoportok vetélkedtek. Ennek nyomán alakult ki az Irak Fiai csoport, amit amerikai pénzen szunnita felkelők hoztak létre az al-Káida és szövetségesei ellen; a síita közösségen belül pedig relatív erőegyensúly alakult ki, a felekezetek egymástól elszigetelődtek egymástól, behatárolva a polgárháborús helyzet egyik legfontosabb táptalaját. Mindezt az iraki kormány és a biztonsági erők javuló teljesítménye kísérte.

Ebben a környezetben került sor egy meghatározó stratégiai megállapodás aláírására az iraki és az amerikai fél között. 2009-re az iraki kormánnyal kellett az Egyesült Államoknak csapatállomásoztatási megállapodást kötnie, mivel a korábbi nemzetközi jogi megoldást már nem lehetett meghosszabbítani. Az amerikai erők a harci feladatokon túl is fontos szerepet töltöttek be: közvetítettek az iraki kormány és egyes felkelő csoportok között, segítettek az iraki állam feladatainak ellátásban és az államapparátus egyes részei közötti ellentéteket is igyekeztek elsimítani. Emellett fontos hírszerzési, logisztikai és egyéb kapacitásokat biztosítottak az iraki állam és annak biztonsági erői számára. Az USA érdekelt volt abban, hogy az addig ráfordított erőbefektetés ne vesszen kárba, míg az irakiak ebből olyan anyagi és egyéb hasznot húztak, ami fontossá kellett volna, hogy tegye az amerikai jelenlét fenntartását. Röviden: látszólag racionális érdeke volt mindkét félnek az együttműködés fenntartásában.

Ezért is volt némi meglepetés, hogy a felek nem tudtak megállapodni. A probléma az amerikai katonák jogállását övezte, ami elfogadhatatlan volt az Egyesült Államok számára. A felszín alatt azonban mindkét oldalon voltak megfontolások, amelyek az együttműködés fenntartása ellen hatottak: amerikai részről az iraki háború negatív sajtója és az akkor hatalomra került Obama elnök választási ígéretének megtartása mindenképpen ilyen tényezőnek mondható. Iraki részről az addigi részeredmények tették túlzottan bizakodóvá a vezetést.

A 2011-es amerikai kivonulást követő időszakban a korábbi felekezeti ellentétek ismét felerősödtek, veszélyeztetve a korábban nehezen megteremtett alapokat: a vezető szunnita politikusok üldözése, az Irak Fiai csoportok finanszírozásának megszüntetése, a békés szunnita autonómiamozgalommal szembeni erőszakos fellépés fontos figyelmeztető jelek voltak. Maliki iraki miniszterelnök közben igyekezett saját kezében összefuttatni a hatalmi szálakat, aláásva ezzel a demokratikus alapelveket is (pl.: a különleges erőket a saját irányítása alá vonta, illetve a belügyi és a védelmi minisztérium is szoros ellenőrzése alatt állt). A konfliktus következő felvonásának minden eleme adott volt ezzel, egyet leszámítva. Ez pedig Szíria kérdése.

Szíria

A 2011-ben Szíriában kialakuló események fontos kitörési pontot jelentettek az addig sok oldalról szorongatott, később az ún. Iszlám Állammá váló csoportnak. Bár a nemzetközi sajtónak köszönhetően az ún. Iszlám Állam csoport 2014-ben tört be a köztudatba, valójában egy több évig húzódó folyamat eredményeként jött létre. A csoport eredetéről több, egymásnak részben ellentmondó információ áll rendelkezésre. A 2003-as háború idején megjelenő Anszár al-Iszlám és az Abu Muszáb az-Zárkávi nevével fémjelzett csoportjának egyesüléséből jött létre az ún. Iszlám Állam közvetlen elődje, a Monoteizmus és Dzsihád. Nem sokkal később, miután a szunnita felkelő csoportok népes táborában Zárkávi vezetése alatt az egyik leglátványosabb akciókat végrehajtó csoporttá nőtte ki magát, megállapodást kötöttek a „központi” al-Káidával, és ekkor a csoport felvette az al-Káida a két folyó országában (vagy közismertebb elnevezésével al-Káida Irakban) elnevezést. A 2006-ra egyre ambiciózusabb csoport vezetése célul tűzte ki kisebb felkelő csoportok integrálását, arra számítva, hogy az amerikai csapatok rövid időn belül kivonulnak. Ennek érdekében elkezdett erőszakos akciókat kezdeni más szunnita csoportok ellen és ezt újabb névváltoztatás követte: a Mudzsahed Súra Tanács, majd nem sokkal később az Iraki Iszlám Állam nevet vette fel. A szíriai polgárháborúba való bekapcsolódással ez bővült Iraki és Szíriai Iszlám Államra.

A 2011 és 2014 közötti időszak mindkét országban a helyzet folyamatos romlását hozta, ami a csoport előretörését nagyban elősegítette. A szíriai vezetés még az irakinál is durvább eszközökkel lépett fel szunnita ellenzékével szemben, így mindkét ország szunnita közösségeiben bekövetkezett a kormányellenes fegyveres csoportok felé orientálódás, még ha nem is azonos intenzitással. Irakban a csoport az államapparátus belső bomlását, illetve a szunnita közösségen belül kialakult elégedetlenséget kihasználva látványos győzelmeket aratott. Számos jelentős település a felkelő csoport kezére került, az iraki biztonsági erők gyors és látványos összeomlása pedig mindenkit meglepett.

