Donald Trump győzelme után Orbán Viktor arról beszélt, hogy a 2017-es év a lázadás éve lesz. A magyar kormány szemszögéből nézve úgy tűnhetett, hogy új korszak következik, nem csak az amerikai-magyar kapcsolatokban, de Magyarország nemzetközi súlya és pozíciója is jelentős változások elé néz. Mi történt ez idő alatt Romániában, és milyen szerepértelmezéssel bír a román kormány a nemzetközi porondon? Vendégszerzőnk, BUZÁS ERNŐ írása. 

Románia belpolitikájában az évkezdést erőteljesen meghatározta a román Szociáldemokrata Párt (PSD) fölényes győzelme, és a hírhedt, korrupcióval kapcsolatos, többek között a hivatali visszaélés meghatározását enyhítő sürgősségi rendelet körüli tüntetéssorozat. A külpolitikában ugyanakkor a románok nem tapasztaltak korszakos változást. Donald Trump megválasztását csak néhány álhír hozta összefüggésbe a két kelet-európai országgal, de azok is elsősorban Putyin látogatásának kapcsán. Az erdélyi magyar értelmiség körében népszerűvé vált az a gondolat, hogy Romániának érdeke közeledni a visegrádi négyekhez, amely Trump elnöksége és a Brexit miatt válhat időszerűvé. Erre azonban a román kormány nem mutat különösebb hajlandóságot, szemben a korábbi kormányfővel, Viktor Pontával, aki mostanában a magyar kormányéhoz hasonlatos kijelentéseivel keltett feltűnést Romániában. Ponta értelmezésében Soros György külső ellenségként, Oroszország potenciális partnerként, a visegrádi országok pedig az EU-val szembeni alternatív erőközpontként jelennek meg.

Románia külpolitikai céljai jelentősen eltérnek a magyar kormányétól. Bukarest számára, hasonlóan a lengyelekhez, az Amerikával és a NATO-val való szoros kapcsolat képezi az ország területi épségének garanciáját, egy viszonylag instabil régióban. A közvélemény és az ország hivatalos külpolitikája összhangban van: egy 2015. végi közvélemény-kutatás szerint Romániával a legellenségesebb Oroszország (35 százalék), utána jön Magyarország (17%), míg a legbarátibb ország az Egyesült Államok (24%) és Németország (20%). A román-amerikai kapcsolat sikereként értékelik, hogy Románia területén amerikai légitámaszpont (Mihail Kogălniceanu, a Fekete-tengertől néhány kilométerre) és NATO-pajzs részeként rakétavédelmi állomás (Deveselu) található. A román külügy álláspontja szerint a rakétapajzs konszolidálja a román-amerikai jó kapcsolatot, illetve Románia biztonságát és pozícióját a szövetségben. Románia támogatója továbbá a NATO védelmi kapacitás továbbfejlesztésének, a Szövetség „oszthatatlan biztonsága, kollektív szolidaritása és a szövetséges területek teljes lefedése” jegyében.

A román kormány ennek megfelelően három célkitűzést fogalmaz meg:

• Erős, releváns szövetség támogatása, amely erős transzatlanti partnerségen alapul – avagy Románia az erős NATO-ban látja a demokratikus országokat érő új kihívásokra a megoldást. A déli és keleti szomszédság felől érkező fenyegetést expliciten említik.
• A katonai kötelezettségek betartása, a(z akár az euroatlanti övezeten kívüli) küldetéseken való részvétel erősíti az ország hitelességét.
• Az EU és NATO bővítése Kelet- Moldva, Grúzia és a Nyugat-Balkán irányában ugyancsak explicit célkitűzés. A fekete-tengeri övezet, illetve Közép-Ázsia és Afganisztán biztonsága ugyancsak fontos Romániának, a NATO-EU és a NATO-ENSZ kapcsolatok folyamatos fejlesztése.

