Mai vendészerzőnk SÁRKÖZY MIKLÓS iranista, egyetemi oktató, aki a nemrég megszületett bécsi megállapodás legfontosabb háttérösszefüggéseire mutat rá. Az iráni egyezség hosszú folyamat után született, amely – ha rendben végrehajtásra kerül – döntő mértékben és hosszú időre korlátozza Irán képességét nukleáris fegyver előállítására. A megegyezést több jelentős csoport is ellenzi, de összességében esély nyílik rá, hogy egy nyitottabb Irán atomfegyvermentes, de befolyásos szereplője legyen a világnak.

Nem könnyű egy olyan témáról pontosan és újat írni, amelyről hetek, hónapok, évek óta folyamatosan cikkezik a sajtó. Baráti társaságban azt szoktam mondani, hogy ma a világon a legismertebb iráni város már rég nem Teherán vagy Iszfahán hanem Natanz, a hírekben folyamatosan emlegetett urándúsítója miatt.

Az iráni atomprogramnak hosszú előtörténete van. Kezdetei a második világháború utáni periódusra nyúlnak vissza. Irán első atomerőművét még Mohammad Reza sah korában (1941-1979) kezdte építeni és a tervek szerint – ha az Amerika-, Izrael- és Nyugatbarát monarchia hatalmon maradt volna – Irán tizenhét atomerőművet épített volna az ezredfordulóig. A grandiózus tervek több okból sem valósultak meg. Egyfelől mert Mohammad Reza Pahlavi rendszere 1979 elején összeomlott és az iráni iszlám forradalommal egy teljesen más politikai értékrendű politikai elit került Iránban hatalomra Khomeini ajatollah vezetésével. E terveknek az 1979 utáni időszakban megváltozott politikai légkör is útját állta. Irán ugyanis a Nyugat kedvencéből a Nyugat mumusává vált.

Hibernálódott álláspontok

Az iráni atomprogram folytatása természetesen sokkal nehezebb lett 1979 után. Az ebben résztvevő nyugati (főleg nyugatnémet és francia) cégek eltűntek Iránból, Iránt pedig technológiai bojkottal sújtotta az USA, emiatt Irán képtelen volt nukleáris programja folytatására, melyet még az irak-iráni háborús viszonyok is nehezítettek. 1989 után a szovjet-orosz segítséggel ugyan újraindult a a busehri atomerőmű építése, de a szankciók miatt a folyamat meglehetősen lomhán haladt. A helyzet 2003-ban forrósodott fel, amikor is fény derült a natanzi urándúsító létére, amellyel kapcsolatban nyugati és izraeli elemzők azonnal katonai atomprogramra kezdtek gyanakodni. A történet innentől fogva viszonylag jól ismert, Irán újabb szankciók sújtották. A büntetőintézkedések nem törték meg az iráni atomprogramot, annak minden része – ha lassabban is- de tovább folytatódott. Míg a Nyugat, és főleg az USA és Izrael azzal érvelt, hogy Iránnak nincs szüksége nukleáris energiára, mivel térdig gázol a kőolajban, addig Irán  presztízs kérdést faragott az atomprogramból.

A kérdés már jó ideje ugyanis nem vagy nemcsak technológiai alapú, hanem kőkeményen politikai jellegű lett, az elmúlt egy évtizedben az álláspontok pedig megmerevedtek mindkét oldalon. Míg a nyugati világ nagy része a békés iráni atomprogramra is nemet mondott (amelyhez egyébként Iránnak minden körülmények között joga van az általa ratifikált Atomsorompó Egyezmény miatt), addig Irán identitása részévé emelte atomprogramját. Az ötvenezer riálos bankjegyen díszelgő uránizotóptól kezdve a mashadi Reza Imám szentélyben kiállított nukleáris témájú terepasztalon keresztül az uránizotóp körül táncot lejtő falusiak nemzeti popzenés klipjéig szinte minden az atomprogramról szólt Iránban az elmúlt tizenkét évben. Tegyük hozzá, hogy ma Irán már felkészült szakemberekkel rendelkezik, és egyáltalán nem felel meg a valóságnak, hogy teljesen elzárkózott volna a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (NAÜ) helyszíni vizsgálataitól, az is igaz viszont, hogy az együttműködés korántsem volt felhőtlen.

