A Political Capital (PC) a Friedrich-Ebert-Stiftunggal közösen szervezett konferenciát 2016. június 17-én Esélyegyenlőtlenség az egészségügyben címmel. A rendezvény beszélgetéseinek alapját a PC témát körüljáró tanulmánya képezte. A tanulmány főbb megállapításai:

• Az egészségügyi egyenlőtlenségek fogalmának többféle értelmezése is lehetséges. Az egyik megközelítés az egészségügy finanszírozási oldalán, vagyis az egészségügyi rendszer működtetéséhez való hozzájárulásban létező egyenlőtlenségekre vonatkozik. A másik megközelítés az egészségügyi szolgáltatások igénybevétele, egyáltalán az azokhoz való hozzáférés kapcsán vizsgálja az egyenlőtlenségeket. A PC tanulmánya az utóbbi megközelítést alkalmazza, és annak keretében használja az esélyegyenlőség-esélyegyenlőtlenség fogalmát, ami azonban nem jelenti azt, hogy az előbbi megközelítést nem tartanánk fontosnak és relevánsnak.

• A nemzetek egészségügyi rendszerei közötti különbségekben, és az egyes egészségügyi rendszereken belül kialakuló egyenlőtlenségekben a választott egészségügyi modell mellett az adott ország gazdasági teljesítménye, a vagyoni különbségek, és azok mélyebb társadalmi gyökerei is fontos szerepet játszanak. 

• Ebből következően az esélyegyenlőtlenségek csökkentésében nemcsak a jól működő finanszírozási modell és az egészségügyre fordított források számítanak, hanem az ágazaton kívül álló társadalmi egyenlőtlenségek hatékony kezelése is, amely csak hosszú távon végiggondolt, következetes társadalom- és szociálpolitika segítségével érhető el. Vagyis, az egészségügyi egyenlőtlenségek elleni küzdelem nem várható el kizárólag az egészségügyi szakpolitikától. Ugyanakkor egy felelősségteljes egészségpolitikai irány jelentősen hozzájárulhat az emberek életkörülményeinek javulásához.

• Az oktatáspolitika kiemelten fontos szerepet játszik az egészségügyi szektor egyenlőtlenségeinek kiküszöbölésében. Több nemzetközi kutatás is arra jutott, hogy a magasabb oktatási színvonalat elért emberek egészségesebb életmódot követnek.

• A politikai döntéshozóknak tehát nem az egészségügy finanszírozási modelljének kiválasztása a legfontosabb feladata az egészségügyi esélyegyenlőtlenségek csökkentése érdekében, hanem a társadalmi vagyoni különbségek csökkentése, valamint az oktatás erősítése, mivel ez a két faktor bizonyul a legnagyobb hatásúnak az egészségügyi szektoron belüli egyenlőtlenségek kialakulásában.

• Ehhez képest Magyarországon épp ellentétes irányú folyamatok zajlanak. A társadalmi környezet jelentősen romlott az elmúlt években. Az Eurostat adatai szerint a szegénységgel és a társadalmi kirekesztődéssel kapcsolatos indikátorok értékei 2009-től emelkedni kezdtek Magyarországon. A folyamat egészen 2013-ig tartott, amikor is a lakosság bő harmada (34,8%) volt kitéve a szegénység, vagy a társadalmi kirekesztődés kockázatának. Érzékelhető javulás azóta nem történt.

• Nőtt azok aránya, akik azért nem vettek igénybe legalább egyszer orvosi ellátást, mert (1) nem engedhették meg maguknak, túl drága volt, vagy (2) várólistára kerültek, nem kaptak beutalót, vagy (3) túl messze volt az orvos, illetve nem volt megfelelő közlekedési eszköz. 2010-től 2012-ig minden jövedelmi ötödben emelkedett az előfordulások száma. 2012 után a legszegényebbek, az alsó jövedelmi ötödbe tartozók körében folytatódott az emelkedés, és a legutolsó, 2014-es felmérés 2005 óta a legmagasabb arányt (8%) mutatja. Ezzel párhuzamosan az alacsonyan iskolázottak esélyei ugyanis tovább romlottak.

• Az egészségügyi kiadásokban jelentős teher hárul a magánszektorra. A WHO adatai szerint 2014-ben az összes egészségügyi kiadás bő harmadát (34 százalékát) a háztartások kiadása tette ki. Ennél is fontosabb, hogy a magánkiadások túlnyomó részét (78 százalékát) zsebből fizették, ami tehát az előtakarékosság marginális szerepe miatt azonnali anyagi terhet ró a lakosságra.

• A politikai környezetet tekintve az egészségügy romló helyzete évek óta az egyik legsúlyosabb politikai kérdés Magyarországon. A politikai szereplők legkésőbb a 2008-as népszavazás óta kormányok sorsát eldöntő kérdésként tekintenek az egészségügyre, ezért az rendszeresen az országos politikai kampányok fókuszába kerül. A helyi intézmények, például a vidéki kórházak helyzete pedig helyi a választási kampányoknak is fontos témája. Mindez azonban nem változtatást ösztönző tényezőként, hanem sokkal inkább bénító hatásként jelenik meg a politikai döntéshozók szintjén. A politikai szereplők tartanak az egészségügy témájától, a 2008-as népszavazás következtében a „reform” szó használata is sokáig tabunak számított.

 

A tanulmány teljes terjedelmében elérhető az alábbi linken érhető el.