Az európai közös biztonság- és védelempolitika ugyancsak prioritást élvez a NATO-kötelezettségekkel összhangban, amelyet kézzelfogható támogatásokkal igyekszik alátámasztani a különböző katonai küldetésekben történő részvétellel (pl. EUFOR Althea Bosznia és Hercegovinában, EUTM Maliban, EUTM Szomáliában és az EUNAVFOR Atalanta-misszió a szomáliai kalózkodás megfékezésére, a földközi-tengeri csempészés megakadályozása stb.). A civil küldetésekben való részvételt a román külügy azzal indokolja, hogy ezeknek fontos szerepük van a jogállamiság, az emberi jogok és a jó kormányzás tiszteletének megerősítésében, amelyek elengedhetetlenek a jólét és a biztonság meglétéhez. Románia számára tehát ezek fontos értékek – következésképp nem várható az illiberalizmus dicsérete a fősodrú politikusoktól, a korántsem tökéletes belpolitika ellenére sem.

Érdekes ugyanakkor, hogy a külügy weboldalán meglepően rövid és semleges nyelvezetű szöveg található Magyarországról és Oroszországról – míg akár Japánról is terjedelmesebb a leírás. Ebben a jó viszony fontosságáról, a 2002-es magyar-román egyetértési szerződésről írnak steril hangnemben. Oroszország esetében van egy érdekes megfogalmazás a rövid bekezdés közepén, amely ráhúzható Románia többi országgal, így akár Magyarországgal fenntartott kapcsolatára is: A mi nézőpontunk szerint a két ország közti párbeszéd fejlődése számba kell vegye a regionális szintű eseményeket. Az Orosz Föderációval fenntartott kapcsolatokat átfogó perspektívából nézzük, a felek érdekeivel egyetemben.

Tehát Magyarországgal ellentétben Románia nem próbál saját utat járni. Tudatában annak, hogy nincsen kellő súlya ahhoz, hogy egyedül lavírozzon a nemzetközi porondon, és olyan felekkel próbáljon meg különutas üzleteket kötni, mint például Oroszország. A magyar kormány „pragmatikus” oroszbarátságával és különutasságával szemben Románia, mondhatni, mer kicsi lenni, belátva, hogy akkor lehet beleszólása a régió jövőjének alakulásába, ha betartja kötelezettségeit és együttműködik szövetségeseivel. Ennek megfelelően Bukarest a másik fél NATO-hoz, EU-hoz és Egyesült Államokhoz való viszonyulásának rendeli alá kétoldalú kapcsolatait. Hasonló konklúziók hangzottak el volt nagykövetektől a március 15-én Bukarestben rendezett nyilvános vitán, amely a Románia és Magyarország: megbékélés francia-német mintára vagy „hidegháború” címet viselte, a Fekete-tenger Egyetemi Alapítvány szervezésében, amelyről a bukaresti rádió kiváló magyar nyelvű összefoglalót készített. Ennek fényében nem meglepő, hogy ugyan Bukarest 2015-ben ugyancsak leszavazta a kvótát és a román közvélemény is vevő volt a menekültellenes retorikára, a magyarországihoz hasonló célzott hisztériakeltésre nem volt példa.

Nem nehéz belátni, hogy Romániát a történelmi tapasztalatok és a szomszédokkal (főleg Magyarország, Oroszország, Moldvai Köztársaság) fenntartott érzékeny kapcsolatai is arra sarkallják, hogy a status quo fenntartásában legyen érdekelt. Románia másképp látja a „változások korát”, mint a magyar vezetés: az EU és a NATO kapcsán Románia a mélyebb integráció és a terjeszkedés lehetőségére fókuszál, amelyet számára a mostani krízisek nem ellehetetlenítenek, hanem még inkább indokolttá tesznek. Donald Trump elnökségével kapcsolatban pedig a kétoldalú kapcsolatok folytonosságán van a hangsúly. (Utólag a CEU-ügy kapcsán kifejezetten úgy tűnik, hogy a magyar kormány nem jól mérte fel az amerikai adminisztrációváltásból következő mozgásterét.)

