A visegrádi országok kormányfőinek február 15-ei prágai csúcstalálkozója és az Európai Tanács 18-19-ei ülése ismét az érdeklődés középpontjába emelte a V4-csoport koordinált fellépését és egységesnek látszó politikáját. A menekültválságon kívül azonban alig van olyan kérdés, amelyben Csehország, Lengyelország, Magyarország és Szlovákia azonos álláspontot képviselne. Kifejezetten éles a különbség például az Oroszországhoz való viszony tekintetében. Orbán Viktor február 17-ei moszkvai látogatása újra ráirányította mind a hazai, mind a nemzetközi közvélemény figyelmét erre a témára.

 

A visegrádi országok orosz-ukrán konfliktusra adott reakcióival foglalkozik a Political Capital részvételével korábban íródott, és most megjelent tanulmánykötete, amelynek címe: „Diverging Voices, Converging Policies: The Visegrad States’ Reactions to the Russia-Ukraine Conflict”. A Political Capital elemzői mellett a kötet magyar szerzői Ámon Ada, Deák András György és Feledy Botond.

Bár az ukrajnai válság kitörése óta főbb vonalaiban mindegyik visegrádi ország követte az egységes uniós politikát (megszavazták a szankciókat, szót emeltek Ukrajna területi integritásáért, bizonyos támogatást is nyújtottak Ukrajnának), fontos különbségek figyelhetők meg az egyes kormányok politikája között.

Lengyelország álláspontja a legvilágosabb. Mind a konfliktus kirobbanása idején kormányzó Polgári Platform (PO), mind az akkor ellenzékben, ma már kormányon levő Jog és Igazságosság (PiS) nyíltan kritizálta a Kreml agresszív politikáját, a szankciók fenntartását és kiterjesztését kívánta (sőt, a PiS a túlzott finomkodásért kritizálta is Donald Tuskot). Lengyelország emellett síkra szállt a NATO közép-európai védelmi képességeinek megerősítéséért is. Csak két kisebb párt, a posztkommunista Demokratikus Baloldali Szövetség (SLD) és az agrárius Lengyel Néppárt (PSL) érvelt a pragmatikus politika mellett, felhívva a figyelmet az Oroszország elleni szankciók gazdasági költségeire. De még ők is egyetértettek az ukrán függetlenség és az ország európai integrációjának támogatásának stratégiai szükségességével. Gyökeresen eltérő, ukrán- és EU-ellenességen alapuló nézetek csak a feltehetően orosz befolyás alatt álló szélsőjobboldali szereplőktől érkeztek (pl. Janusz Korwin-Mikke és Mateusz Piskorski részéről).

Lengyelországgal ellentétben Csehország, Magyarország és Szlovákia nem voltak különösen aktívak az Oroszországgal kapcsolatos európai álláspont alakításában, de magas rangú kormányzati tisztviselőik időről időre tett kijelentései kétséget ébresztettek az egységes EU-s álláspont, például a szankciók kritizálása követése iránt. Egyes vezető politikusaik megszólalásai nyilvánvalóan a belpolitikai küzdelem részeként, semmint az uniós politika alakításaként volt értelmezhető.

Az egyik ilyen politikus a cseh elnök, Miloš Zeman, akinek elnöki választási kampányát a Lukoil orosz olajcég cseh leányvállalatának igazgatója támogatta, és aki jó orosz kapcsolatokkal rendelkező üzletemberekkel veszi körül magát. Zeman véleménye szerint az Európát fenyegető igazi veszély a Közel-Keletről begyűrűző iszlamista terrorizmus, ezért az EU-nak inkább együtt kellene működnie Oroszországgal ahelyett, hogy büntetőintézkedéseket vet be ellene, és nyomás alá helyezi Ukrajna miatt. A Cseh Szociáldemokrata Párt (ČSSD) is megosztott az orosz-ukrán konfliktus kérdésében: a párt oroszbarát álláspontot képviselő szárnyát olyan üzletemberek támogatják, akik az Oroszországgal fenntartott gazdasági kapcsolatokban érdekeltek.

