Magyarország helye az transzatlanti háromszögben

Fotó forrása: 24.hu
Fotó forrása: 24.hu

Miközben az Egyesült Államokkal, „a legfőbb világi hellyel” ellentmondásossá vált Magyarország viszonya, egyre csökkennek az egymást követő Orbán-kormányok manőverezési lehetőségei – írja vendégszerzőnk, DÉRER MIKLÓS, külpolitikai elemző. 

A NATO-t 1949-ben világos, közvetlen és kézzelfogható fenyegetés ellensúlyozására és elhárítására hozták létre eredeti alapítói, a tizenkét atlanti ország. A szövetség az Egyesült Államok vezetése és nukleáris védőernyője alatt, a „mindenki egyért, egy mindenkiért” kollektív védelmi doktrínáján (az alapító szerződés nevezetes 5. cikkelyén) alapult, és élte meg sikeresen a Szovjetunió megszűnését 1991-ben.

Nem csoda tehát, hogy a kilencvenes évektől folyamatosan foglalkoztatta a szövetséget az új helyzetnek megfelelő identitás kialakítása. Ezt végül az eredeti földrajzi érvényességi köréből is kilépve, a biztonságnyújtó szerepben, a stabilitás kiterjesztésében, az új tagok konszolidáló célzatú felvételében, a partnerek magához vonzásában találta meg. Ha viták, bukdácsolások közepette is, de a „valami elleni NATO” „valamiért NATO”-vá kezdett átalakulni.

Az új identitás egyik központi eleme – a bővítésben megjelenő stabilitás-kiterjesztés – paradox módon súlyos biztonsági kockázatot is hordozott.  Az orosz határokig terjeszkedő Szövetség előhozta Moszkva hagyományos félelmeit, frusztrációit és fenyegetettségérzetét. Az orosz külpolitika fokozatosan eltávolodott az együttműködés eredeti gondolatától, és ellenlépésként a Nyugat felé törekvő egykori alárendelt környezete rovására is visszaállítani igyekszik elveszett hatalmi státusát. A hidegháborús bipoláris szembenállás viszonylagos, majd a rövid ideig tartó unipoláris világ tényleges stabilitásának időszakát gyorsan változó geopolitikai képletek bizonytalanságai követik. A kihívások megsokasodása egy időben jelentkezik és teszi kiszámíthatatlan veszélyekkel terheltté a lehetséges megoldási kísérleteket és azok hatásait.

Mialatt 2014-ben az atlanti szövetség nyugodtan készülgetett unalmasnak ígérkező soros csúcstalálkozójára, hirtelen minden megváltozott: az átrendeződések mind Európa keleti szélén (Ukrajna és a Krím), mind a Közel-Keleten (az Iszlám Állam terjeszkedése miatt) új minőséget hoztak. A nemzetközi jogot felülíró orosz beavatkozás és területszerzés, valamint a proxykkal vívott permanens polgárháború a termékeny félhold országaiban a katonai fenyegetések újbóli felbukkanását jelentette. Mindez alapjában vetett véget a folyamatosan zajló doktrinális vitáknak a NATO-ban és (egyesek megkönnyebbülésére) a Szövetség visszatérhetett eredeti stratégiájához, az elrettentéshez és a feltartóztatáshoz. A helyzetet ugyanakkor bonyolítja a menekült- és a migrációs válság, valamint a terrorizmus mindennapivá válása, amely kihívásokra a katonai szervezet a határozott szándék megléte mellett sem alakíthatta még ki megfelelő válaszát.