Jól ismert, hogy Iránban a legfelsőbb vallási vezető, Alí Khámeneí által kiadott kötelező érvényű vallási fatva (dekrétum) van érvényben, amely tiltja az ország területén bármilyen nukleáris fegyver használatát. Megfigyelhető, hogy nyugatbarátabb iráni elnökök alatt (Khátamí, Rouhání) jobban szót értett egymással a két fél, míg a provokatív és radikálisan nyugatellenes Mahmúd Ahmadínezsád elnöksége alatt a tárgyalások teljesen holtpontra jutottak. Az iráni urándúsítást szabályozó 2004-es Párizsi Egyezmény végrehajtását a keményvonalas iráni elnök kormánya megakadályozta. Az iráni nyugatellenes radikálisok nem csupán elvi okokból utasítottak el minden kompromisszumot a nukleáris kérdésekben, azt is rebesgetik, hogy bizonyos csoportjaik nagy hasznot is húztak az Irán-ellenes szankciók miatt virágzó illegális csempészetből. Ellenkezésük tehát olykor nagyon is pragmatikus okokra vezethető vissza.

A teheráni Azadi Torony. Forrás: Flickr.com

Hasonló tendenciákat látunk amerikai oldalon is. Demokrata elnökök alatt az Iránnal kapcsolatos amerikai politika általában enyhébb és békülékenyebb, míg a republikánus George W. Bush által vezetett neokonzervatív politika nem riadt vissza a fenyegető hangnemtől sem.

Az Iránra nehezedő nyomás miatt a nukleáris program különböző egységei Irán egész területét behálózzák, egymástól igen nagy távolságra fekszenek, hogy lassítsanak egy az egész iráni atomprogramra irányuló esetleges légicsapást. Mindezeken túl – bár jelen sorok írója nem katonai szakértő – azt is tudni vélik egyesek, hogy a legérzékenyebb létesítmények (többek között a natanzi és a fordói urándúsítók) több emelet mélyen vannak a föld mélyébe rejtve – szintén védelmi okokból.

A távolabbi előzmények után nézzük meg a mostani egyezmény részleteit. A mostani megállapodás egyik sarkköve a 2013 augusztusában hatalomra került Hászán Rouhání iráni elnök által képviselt új, rugalmas politikai irányvonal áll. Tegyük hozzá, hogy Iránban nem Rouhání elnök az első számú politikai döntéshozó, hanem Alí Khámeneí nagyajatollah legfelsőbb vallási vezető, akinek a beleegyezése nélkül senki, még az aktuális iráni elnök sem tehet lépéseket. Rouhání megválasztása és az új iráni nyitás mögött egyértelműen az előd, Ahmadínezsád súlyosan kudarcos politikája áll. Ahmadínezsád alatt Irán elszigeteltsége mélypontra jutott, és a valaha volt legsúlyosabb szankciók sújtották, ennek következtében 2012 végére az iráni riál hetente húsz százalékot vesztett az értékéből. Az iráni nagyvárosok bazárjaiban 2012 végére a lakosság már inkább nemesfémben fizetett, mintsem a hivatalos pénznemben. Mindezek miatt a síita klérus világosan olyan jelölteket tolt az elnökválasztáson előtérbe, akik enyhülést hozhatnak, vagyis Rouhání mögött a lakosság támogatása mellett ott van a síita klérus pragmatikus részének a támogatása is.

Finomítottak az iráni retorikán

Rouhání kormányra kerülésétől fogva mindent a nukleáris megállapodásnak rendelt alá, belpolitikai téren pedig jegelte a kényesebb témákat (így a 2009 óta házi őrizetben tartott Múszaví ügyét). E politika jegyében szinte azonnal tárgyalóasztalhoz ült az USA és az Európai Unió külügyminisztereivel. Az iráni politikai elitet jó ideje mozgató ’sol kon, szeft kon’ (’húzd meg, ereszd meg’) jegyében az ország most az ereszd meg állapotába került a korábbi nyugatellenes elnöki kurzus alatti gazdasági krízis miatt. A tárgyalások során Rouháníék fő célkitűzése az Irán-ellenes szankciók minél teljesebb körű megszüntetése volt, egyúttal az atomprogram terén a veszteségek minimalizálása. Ez utóbbit leginkább az iráni nukleáris programot korlátozó megállapodás időtartamának limitálásával igyekeztek elérni. Az iráni politikai vezetés felmérte, hogy egy újabb Ahmadínezsád-féle elnöki ciklussal Irán végérvényesen leszakad a világgazdaságtól és végérvényesen marginalizálódik. Ezzel szemben egy sikeres megállapodás esetén nem csupán a befagyasztott bankszámlákhoz férhetnek hozzá, de az ország nemzetközi mozgástere is megnő, magyarán „normális’ állammá válik, amelyre többet nem mutogatnak ujjal.

