Egyre nyilvánvalóbb, hogy a magyar közoktatás nem tölti be azon politikai szocializációs szerepét, amely egy demokráciában elvárható lenne. A Political Capital és a Friedrich Ebert Stiftung friss tanulmánya szerint ennek leginkább az a rendszerváltás után kialakult gyakorlat a fő oka, amely szerint az oktatásnak „politikamentesnek” kell lennie. Ez az eredendően jó szándékkal meghozott döntés napjainkra a demokrácia iránti elköteleződés és az aktív állampolgári attitűd kialakulásának egyik fő gátjává vált. A névleg „politikamentes” iskola egyrészt nem volt képes távol tartani a pártpolitikai vagy ideológiai indoktrinációt az oktatásból, másrészt ellehetetlenítette a közéleti témák megvitatását, a felkészítést a plurális, demokratikus társadalomban történő részvételre. A közoktatás körül zajló politikai küzdelem hátterében ez a probléma is ott áll.

A rendszerváltás óta egyik kormány sem helyezett hangsúlyt arra, hogy az iskola elősegítse az aktív állampolgárrá válást, és rendszerszinten  közvetítse a demokratikus értékeket, fejlessze a részvételhez szükséges kompetenciákat. A legveszélyesebb járulékos következménye a demokráciára nevelés elhanyagolásának a szélsőséges nézetek terjedése a fiatalok körben. Amennyiben ugyanis az iskola nem biztosít platformot az érzékeny társadalmi kérdések megvitatásának, érvek ütköztetésének, teret nyit az egyszerű válaszokat nyújtó populista magyarázatoknak, a kirekesztő gondolkodásnak. Ilyen előzmények után a 2010 óta formálódó, Orbán Viktor által illiberálisnak nevezett állam törekvései akadálytalanul jelentek meg a közoktatásban. Teret nyert 1) a központi állami ideológia terjesztése, 2) a túlzott cenralizáció, 3) a végrehajtói, alattvalói attitűd elvárása és kialakításának igénye, 4) a párbeszéd és együttműködés ellehetetlenítése, 5) a független, kritikai gondolkodó szerepének megkérdőjelezése, 6) a társadalom tudatos megosztása, valamint 7) az intézményi autonómiák felszámolása. Ezen jellemzők megjelenése a közoktatásban nyilvánvalóan a demokráciára nevelés ellen hat, és akadályozza, hogy az iskola a szélsőséges, kirekesztő közbeszéd elleni fellépés terepe legyen.

A központosító intézkedések minden korábbinál erősebben korlátozzák az iskolai intézményi, valamint a tanári autonómiát (pl. KLIK, központilag meghatározott és ismeretanyaggal túlzsúfolt alaptanterv és kerettanterv, kötelező állami egyentankönyvek).

Ez, kiegészülve a pedagógusok szigorú ellenőrzésével, valamint a bizalmatlan és közéleti kérdésekben erősen megosztott társadalmi közeggel, erős gátja annak, hogy a tanárok az ismeretátadás mellett közéleti készségek és kompetenciák fejlesztésével, valamint közéleti témákkal foglalkozzanak. A tantervben, a tananyagban, az órák kijelölésében és számos tankönyvben is visszaköszönő ideológiai irányultság megfosztja a diákokat az önálló véleményalkotás lehetőségétől, a kritikai gondolkodás fejlesztése ellen hat, és a tanárokat is korlátozza.. A tanári innováció és a közéleti kérdések iskolai megjelenése ellen hat ugyanis az a légkör, amelyben a tanár úgy érzi, az oktatáspolitika irányítói nem bíznak benne, minden lépését ellenőrzik. Nem meglepő, hogy a mesterségesen kiélezett és fenntartott politikai véleménykülönbségek közepette, a megosztott és kampányüzemmódban tartott társadalmi közegben a pedagógusok nem mernek érzékeny közéleti, társadalmi problémákat felvetni az iskolában, hiszen nagy többségük az ilyen témák megvitatásához szükséges képességeket és módszereket sem sajátíthatta el a pedagógusképzés során.

Mindez alapvetően arra a rendszerváltáskor meghozott döntésre vezethető vissza, hogy a politikának nincs keresnivalója az iskolában. Miután ez az alapelv tévesen ment át a köztudatba, ahhoz a káros és önbecsapással felérő jelenséghez vezetett, hogy a politika ernyője alatt minden társadalmi és közéleti kérdés kiszorult az iskolából. A jelenleg megvalósuló ideológiai indoktrináció mellett azonban álszentség azt állítani, hogy az oktatás ma politika- vagy pártpolitikamentes lenne.

A teljes tanulmány innen tölthető le.