Állandó vendégszerzőnk, HORVÁTH CSABA politológus mai elemzésében arról ír, hogy drámai átrendeződés vár a globális népesedési trendekre, amely már középtávon gyökeresen megváltoztathatja a migrációs folyamatok kontextusát. Szerinte egyre inkább olyan gazdasági struktúrák kialakítása válhat hosszú távon megoldássá, amelyek tartós népességfogyás mellett is képesek fenntartani a gazdaság működését.

A jelenlegi migrációs válság kapcsán sok szó esik mostanában a demográfiai trendek hosszú távú hatásairól. A leggyakrabban előforduló kérdések a fogyó népességű nyugati világ gazdasági működőképességének fenntartása, a fejlett világ csökkenő demográfiai trendjeinek éles szembenállása a harmadik világ népességrobbanásával, illetve az eltérő kulturális (Huntington-i értelemben véve eltérő civilizációs) háttérből érkező menekültek társadalmi integrációjának kérdése, valamint a globális túlnépesedés ügye.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Van azonban egy nagyon érdekes jelenség, amelyről ritkán esik szó, mégpedig maguknak a népesedési trendeknek a napjainkban zajló drámai átrendeződése, amely már középtávon gyökeresen megváltoztathatja ezeknek a folyamatoknak a kontextusát. Az átrendeződés lényege röviden összefoglalva az, hogy a Fekete-Afrikán, vagy más néven Szubszaharai (a Szaharától délre eső) Afrikán kívül a harmadik világban is szinte mindenhol olyan mértékben lassul a természetes szaporulat, hogy 20-30 éven belül már a világ legnagyobb részén a csökkenő, vagy legalábbis stagnáló népesség lesz a meghatározó, így gyakorlatilag Fekete-Afrika marad az egyetlen, továbbra is növekvő népességű térség. Ez a megoszlás pedig az ENSZ népesedési előrejelzései szerint a 21. század második felében is végig így marad. Az ENSZ előrejelzései drámai mértékben jelzik ezt a trendet: jelenleg a világ 7 milliárdos népességéből 1 milliárd fő él Fekete-Afrikában, és 6 milliárd fő a világ többi részén. Az ENSZ szerint azonban 2050-re, a világ akkor 10 milliárd fős népességéből már 2 milliárd fő fog a Szubszaharai Afrikában élni, és 8 milliárd fő a világ többi részén. Vagyis a következő harmincöt évben, amíg a világ többi részének népessége csak egynegyedével nő, addig a Szubszaharai Afrika népessége várhatóan megduplázódik.

A trend még élesebben jelenik meg a világszervezetnek a 21. század második felére vonatkozó előrejelzéseiben: ezek szerint 2100-ra a világ népessége 11 milliárd fő lesz, ebből azonban már 4 milliárdan fognak Fekete-Afrikában élni, és csak 7 milliárdan a világ többi részén. Vagyis az előrejelzések szerint századunk második felében a világ többi részének népessége már egyértelműen csökkenni fog, 8 milliárd főről 7 milliárd főre, de mindenközben a Szubszaharai Afrika népessége ismét megduplázódik majd. Ha valóban ez történik, akkor az a demográfiai súlyok jelentős eltolódását is eredményezi majd, hiszen míg ma a Szubszaharai Afrika a világ népességének mindössze 14%-át teszi ki, ez a súly 2050-re 25%-ot, 2100-ra pedig már 36%-ot fog kitenni.

Ez egyfelől globális ökológiai szempontból kétségkívül pozitív folyamat, hiszen azt jelenti, hogy számos olyan ázsiai, észak-afrikai és latin-amerikai térségben, amelyekre még akár napjainkban is a túlnépesedés által veszélyeztetett régióként szokás tekinteni, hamarosan megáll a népesség növekedése, és lassú fogyás indul be. Másfelől viszont ez azt is jelenti, hogy ezekhez a trendekhez képest a Szubszaharai Afrika még jó ideig problematikus marad, amely új kontextust jelenthet a migráció kérdésében.