Becslések szerint, ha minden rendben megy, Irán közel százmilliárd dolláros befagyasztott kintlévőségéhez juthat hozzá a mostani megállapodás szerint, emellett fellendülhet az ország kőolajexportja, számos tiltólistán szereplő iráni cég kereskedhet ismét Iránon kívül, mindez pedig az iráni gazdaság és társadalom számára nagyon komoly fejlődési lehetőségekkel kecsegtetet. Ha minden rendben megy. Az utóbbi években a magasabb olajárak gyengítették ugyan a szankciók hatását, de a tavasszal tapasztalt brutális olajáresés komoly nehézségeket okozott, s mindez szintén a megegyezést vetítette előre.

Rouhání és kiváló külügyminisztere, Mohammad Dzsavád Zaríf az iráni diplomácia retorikáján is jócskán változtattak, tartózkodva a radikális és szélsőséges verbális megnyilvánulásoktól. Mind Zaríf, mind pedig Rouhání elítélte a holokausztot, emellett pedig diplomáciai gesztusokat tettek az amerikai vezetésnek több alkalommal is.

A megállapodáshoz az iráni fél hajlandóságán kívül kellett a másik oldal is. Itt legalább két tényező gyorsította a tárgyalást. Az első mindenképpen egy katonai érv: Iránt csak békés eszközökkel lehet meggyőzni az atomprogram terén szükséges kompromisszumokról. Akármilyen súlyos károkat is szenvedett az iráni állam a szankciók miatt, ennek terhét leginkább a lakosság érezte meg, miközben az iráni atomprogram elég lendületesen és sikeresen folytatódott az elmúlt években. Nyugati szempontból tehát az iráni atomprogramot vagy katonai úton, vagy egy széleskörű megegyezés keretében lehetett volna „kontrollálni’.

A katonai kaland azonban komolyan soha nem volt és most sincs komolyan terítéken. Iránt nagy területe miatt aligha lehet megszállni, az iráni hadsereg adott esetben érzékeny csapást tudna mérni bármilyen ellenfélre. Másfelől, a kulcsfontosságú nukleáris létesítmények megsemmisítése vélhetően nem menne egyszerűen és egy ilyen incidens az iráni rendszert az atomprogram azonnali felgyorsítására ösztökélné. Mindezek mellett a nyugati hatalmakat az elhibázott afganisztáni és iraki háború kudarca is óvatosságra intette egy esetleges iráni katonai kalanddal szemben. Az USA és a NATO korábbi közel-keleti katonai kudarcai pedig finoman sem tettek jót sem a katonai beavatkozás doktrínájának, pláne az USA regionális népszerűségének. A hab a tortán az ISIS megerősödése volt, amely gyors sikereivel és rémuralmával teljesen áthúzta a szíriai és iraki békés rendezés forgatókönyveit. Mint ismert, Irán jelentős vallási-politikai befolyással rendelkezik mindkét államban, még ha ezt a befolyást nem mindenki nézi jó szemmel a régióban. Hogy az ISIS előretörése mennyire értékelte fel Iránt, mint lehetséges partnert a szélsőséges szunniták ellen a nyugati döntéshozók szemében, nehéz pontosan felmérni, de vélhetően ez is a mérlegelt szempontok egyike volt (Irán jövőbeli szerepére az ISIS ellen Federica Mogherini, az EU külügyi és biztonságpolitikai főképviselője is célzott pár napja Teheránban). Mindezek miatt a nyugati félnek nem maradt más, mint az irániakkal való békés megegyezés nukleáris kérdésekben.