Az USA és Irak: stratégia kerestetik

2014 júniusára, Moszul és több nagyváros az ún. Iszlám Állam csoport kezére kerülése után már az Obama-adminisztrációban sem lehetett a cselekvést elodázni. A kérdésre azonban, hogy mit is kellene tenni, máig keresik a választ.

Politikailag apróbb kellemetlenség volt, hogy az Ázsia felé történő külpolitikai súlyponteltolás az iraki válsággal háttérbe került. A szárazföldi csapatok Irakba küldése politikailag elképzelhetetlen, így az egyetlen alternatívát választották: a légierő alkalmazását, az iraki biztonsági erők támogatását és a fegyverszállítások megkezdését.  Az adminisztráció tehát egy hosszú és lassú megközelítés mellett döntött.

Mindezt egy komplikált helyzetben teszi: az iraki és a szíriai konfliktusok összefonódása, potenciális átterjedése a szomszédos államokra, Irán szerepe, mind-mind megnehezítette egy átfogó stratégia megfogalmazását. Iránnal nem rég zárult le a nukleáris programjára vonatkozó tárgyalássorozat, a kapcsolat pedig továbbra sem szívélyes. Irakban ugyanakkor az iráni támogatású milíciák jelentették azt a katonai potenciált, ami az iraki hadsereg és belbiztonsági erők részleges összeomlása után képes volt a keletkezett űr betöltésére. Irán ezeket az erőket kiképzi, felfegyverzi, olykor még légicsapások végrehajtásával is támogatja. Ha azonban Szíriában nézzük Irán szerepét, ott az ellentétes végeken van Washingtonhoz képest: az Asszad-rezsim legjelentősebb támogatója. Az iráni szerepvállalás és a növekvőnek tűnő befolyás Irakban pedig az USA arab szövetségeseit aggasztja, aminek látványos jeleit a szaúdiak adják. Szaúd-Arábia és az öböl-államok bahreini, majd jemeni beavatkozása azt mutatja, hogy az arab államok már nem bíznak az Egyesült Államok hatékony fellépésében, és saját maguk kívánják a kérdést a kezükbe venni.

A konfliktus kapcsán előtérbe került kurd kisebbség katonai szerepvállalása és amerikai támogatással megvalósult sikerei szintén fontos feszültségforrást jelentenek, nem utolsósorban a NATO-tag Törökország számára.

A problémát súlyosbítja, hogy a szűkebb konfliktusos régión kívül is jelentős hatásai vannak az ún. Iszlám Állam csoport előretörésének. Ideológiai összetűzésben úgy tűnik, képes felülkerekedni az al-Káidán ennek köszönhetően pedig számos feltörekvő kisebb csoport esküdött hűséget az ún. Iszlám Állam csoportnak Líbiától Afganisztánig. A csoport felhívásai a Nyugat-ellenes támadásokra, és az utóbbi hetek, hónapok terrorcselekményei azt mutatják, hogy ha nem is túlzottan szervezett formában, de cselekvő-kész közönségre találnak.

A problémák sora hosszú, de a végén ott van maga az iraki állam is. Nem szabad elfelejteni, hogy egy olyan fegyveres erő rekonstrukcióját kellett célul kitűzni, amire az Egyesült Államok dollármilliárdokat és egy évtizedet fordított, időközben mégis mélységesen korruptnak és diszfunkcionálisnak bizonyult. Az ország politikai elitje sem vizsgázott túl jól, valamint a kőolaj világpiaci árának esése miatt fokozott támogatásra szorul.

Irak és Szíria így egy bizonytalan ideig elhúzódó, etnikai-felekezeti alapú polgárháborús góccá nőtte ki magát, ami a régiós államhatárokat megkérdőjelezi és a környező regionális hatalmak, illetve régión kívüli hatalmak vetélkedésének területévé vált. A konfliktus gyors megoldása hathatós külső katonai és diplomáciai ráhatás nélkül nehezen elképzelhető, valószínűbb, hogy még évekig elhúzódik.

Az amerikai vezetésben mindennek ellenére megoszlanak a vélemények arról, hogy milyen fenyegetést is képvisel az amerikai és nyugati érdekekre az Iszlám Állam csoport. Mivel a jelenlegi politikai helyzetben a közvetlen beavatkozás kizártnak mondható, és a térségbeli államok nem hajlandóak katonailag a kialakult helyzetet megváltoztatni, marad a kivárás. Jelenleg úgy tűnik, hogy az Iszlám Állam csoport lendülete megtört, nem volt képes látványos területnyereségekre, így a terrorizmus eszközéhez nyúlt, aminek számos látványos példája van az utóbbi időben a térségben. A legvalószínűbb elmozdulást az új amerikai adminisztráció aktívabb politikája jelentheti, de ezt még a jövő homálya fedi.