„A piacgazdaság a legjobb fogamzásgátló”

Mielőtt egy ilyen átrendeződés lehetséges hatásait számba vennénk, érdemes rövid kitérőt tennünk azt illetően, hogy miért is alakulnak így ezek a folyamatok, és napjainkban konkrétan mit láthatunk ezekből a trendekből. A miértre a rövid válasz az a régi felismerés, miszerint „a piacgazdaság a legjobb fogamzásgátló”: ahogy Ázsia és Latin-Amerika egyre szélesebb térségei zárkóznak fel a világgazdasághoz, úgy csökken drámai mértékben ezekben a térségekben a születésszám, még ha jelen pillanatban ennek még nem is érzékeljük látványos jeleit. Kína mellett (ahol a statisztikai mutatókat persze az egy gyerek szabály is befolyásolta) immár India, Indonézia, Irán, Törökország, Brazília és Mexikó esetében is egyértelművé kezd válni ez a trend. Ezt alapvetőn pozitív folyamatként értékelhetjük, hiszen olyan országokról beszélünk, amelyek nagy részében még a közelmúltban is az ellenőrizhetetlenné váló túlnépesedés fenyegetése okozott szorongást, napjainkra viszont elhárulni látszik ez a veszély.

A népességnövekedés, illetve a növekedési potenciál mérőszámai közül talán a leg megfoghatóbb termékenységi rátának nevezett statisztikai mutató, amely az egy szülőképes korú nőre eső születő gyermekek számát jelöli. Tradicionális monogám családmodell esetén tehát ez a szám nagyjából azt is jelzi, hogy egy házaspár átlagosan hány gyermeket vállal az adott társadalomban. Ilyen szempontból a 2.1-es átlagos gyerekszámot szokás statisztikailag a reprodukciós szintnek tekinteni, mely alatt az adott társadalom népessége már fogyásnak indul, felette pedig növekszik. A nyugati világban jelenleg szinte mindenhol a 2.1-es szint alatt van a termékenységi ráta. Az összes nyugati ország statisztikai mutatóját felsorolni túlságosan bonyolult volna, azonban egy összképet adni alkalmas lehet az alábbi táblázat, amely az EU és Észak-Amerika 25 millió főnél nagyobb népességű országait, vagyis a nyugati világ nyolc legjelentősebb népességű államát és az átlagos gyerekszámot jelző jelenlegi termékenységi rátáikat mutatja három különböző szervezet, az ENSZ, a CIA és a Világbank becslései alapján:

Amint láthatjuk, az átlagos gyerekszám mindenhol a reprodukciós szintet jelző 2.1-es szint alatt van, vagyis immár tényleg a nyugati világot a népesség csökkenését előrevetítő demográfiai struktúra határozza meg. Természetesen ezen országok körében is tapasztalhatunk különbségeket: a skála egyik végén Franciaország és (a táblázatban kis méretük miatt fel nem tüntetett) a skandináv országok állnak, melyek mutatói jól átgondolt szociálpolitikájuknak köszönhetően közelebb állnak a stagnáláshoz, mint a fogyáshoz, míg a skála másik végén a közép-európai és a mediterrán országok nagy részében már határozottan fogyásról beszélhetünk. Az azonban, ha eltérő mértékben is, de általánosan igaz ezekre a társadalmakra, hogy jelentős népességnövekedés már nem jellemző rájuk, és ha valamitől tarthatnak, az sokkal inkább az elöregedés, mint a túlnépesedés. Ez természetesen viszonylag közismert dolog. Ennél jóval kevésbé ismert azonban, hogy az utóbbi évtizedek gazdasági felzárkózását követve drámaian csökkent a születésszám Ázsia, Latin-Amerika, sőt, Észak-Afrika országainak nagy részében is, olyannyira, hogy maga a termékenységi ráta is már nem egy helyen a nyugati világ szintjét közelíti. Itt természetesen az összes érintett országról teljes képet adni megint csak túlbonyolítaná a dolgot, azonban a legnépesebb országok, vagyis Ázsia, Észak-Afrika, Latin-Amerika és a FÁK 50 milliónál népesebb országai ebben az esetben is jelzésértékű adatokkal szolgálnak jelenlegi mutatóikkal:

A lendület utóhatásait láthatjuk

Ami már első ránézésre sokkoló lehet a táblázatban, hogy az átlagos gyerekszám szinte már sehol nem éri el a 3-at. Ahogy láthatjuk, nem csak Japán és Kína, de a földrajzilag és kulturálisan hozzájuk viszonylag közel eső, fejlődésük által befolyásolt Vietnam, Thaiföld és Burma adatai már a reprodukciós szint alatt, vagy annak közvetlen közelében vannak, ahogy a közel-keleten Irán és Törökország, Latin-Amerikában pedig Brazília és Mexikó esetében is. Ezekben az országokban, ha jelenleg még növekedés tapasztalható is, az már csak a „demográfiai lendületből” adódik, vagyis abból, hogy jelenleg még egy nagy létszámú, sokgyerekes családokban felnőtt generációnak születnek gyermekei (még ha arányaiban már kevés is), míg a halálozások nagy részét a nagy- és dédszülőknek a népességrobbanás előtti, tehát jóval szűkebb létszámú generációja adja. Így tud a születési ráta ezekben az országokban jelenleg még egy ideig magasabb lenni a halálozási rátánál, de ez már csak a lendület utóhatása. A számok a kisebb országokban is hasonlóak, olyannyira, hogy a CIA adatai szerint a Szubszaharai Afrikán kívül az átlagos gyerekszám ma már csak Afganisztánban, a Fülöp-szigeteken, a Gázai-övezetben, Irakban, Jordániában, Jemenben, Kelet-Timoron, Pápua-Új-Guineában, valamint néhány óceániai miniállamban haladja meg a 3-at, minden más ázsiai, latin-amerikai és észak-afrikai országba ez alatt a szint alatt van. Vagyis a túlnépesedő ázsiai, latin-amerikai és észak-afrikai térségek rémképével a jelek szerint lassan leszámolhatunk. Ez valószínűleg az öregedő Európa számára is pozitív tendenciát jelent, hiszen ha nem csak Európára, hanem a világ nagy részére a csökkenő vagy stagnáló, öregedő népesség lesz jellemző, akkor ez onnantól kezdve nem okozhat Európának komparatív hátrányokat ezekkel a térségekkel szemben. Kiemelhető érdekesség, hogy ez a trend azokban az országokban is érvényesül, ahol az állam a túlzott népességfogyástól félve már kifejezetten igyekezne ösztönözni a népesség növekedését (Japán, Oroszország.)

Ezzel szemben markánsak a Szubszaharai Afrika országainak mutatói. Az összes ország helyett itt is elegendő a térség legnépesebb országaira, a 25 milliónál népesebb Szubszaharai afrikai országokra pillantást vetnünk:

Döbbenten konstatálhatjuk tehát, hogy a gyerekszám a szubszaharai afrikai országokban kétszerese-háromszorosa még India, Banglades, Pakisztán, Indonézia, Irán és Törökország mutatóinak is. Azonban itt is igazolni látszik „a piacgazdaság a legjobb fogamzásgátló”-passzust Dél-Afrika kiugróan alacsony mutatója. Persze e mutatót illetően gyanakodhatnánk arra, hogy pusztán az észak-európai protestáns kulturális tradíciókat képviselő dél-afrikai fehérek alacsony mutatói húzzák le az átlagot, azonban ma a fehérek az ország lakosságának már 9%-át sem érik el, így az ő súlyuk statisztikailag semmiképp nem volna elég ehhez. Dél-Afrika azt mutatja tehát, hogy a gazdasági fejlődés ebben a térségben is a szaporulat drámai csökkenését, és a túlnépesedés veszélyének elhárulását vonja maga után, már amennyiben valahol ilyen fejlődés meg tud indulni. Azonban a számok arra is rávilágítanak, hogy a Szubszaharai Afrika esetében az elmaradottságból fakadóan jelenleg is fennáll a túlnépesedés veszélye, és ezen érdemben csak a kontinens világgazdasági felzárkózása segíthetne.

A gazdasági struktúrákon lesz a hangsúly

Hogy milyen hatásokkal járhat a jövőben, ha az előrejelzéseknek megfelelően 20-30 éven belül a Szubszaharai Afrika kivételével a világon szinte mindenhol csökkenésnek indul a népesség? Egy ilyen változás számos szemléletbeli átrendeződést vonhat maga után, elsősorban három területen. Ezek egyike a csökkenő népességű országok gazdasági működőképességének kérdése. Amíg a világ nagy részén növekszik a népesség, és csak kiemelkedően fejlett, szűk térségekben csökken, addig tisztán gazdasági alapokon legalábbis lehetséges arra építeni, hogy majd a bevándorlás pótolja a kieső munkaerőt. Ha azonban már a világ legnagyobb részén csökkenni fog a népesség, akkor a bevándorlásra alapozni kevéssé lesz járható út, hiszen ha már mindenhol csökken a lakosság, akkor felmerül a kérdés, hogy ki vándoroljon hova? Így a demográfiai előrejelzések 20-30 éven belül olyan körülményeket vetítenek előre, amikor is egyre inkább olyan gazdasági struktúrák kialakítása válhat hosszú távon megoldássá, amelyek tartós népességfogyás mellett is képesek fenntartani a gazdaság működését.