A megegyezést támogató másik szempont a nyugati főleg EU-s cégek erős Irán-lobbija volt. Irán ugyanis az utolsó fel nem osztott energiapiac a világon, egy olyan állam amely – saját adatai szerint – a világon a negyedik legnagyobb kőolaj készletekkel rendelkezik. Iránnak emellett nagyon jól képzett a társadalma, a teheráni Saríf egyetemen végzett iráni műszaki-informatikai mérnökökért kapkodnak a világ minden részén. A nyolvcanmilliós iráni lakosság nagyon fiatal, 56 százaléka 30 éven aluli és negyven százaléka aktív internethasználó.

Ugrásra készen álltak a nyugati óriáscégek

Ezek az adatok azt sugallják, hogy egy nagyobbrészt szankciók nélküli Irán könnyen kitörhet az elszigeteltségből és okos politizálással felzárkózhat Törökország mellé a Közel-Keleten. A nunkleáris megállapodást ezért nagyon komoly európai gazdasági lobbicsoportok támogatták, amelyek szinte ugrásra készen várták a megegyezés bejelentését. A július 14-i bécsi hivatalos bejelentést követően az elmúlt három hétben Teheránban járt a német alkancellár, a francia külügyminiszter, több olasz kormányküldöttség – számtalan üzletember társaságában. Olyan óriási cégek, mint a Peugeot, az Audi vagy a Thyssenkrupp máris bejelentették visszatérésüket Iránba, Rouhánít pedig hivatalos látogatásra hívták meg Olaszországba (nem mellékesen jegyzem meg, hogy Magyarország iráni kulturális intézet létrehozását kezdeményezte minap Budapesten és magyar kulturális intézetet megnyitását tervezi Teheránban). Ez ügyben érdekes adalék a brit üzleti körök panaszkodása is, akik a The Daily Telegraph minapi cikke szerint hátrányosnak érzik a helyzetüket a németekhez, olaszokhoz, franciákhoz képest, hiszen az Egyesült Királyság és Irán korlátozott diplomáciai kapcsolatai akadályozzák a brit cégek iráni megjelenését.

Fontos rámutatni pár szóban a 2015. július 14-i bécsi megállapodás legfontosabb pontjaira, amelyet Irán és az úgynevezett hatok írtak alá (az ENSZ Biztonsági Tanácsának öt állandó tagja, vagyis Egyesült Államok, Kína, Oroszország, Nagy-Britannia, Franciaország  és Németország). Véleményünk szerint Irán nagyon komoly engedményeket tett nukleáris programjában. Ha az egyezmény megvalósul, és mindehhez megmarad a most érezhető bizalmi tőke mindkét oldalon, akkor Irán alighanem hosszú évtizedekre távol kerül bármilyen atomfegyvertől. Irán olyan állam lehet a nem túl távoli jövőben, mint Dél-Afrika vagy Brazília, akik bár képesek lennének atomfegyver birtoklására, inkább lemondtak róla, és épp ezért válhattak nemzetközileg befolyásos tényezőkké.

A megegyezés szerint Irán az urándúsításhoz szükséges nagyteljesítményű centrifugák számát tíz éven belül kétharmadára csökkenti Natanzban és Fordóban. E szerint Natanzban 5060, a fordói urándúsítóban további 1044 centrifuga maradhat, és Irán teljesen elesik az urándúsítástól. Jelenleg Iránban 19 ezer centrifuga található, azonban ezek közül kevesebb, mint tízezer működhet becslések szerint jelenleg. Jelen pillanatban Irán nagyjából 10 ezer kilogramm dúsított uránnal rendelkezhet, amely – ha katonai típusú felhasználásra kerülne sor – nyolc-tíz atombomba előállításához lehetne elégséges. Emiatt talán a legfontosabb engedmény iráni részről, hogy Irán vállalta a dúsított urán mennyiségének 98 százalékos csökkentését, vagyis, mindössze 300 kilogrammnyit tarthat meg készleteiből. A csökkentést Irán vagy úgy oldja meg, hogy kiviszi az országból a felesleget (és ebben Oroszország minden bizonnyal Irán partnere lehet) vagy maga fogja átalakítani. Irán azonban nem fegyverkezhet a hagyományos harceszközök terén sem, mivel két ezt tiltó ENSZ-embargó még jó ideig érvényben marad. A folyamatot mindvégig Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (NAÜ) fogja a helyszínen, Iránban felügyelni és helyszíni szemlékkel biztosítani, ha minden rendben megy.