A Budapestre jellemző Nyugat- és EU-ellenes belpolitikai retorika és azzal egyidejű külpolitikai iránykövetés Románia számára elképzelhetetlen, még ha a magyar kisebbséget érő bánásmód néha nem is a demokratikus elköteleződést igazolja a magyarság számára, illetve a román jogállamiság is bőven hagy kívánnivalót maga után. Román szempontból a külügy és a belpolitika közötti összhang fontosságának érzékeltetésére a következő Nicolae Titulescunak tulajdonított idézet ma is találó, miszerint a sikeres külpolitikához elsősorban jó belpolitikára van szükség. Bukarest már csak gazdasági hiányosságainak tudatában is a stabilitás fenntartására törekszik, amit részben a román GDP növekedésének mértéke igazol: 2016 utolsó negyedévében 4,8 százalékos növekedésével az unió leggyorsabban növekvő tagállama volt, míg Magyarországon ugyanebben az időszakban 0,4 százalékos volt a nemzeti össztermék növekedése.

Ha Románia és Lengyelország számára is elemi kérdés a keleti szomszédok bevonása a NATO-ba, akkor Bukarest fog-e közeledni a V4-ekhez? A válasz ugyancsak a fenti kijelentésből vezethető le: amíg a V4-ek fontosnak tartják szembeszegülni az EU-val, addig ez nem jelent vonzó lehetőséget Romániának. Hosszabb távon a legelemibb biztonsági érdekek közelebb hozhatják ugyan Varsót és Bukarestet, pláne az orosz geopolitika árnyékában, ám a konzervatív lengyel kormány EU-val történő hadakozása semmiképpen sem követendő modell a román kormánynak. A román médiában sem igazán találni az EU-val, a NATO-val vagy az USA-val különösebben kritikus hangvételű tartalmat. A Kelet-Európában elterjedt orosz dezinformáció külpolitikai bomlasztó hatása jellemző az országban. Az összeesküvéselméleteknek jobb esélyük van, ha nem érintik a politikát. Mivel Románia nem szláv nyelvű ország, és erősen gyanakvó az orosz vezetéssel kapcsolatban, elméletileg az ortodoxizmus jelenthetne befolyásolási területet, ám a román ortodoxizmus erősen nemzeti érzésű, több pontban különbözik az orosz, az ukrán vagy akár a bolgár gyakorlattól. A lakosságnak nagy része (80 százalék körül) ortodoxnak vallja magát, a vallás nélküliek nem érik el a két százalékot.

A román-magyar kétoldalú kapcsolatokról

Románia és Magyarország kapcsolata javult a két ország EU- és NATO-csatlakozása után, még akkor is, ha ma sem túl intenzív. A Kelet és Nyugat között helyezkedni próbáló magyar vezetés Románia számára nem jelent megbízható partnert, a kisebbségügyi nézeteltérésekről nem is beszélve. Sergiu Celac volt külügyminiszter szerint a két ország azzal kapcsolatban sem ért egyet, hogy a romániai magyar kisebbséggel kapcsolatban mit értenek önrendelkezés fogalma alatt, vagyis hogy milyen valós politikai jelentéstartalma van a szónak. Erdélyi magyar füllel furcsa ezt hallani, hiszen szokás minden rosszul sikerült találkozót a románok számlájára írni. De be kell látnunk: a trianoni trauma ugyan megoldást követel, de mintha magunk sem tudnánk eldönteni, hogy mit szeretnénk valójában, egy enyhének felfogott kiegyezés könnyen árulásnak fogható fel, de Magyarország erős követelésekkel sem élhet. A trianoni traumával történő őszinte szembenézés nélkül Magyarország csak homályos, néha enyhén agresszív utalgatásokkal él szomszédai felé, és egy politikus sem lesz igazán motivált arra, hogy „kiegyezzen a románokkal”. Ilyen homályos, rejtőzködő és sértődött hozzáállással pedig nem lehet erős, kölcsönös bizalomra épülő kapcsolatokat létrehozni, amelyre viszont éppen a magyar kisebbség szempontjából lenne égető szükség.