Fotó: Emilio Labrador/Flickr

A bevándorlás egyetlen lehetséges forrásául ebben az esetben a Szubszaharai Afrika maradhat, egy ilyen helyzet viszont több problémát is felvetne: egyrészt jelenleg ez a világ nagy térségei közül a legelmaradottabb, rendkívül rossz képzettségi szintekkel, így erősen kérdéses, hogy az onnan érkező migránsok megfelelnének-e a csökkenő népességű fejlett gazdaságok szükségleteinek. Ha viszont maga a Szubszaharai Afrika is fejlődésnek indul, akkor ugyan a képzettségi szint is javulni fog, azonban ahogyan Dél-Afrika példája is mutatja, a gazdasági felzárkózás valószínűleg ebben a térségben is a népességnövekedés befagyását vonja maga után. Ha tehát a Szubszaharai Afrika továbbra is szélsőségesen elmaradott marad, akkor várhatóan nagyszámú kivándorlót bocsát ugyan ki, de túlságosan alacsony képzettségi szinttel, ha viszont gazdaságilag felzárkózik, akkor a képzettségi szint emelkedni fog ugyan, de alig lesz, aki kivándoroljon. A világ többi része számára mindkét esetben az tűnik a legbiztosabb megoldásnak, ha bevándorlás helyett valóban olyan struktúrákra alapozza jövőjét, amely tartósan csökkenő népesség mellett is képes fenntartani a gazdaság működését.

Egy hajóban fogunk evezni

Egy második kérdés a globális túlnépesedés kérdése. Ebből a szempontból a népességnövekedésnek ez a szélsőségesen egyenlőtlen mintázata ökológiai katasztrófák komoly veszélyét hordozza magában. Ha 2050 és 2100 közt a világ népessége az ENSZ előrejelzéseinek megfelelően 10 milliárd főről 11 milliárd főre növekszik, az önmagában nem egy jelentős különbség. Amennyiben 2050-ben jól működik a világgazdaság, akkor valószínűleg nem okozna különösebb problémákat, ha a világ összes országának népessége egyenletes eloszlásban 10%-al növekedne. Azonban az ENSZ által előrejelzett verzió, miszerint ennek a növekedésnek az eloszlása olyannyira egyenlőtlen lesz, hogy egyfelől a világ Szubszaharai-Afrikán kívüli része egy gazdaságilag valószínűleg kezelhető mértékű elöregedéstől kísérve, ökológiai szempontból pedig kifejezetten pozitív lehetőségekkel kecsegtetően 8 milliárd főről 7 milliárd főre csökken. Másfelől a Szubszaharai-Afrika népessége 2 milliárd főről 4 milliárd főre emelkedve megduplázódik, az súlyos ökológiai katasztrófák veszélyét veti fel az afrikai kontinensen, amelyek természetüknél fogva humanitárius katasztrófákat, illetve ilyen hatalmas számok mellett minden eddigi mértéket meghaladó menekülthullámokat vonhatnak maguk után. Ezeket a veszélyeket az eddigi tapasztalatok alapján leginkább a Szubszaharai Afrika világgazdasági felzárkózása háríthatná el, hiszen minden okunk megvan azt feltételezni, hogy ez az Ázsiában, Latin-Amerikában, Észak-Afrikában, sőt, a Dél-Afrikai Köztársaságban is tapasztalt módon a népességnövekedés leállását vonná maga után.

Afrika kérdése pedig a gazdasági mellett felveti a kulturális és identitásbeli törésvonalak kérdését. Ma a migráció ügyét olyan fényben látjuk, hogy ezen a téren a nyugati világ helyezkedik el a globális törésvonal egyik oldalán, a világ többi része pedig a másik oldalon. Ezt azonban hamarosan egy olyan szereposztás válthatja fel, ahol is a törésvonal egyik oldalán egyedül a Szubszaharai Afrika marad, míg a másik oldalon a nyugati világ egy oldalon találja magát a világ többi részével, többek között Kínával, Indiával, Indonéziával, Iránnal és Brazíliával, tágabb értelemben Ázsiával, Észak-Afrikával és Latin-Amerikával együtt, amely tudatilag is teljesen új helyzetet teremthet. Egy olyan új helyzetet, ahol is már nem a fejlett Európának kell meghatároznia a viszonyát és szándékait a harmadik világban tapasztalható problémáit illetően, hanem a fejlett Európa és Ázsia együtt lesz ilyen helyzetben Afrika problémáit illetően.

A szerző a Modern Kelet-Ázsia Kutatócsoport tagja