Szlovákiában Andrej Kiska államfő egyértelműen Ukrajna pártján áll, és a nyugati álláspontot támogatja, miközben Robert Fico miniszterelnököt bevallottan az érdekek vezérlik. Véleménye szerint vannak fontosabb szempontok, mint az európai értékek és a határok sérthetetlenségének elve: első a gazdaság! Legfőbb célja a zavartalan orosz gáz- és olajellátás biztosítása, valamint a Szlovákiában készült autók oroszországi értékesítése.

A külföld által legnagyobb érdeklődéssel figyelt reakció azonban mégis a sokak által modellnek tekintett Orbán-rezsimé volt. Hiszen az orosz-ukrán konfliktus zsákutcába juttatta azt a hintapolitikát, amellyel Orbán Viktor 2010 óta igyekezett egyensúlyozni az EU- és NATO-tagságból eredő kötelezettségek, illetve az Oroszországgal való kapcsolatok erősítését célzó lépések és gesztusok között.

A magyar-orosz kapcsolatokat jelenleg három fő szempont határozza meg. Az egyik az energetikai függőség általi kényszerként felfogható pragmatizmus, amely jellemző a mindenkori magyar kormányra, és az értékek és ideológia helyett a gazdasági (elsősorban is az energetikai) szempontokat állítja az előtérbe. Ez az egyik oka annak, hogy kormányra kerülve a magyarországi pártok gyakran szembemennek saját korábbi, ellenzékben képviselt álláspontjukkal is. (Ld. pl. a Déli Áramlat esetét, amelyet Gyurcsány Ferenc kormánya támogatott, a Fidesz ellenzékből ellenzett, majd kormányra kerülve szószólója lett. Másrészt sok hasonlóság figyelhető meg aközött, ahogy a Gyurcsány-kormány reagált a 2008-as orosz-grúz háborúra, és ahogy az Orbán-kormány reagált a Krím-félsziget annexiójára. Sem Gyurcsány, sem Orbán kormánya nem siette el a Kreml akciójának elítélését, az egységes európai állásponthoz csatlakozva tették ezt meg.)

Nem minden sorolható be azonban a pragmatizmus címszava alá. A részleteiben titkolt Paks II. beruházás például még racionális energetikai érvekkel sem védhető (ld. a tanulmánykötet vonatkozó alfejezetét a 69. oldalon). Úgy tűnik tehát, hogy a pragmatizmus mellett Orbán Viktor kormánya egyre inkább politikai függésbe is kerül a Kremltől. Bár ennek pontos oka és mértéke nem felmérhető a külső szemlélő számára, több tényező növeli a magyar kormány kitettségét a Kremllel szemben. Így a paksi bővítésre beígért orosz hitel, a szimbolikus kormányzati törekvéssé vált Keleti Nyitás politikája, az alacsony lakossági energiaárakat szükségessé tevő rezsicsökkentés. Számos jel enged arra következtetni, hogy a magyar kormány túlságosan kiszolgáltatott helyzetbe lavírozta magát Putyin Oroszországával szemben (pl. az Oroszországgal szembeni szankciók elleni lobbitevékenység, az Oroszországgal mindenáron történő együttműködés propagálása, a menekültválságban játszott orosz szerepről való mély hallgatás, a világos célt és eredményeket nélkülöző, a magyar fél számára inkább káros kétoldalú találkozók).

A harmadik szempont a Magyarországon végbemenő „illiberális” államépítés, amely egyértelműen oroszországi mintákat követ. Ezt mutatja például a Fidesz pillanatnyi igényeire szabott választási rendszer, az egyre erőteljesebben irányított média, a független intézmények helyett kialakított személyes függőségi viszonyok, a hatalomgyakorlás érdekeit szolgáló rendszerszintű korrupció, a civil szervezetek hatósági vegzálása, az orosz szabályozásra hajazó esetleges „idegen ügynök” törvény kilátásba helyezése, valamint a mindezt megalapozó ideológia. Mindez erősen rontja Budapest saját szövetségi rendszerén belüli megítélését, és azt az érzetet erősíti Nyugaton, hogy Magyarország egyre inkább az orosz érdekszférába sodródik.

 

A „Diverging Voices, Converging Policies: The Visegrad States’ Reactions to the Russia-Ukraine Conflict” c. tanulmány elérhető itt.