A tajvani választásokra egy olyan pillanatban került sor, amikor erősödik a japán fegyverkezés, egyre feszültebb a kínai-japán viszony, valamint a Dél-kínai-tenger szigetei felett egyre élesedő területi vita közepette amúgy is forrong a térség. Elemzői várakozások szerint még az sem kizárt, hogy az új DPP-kormány hivatalosan is kikiáltja Tajvan függetlenségét, amely azonban Kína részéről nagy valószínűséggel fegyveres akciót vonna maga után – írja állandó vendégszerzőnk, HORVÁTH CSABA politológus.

Kiütéssel nyert az ellenzéki Demokratikus Néppárt a január 16-i általános tajvani választásokon, megszerezve mind az államfői pozíciót, mind a törvényhozás mandátumainak abszolút többségét. Kína öt nappal később nagyszabású hadgyakorlatot tartott a Tajvani-szorosban, ahol többek között partraszállás szimulációjára is sor került. Az eseményt nehéz nem a tajvani választási eredményre adott reakcióként értelmezni, amely viharos fordulatot hozhat Kína és Tajvan viszonyában. Mindez ráadásul egy olyan pillanatban, amikor az egyre erősödő japán fegyverkezés, az egyre feszültebb kínai-japán viszony, valamint a Dél-kínai-tenger szigetei felett egyre élesedő területi vita közepette amúgy is forrong a térség. Ilyen körülmények közt a Kína és Tajvan közti viszony elmérgesedésének lehetősége az elmúlt évtizedeknél sokkal inkább magában hordozza a regionális eszkaláció veszélyét, hiszen egy Kína és Tajvan közti konfliktust minden környékbeli szereplő a saját hasznára próbálhat fordítani.

Mint az közismert, az elvben Kína részét képező Tajvan 1949 óta de facto külön állam, amikor is a Kína egésze felett uralomért folytatott polgárháborút megnyerő, Mao Ce-tung vezette kommunisták egyedül ezt a tartományt nem tudták elfoglalni a velük szemben álló, Csang Kaj-sek vezette Kuomintang (magyarra talán „Nemzeti Néppárt”-ként fordíthatnánk) erőitől. A Kuomintang meg sem próbálta Tajvant, mint önálló államot nemzetközileg elismertetni, hanem azt évtizedeken át az elvi szinten egész Kína feletti szuverenitásra jogot formáló antikommunista kínai kormány menedékhelyének, a Kínai Köztársaság utolsó fennálló bástyájának tekintette (szemben a kommunisták által irányított Kínai Népköztársasággal).

A szigeten az elmúlt nyolc évben is a Kuomintang volt kormányon, és ami elsőre talán meglepőnek tűnhet, ez alatt az idő alatt viszonylag jó kapcsolatokat épített ki Kínával, amit a kínai és a tajvani államfők tavaly novemberi, szingapúri találkozója koronázott meg. Ehhez az elvi hátteret az a tény biztosította, hogyha más-más szemszögből is, de mind a kommunista kínai vezetés, mind pedig a Kuomintang elfogadja azt az elvet, miszerintKína és Tajvan tulajdonképpen egy ország két része. A szombati tajvani választásokat megnyerő Demokratikus Néppárt (angol rövidítéssel DPP) azonban Kínát és Tajvant külön országnak tekinti.

Ennek egyik fő oka a tajvani politikai rendszer érdekessége, hogy azt egy elvileg nem etnikai, de gyakorlatilag az etnikai törésvonalak minden jellemzőjét magán viselő törésvonal határozza meg. Ennek egyik oldalán a lakosság egyhetedét adó, a Kuomintang fő bázisát képező szárazföldi kínaiak adják, akik 1949-ben Csang kaj-sekkel érkeztek, másik oldalán pedig az ugyancsak han-kínai etnikumú, de már több száz éve a szigeten élő többségi lakosság, akikre a DPP támaszkodik. Az előbbiek általában már csak személyes okokból is szorosabb közösséget éreznek a szárazföldi Kínával, ha annak kommunista vezetését ideológiailag el is utasítják. Utóbbiak viszont, noha a kínai etnokulturális identitást szintén büszkén vállalják, Tajvant viszont egy külön országnak tekintik. Ha európai hasonlattal akarunk élni, akkor Kína és Tajvan relációját a Kuomintang inkább az NDK és az NSZK, míg a DPP inkább Németország és Ausztria párosához hasonló módon látja. Peking részéről viszont deklarált alapfeltétel az „egy Kína elv” elismerése.