Fontos leszögezni, hogy ha Irán megszegné valamelyik kötelezettségét, a korábbi szankciók azonnal újra életbe lépnek az egyezmény szerint.

Mindezekért a lépésekért cserébe, amennyiben azok maradéktalanul megvalósulnak, az Irán-ellenes szankciókat 2016-tól kezdhetik meg feloldani lépésről lépésre. A megállapodást azonban előtte további fórumokon kell a döntéshozóknak elfogadniuk. Az EU láthatóan erősen pártolja a megállapodást, így itt nem lesz, nem lehet számottevő ellenállás. Ezzel szemben USA republikánus héjái (vagy legalábbis nagy részük) egyelőre nem tudják lenyelni az iráni nukleáris megállapodást (mivel nem látják biztosítva Izrael védettségét az egyezménnyel és nem tartják elégségesnek a végrehajtás garanciáit), és jelek szerint igen komoly ellenállást fogak kifejteni a szenátusban Obama elnökkel szemben.

Csak látszólag egységes az izraeli tábor

A megállapodásnak vannak más ellenzői is. Nem is kevesen. A leghangosabban az izraeli kormány hangja hallatszik, Netanjahu és az izraeli jobboldal kőkeményen ellenezte az iráni nukleáris egyezményt, és ennek ürügyén ‘Iráni Iszlám Államról’ ‘piromániás gyújtogatónak a kezébe adott gyufáról’ értekezett. Izrael szempontjai is érthetőek, mivel Iránnal ellenséges viszonyt ápol, így nem érdeke Irán és szövetségeseinek regionális megerősödése. Ezzel együtt, bár első blikkre egységesnek tűnik az izraeli tábor – ottani titkosszolgálati vezetők egész sora egyáltalán nem osztja Netanjahu aggodalmait. Ennek kapcsán érdemes megjegyezni, hogy Netanjahu és Obama közismerten nem ápolnak baráti viszonyt, és Netanjahu kemény retorikája könnyen további izraeli izolációhoz vezethet. Az nyilvánvaló, hogy Irán hosszabb távon sem válik Izrael barátjává, de  az is világos, hogy egy atomfegyver nélküli Irán jobban elfogadható lenne Izraelnek, mint egy atomfegyverrel rendelkező. Mindez persze egyéb kényes kérdéseket is felvethet, ha ugyanis nem lesz iráni atomfegyver, vajon a közel-keleti egyéb nukleáris programoknak lehet-e jogosultsága?

Izrael mellett a megállapodás másik nagy ellenzője a szunnita arab tabor, élén Szaúd-Arábiával és a Perzsa-öbölbeli arab monarchiákkal. Az arab ellenérzésekben a hagyományos síita-szunnita rivalizálás, némi arab-perzsa etnikai feszültség, geopolitikai és gazdasági ellenérdekek keverednek. A megállapodás bejelentése után különösen harcias kijelentést tett Bandar bin Szultán szaúdi herceg, az amerikai republikánusok kedvence, volt washingtoni nagykövet. Bandar herceg közös arab katonai ellenállásra szólított fel Irán ellen, amennyiben az USA nem lesz ebben a partnerük. A már egy ideje érzékelhető szaúdi-izraeli közeledés vélhetően most újabb impulzust kap Irán súlyának megnövekedésével. Az Iránnal szomszédos Irak lakossága szintén megosztott, míg a síiták és a kurdok többsége támogatja a megállapodást, addig a szunniták további iráni befolyásszerzéstől tartanak. Az afgán tálibok pedig nem szóltak semmit, hiszen titokban enyhítettek az irániakkal szembeni ellenszenvükön, mióta az ISIS rivális szunnita radikális terrorszervezetként felbukkant Afganisztánban is.

Fontos kiemelni, hogy a megállapodást ellenzők elsősorban Iráni regionális térnyerésétől tartanak, érveikben az iráni nukleáris arzenál radikális csökkenésének pozitívumai kevésbé tűnnek fel.