Míg a magyar kisebbség és Trianon magyarországi belpolitikai téma marad, a határon túliak ügye kimerül átláthatatlan, nem túl nagy összegű, de mutyigyanús támogatásokban, és felesleges, az erdélyi magyarokat nem segítő konfliktusokban (pl. a december elsejei magyar külügyi tiltás), addig a valós problémáknál gyakorlatilag nincs konfliktusvállalás magyar részről. Ráadásul a lex CEU és a civilek vegzálása, amelyhez hasonlónak az implementálása Romániában katasztrofális lenne a magyarországi pénzektől függő erdélyi Sapientia és Partiumi Keresztény Egyetem felsőoktatási intézményeknek, és szinte az összes romániai magyar civil szervezet számára, amelyeknek, a kisebbség csökkentett politikai súlyából kifolyólag, nagyobb szerepük van a közösség és kultúra megtartásában. Szerencsére ilyen ötletet eddig csak Victor Ponta volt miniszterelnök vetett fel, a gondolat nem népszerű sem a vezetés, sem a lakosság számára. Egy másik különlegesen, de kifacsart módon szimbolikus eset Lázár János látogatása volt az Igazi Csíki Sör gyárában a Lex Heineken vita csúcsán. Hasonló látogatás nem történt más, jelentős erdélyi ügyben, se iskolákat, se nyelvi jogokat érintő ügyben. Itt viszont egy olyan vállalkozó támogatásáról van szó, akinek a finanszírozása enyhén szólva is érdekes, kapcsolatai messzire érnek, és a befektetései nem is annyira székelybarátak és népszerűek a helyiek körében, mint amennyire az esetleg Budapestről tűnhet.

Tehát a látszat ellenére a magyar kormányt legfeljebb addig érdekli a magyar kisebbség, amíg az szavazatot vagy pénzt tud termelni. Van viszont egy fontos dimenzió, amely a német-francia megbékélési mintában is fontos szerepet játszott: a gazdaság. 2016-ban Magyarországnak behozatal tekintetében a tizedik legnagyobb partnere Románia, míg a kivitel tekintetében Németország után (jócskán lemaradva) ugyancsak Bukarest áll. Románia exportcikkeinek negyedik legnagyobb felvevő piaca Magyarország, import szempontjából pedig a harmadik. Ez az erős gazdasági kapcsolat kiváló alapja lehetne a jövőben a két ország közötti kapcsolatok javításának.

Politikailag ugyanakkor továbbra sem jó a két ország közötti viszony, és egy magyarországi irányváltás sem lesz elég ahhoz, hogy megoldja a legszívósabb és régóta a kapcsolatokat mérgező problémákat. Ha a magyar külpolitika változatlan marad, az a bilaterális kapcsolatokban is további feszültségeket generálhat, hiszen Budapest és Bukarest egyre ritkábban kerülhet közös platformra bármilyen ügyben. Ráadásul a magyar kormány nemzetközi megítélését tekintve várhatóan a román út fog pragmatikusabbnak bizonyulni. A magyar kisebbség a két ország közötti közvetítő szerepet is betölthetne, ezt nehezíti azonban a tőke és a know-how, a humán erőforrás képzettségének gyengesége, illetve a két ország közötti rossz infrastruktúra, főleg romániai oldalról. A romániai magyar kisebbség helyzetének javulását elsősorban a gazdasági fellendülés hozhatná el, ugyanis a legnagyobb gond ma a demográfiai hanyatlás és az elvándorlás.

A szerző újságíró, az Átlátszó Erdély munkatársa