A DPP egyszer volt már kormányon Tajvanon, mégpedig 2000-2008 közt. A nyolc éves időszak feszültnek, de azért még kezelhetőnek számított Peking és Tajpej kapcsolatát illetően. Azonban azóta sok víz folyt le a Jangcén, és korántsem biztos, hogy a DPP és Peking szembenállása ebben a ciklusban is megmarad a 2000-2008-as szinten. Azóta sokat változott Kína és a regionális kereteket meghatározó kínai-japán viszony illetve Japán is. Kína ma sokkal kérlelhetetlenebbül képviseli az „egy Kína” elvet, mint a kétezres évek elején, valamint tengeri és légi hadereje is sokkal jobban felszerelt, mint akkoriban. Másik oldalon Japán sokkal kérlelhetetlenebbül áll ki Kínával szemben a két ország közti vitákban, mint akkor, tengeri és légi hadereje pedig szintén sokkal jobban felszerelt, mint akkoriban. A második világháború után évtizedekig pacifista irányvonalat követő Japán az utóbbi években egyre gyorsuló ütemben fegyverkezik, így légi és tengeri hadereje ma már sok szempontból a világ élvonalába tartozik. (Anegyedik és ötödik generációs sugárhajtású harci gépeinek száma például Nagy-Britannia, Franciaország, vagy Izrael arzenáljával van egy szinten, míg legnagyobb hadihajói a brit és a francia flotta legnagyobb hajóival azonos méretűek). Mindehhez érdekes adalék, hogy Kínával és Dél-Koreával ellentétben a tajvani közvélemény hagyományosan barátian viszonyul Japánhoz, aminek az az oka, hogy a japán gyarmatosítók Tajvanon sokkal visszafogottabb politikát folytattak, mint Kínában vagy Koreában.

Elemzői várakozások szerint még az sem kizárt, hogy az új DPP-kormány hivatalosan is kikiáltja Tajvan függetlenségét, amely azonban Kína részéről nagy valószínűséggel fegyveres akciót vonna maga után. Japán részről ugyanakkor egy 2013-as nyilvános kormányzati dokumentum azon lehetséges okok között, amelyek egy kínai-japán fegyveres összeütközéshez vezethetnek, nyíltan megnevezi azt az opciót is, ha Kína és Tajvan keveredne konfliktusba egymással. Persze a japán támogatás valószínűleg az USA döntésétől függ, Washington támogatása nélkül Tokió valószínűleg nem merne egyedül fellépni Tajpej védelmében Pekinggel szemben. Az viszont valószínűnek látszik, hogy ha az USA kiáll Tajvan mellett, akkor Japán sem marad semleges egy ilyen konfliktusban, annál is inkább, mert Tajvan bukása stratégiai katasztrófa volna Japán számára a Kínával szembeni erőegyensúlyt illetően. A helyzetet bonyolítja, hogy míg észak felé Japán Tajvan tengeri szomszédja, addig dél felől a Fülöp-szigetek határolja. Ez egyrészt a Dél-kínai-tenger szigetei miatt szintén területi vitában áll Kínával, másrészt az USA-nak is szoros szövetségese, harmadrészt újabban az újrafegyverkező Japánnal is egyre szorosabban együttműködik, talán szorosabban is, mint bármely más délkelet-ázsiai ország.

A tajvani választási eredmény tehát olyan mértékben villantja meg egy szélesebb távol-keleti konfliktus rémképét, mint kevés más esemény a térségben. Persze bízhatunk benne, hogy ezt az érintett felek is tudják, éppen ezért mindent meg is tesznek majd ennek elkerülésére, és a DPP-kormány, valamint Peking nagyon is valós nézeteltérése a diplomáciai csörték keretein belül marad.

A szerző a Modern Kelet-Ázsia Kutatócsoport tagja