De a megállapodásnak vannak Iránon belül is ellenzői. Iráni radikális erők, fundamentalista politikai körök folyamatosan uszítottak a megállapodás ellen, azt ‘az iráni szuverenitás elleni súlyos támadásnak’ minősítve. Az ultrakonzervatív csoportok ellen Rouhání is fellépett a minap és kilátásba helyezte több napilap betiltását is, amennyiben nem fejezik be az egyezmény elleni agitálást (ide tartozik a Kejhán nevű erősen radikális vezető napilap is).

Ezek a csoportok nem csupán elvi alapon elleneznek bármiféle engedményt az USA-val szemben, hanem vélhetően anyagi veszteség is fogja érni őket, ha a szankciók feloldása nyomán esetleg elesnek bizonyos jövedelmektől. Nagy kérdés, hogy mi lesz az ellenálláson alapuló etatista iráni gazdasági modellel, amely az elmúlt harmincöt évben dacolt minden szankcióval? Vajon a mostani iráni gazdasági érdekcsoportok hogyan tudnak kiegyezni a beáramló nemzetközi tőkével nagyobb érdeksérelem nélkül? Mi lesz az Iránban eddig számottevő kínai és orosz befektetések jövője, ha nyugati óriáscégek bukkannak fel? Bizonyos hírek már most is keringenek a neten pesszimista kínai üzleti körökről, akik piacvesztéssel kalkulálnak Iránban (a kínai jelenlétre jó példa a teheráni metróépítési projekt, amely Kína legnagyobb külföldi beruházása). Az a kérdés is megválaszolatlan egyelőre, hogy Rouhání kormánya az az egyezmény sikeres végrehajtása után mer-e, képes lesz-e belső reformokat kezdeményezni Iránban? Hogyan hat a bécsi megállapodás Irán nemzetközi kapcsolataira, szövetségi viszonyaira?  S vajon az iráni-amerikai kapcsolatok lassú javulását magával hozzák-e a következő évek?

Az igazi játszma még csak most kezdődik 

Végül érdemes megemlíteni az egyezményt tető alá hozó néhány kulcsfigurát is. A hírekben keveset szerepelt Ernest Moniz amerikai energiaügyi miniszter, civilben atomfizikus, aki iráni kollégájával, Alí Akbar Szálehível együtt meghatározó szerepet játszott a műszaki részletek kimunkálásában és szakmai kompetenciája nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Obama elnök végül rábólintott a megállapodásra. Moniznak alighanem bőven lesz dolga a szenátusban is a republikánusok ellenállásának megpuhításában.

Újabb fontos páros a Mohammad Dzsavád Zaríf – John Kerry külügyminiszter duó, közöttük bizonyos mértékű kollegiális szimpátia is kitapintható, s ez döntő szerepet játszhatott a közel két éves tárgyalássorozat holtpontjain való átlendülésben. Zaríf, bár az iráni forradalom hűséges gyermeke, de fiatal korától fogva – több mint harminc éve – az USA-ban töltötte hivatali ideje nagy részét és nálánál talán senki jobban nem ismeri iráni oldalról az amerikai politikai elitet. Zaríf széleskörű tiszteletnek örvend Washingtonban, volt iráni ENSZ nagykövetként számos diplomáciai háttéresemény szervezője volt. Kerry már a tárgyalások előtt megjósolta, hogy Zarífon sok fog múlni. Így is lett.

A Közel-Kelet szövevényes és olykor nem kellemes politikai viszonyaiban az iráni-amerikai nukleáris egyezmény fontos lépés. Fontos kiemelni, hogy jelenleg egyetlen forrás sem utal amerikai-iráni diplomáciai kapcsolatok felvételére a megállapodás következményeként. A két fél közti geopolitikai nézetkülönbségek minden bizonnyal hosszabb távon még fent fognak maradni. Az igazi játszma még csak most kezdődik. Ám talán egy közel-keleti konfliktus békés módon oldódhat meg, igaz, jóslatokba ne bocsátkozzunk a gyakorlati kivitelezésről. A Közel-Kelet mostani nehéz helyzetében ez is több a semminél: a diplomácia győzelme az erőszak felett.