Hogy ennél is teljesebb legyen a zűrzavar, Donald Trump elnöksége ma még beláthatatlan következményekkel járhat a transzatlanti kapcsolatokra nézve. Alapvetően kritikus, ugyanakkor zavaros és inkonzekvens az elnök NATO-szemlélete: bár a Szövetség elavultságáról eleinte mondottakon sokat finomított, a kritika és az állandó szemrehányás megmaradt: szerinte a tagállamok többsége nem teljesíti a kötelezően előírt védelmi költségvetési vállalásait, ezért Washington feltételekhez kötheti az 5. cikkely érvényességét és betarthatóságát. Kereskedelmi és környezetvédelmi kérdésekben élesen szemben áll az elfogadott európai véleményekkel, és Putyin Oroszországának megítélésében is gyanúsan engedékeny álláspontot képvisel. Nem véletlen, hogy kontinensünk releváns politikusai a kezdeti döbbenet után ügyeinknek (védelem, környezet, kereskedelem, Moszkvához és Pekinghez fűződő viszony stb.) Washingtontól, az egyoldalúan kiszolgáltatott transzatlanti kötődésektől függetlenedő saját kézbe vételét határozták el. Miközben az európai nagypolitika a NATO-t változatlanul központi szereplőnek képzeli, önálló globális szerepünk és biztonságunk szavatolására újraindult a közös európai védelemről már a múltban is többször felvetődött vita ám a gondolkodás rendre elakadt.

Hol, melyik oldalon áll ebben a több ismeretlenes egyenletben a magyar kormányzat?

Az euroatlanti struktúra három pillére közül a NATO-hoz a leginkább egyértelmű a jelenlegi magyar külpolitika viszonya. Nem tudni vitákról, magyar akadékoskodásokról. Budapest támogatta és támogatja a szervezet Oroszországgal határos tagjait biztosító elrettentő intézkedéseit, a katonai missziókban, a külföldi NATO-küldetéseken pedig a honvédség voltaképpen erején felül vesz részt. Ezzel folytatja a tagságunkat végigkísérő és kormányzatokon átívelő hagyományt: igyekszik egyrészt megbízható szövetségesként cselekedni, másrészt fokozatosan fel kívánunk zárkózni a védelmi kiadások elvárt, a GDP 2 százalékos befizetéséhez. Ugyanakkor gyanakvást kelt szövetségeseink körében az Orbán-kormány különleges orosz kapcsolatrendszere, kritikátlan viszonya a putyini politikához – a külpolitikát is beleértve –, ami egyértelműen a szövetségesi szolidaritás hiányát jelzi.

Az Egyesült Államokkal, a kormányzat szerint is „legfontosabb szövetségesünkkel”, „a legfőbb világi hellyel” ellentmondásossá vált a viszony. Egyértelmű, hogy az Orbán-kormányzat valamit már 2001-ben vészesen elrontott a magyar-amerikai kapcsolatokban. Orbán Viktort kétségbeesett erőfeszítései ellenére sem fogadják a Fehér Házban kétoldalú találkozón, politikusok, elemzők és újságírók szinte kivétel nélkül súlyos bírálatokat fogalmaznak meg a magyar politika elvi alapjairól és gyakorlati lépéseiről. Nem váltak be a Trump-adminisztrációval kapcsolatos optimista várakozások sem, amelyek eleve az amerikai politika döbbenetes nem-, illetve félreismeréséről árulkodtak. A kormányzati frusztrációk dacos hepciáskodást, kisebbrendűségi komplexusokkal terhelt kivagyiságot, amatőr szereptévesztést, minden mögött Soros- és Clinton-keresést, és leginkább csak belpolitikai haszonszerzést célzó válaszokat váltottak ki. Ahelyett, hogy a szükséges visszafogottság és a kormányzati lehetőségek átgondolása érvényesült volna. Súlyosbítja a helyzetet a kézi vezérlésű, az Amerika–ellenességre még néhány lapáttal rátevő kormányzati sajtó is.

A harmadik pillérnek, az országot gazdasági lélegeztetőgépen tartó Európai Uniónak az egy időben úton-útfélen hangoztatott mantra szerint egyre inkább belpolitikának kellene minősülnie, ám a magyar kormányzat mindent megtesz, hogy külpolitikának, méghozzá idegen, ellenséges külpolitikának tekintsük. Miközben az uralkodó orbáni narratíva értelmében függetlenségünket és nemzeti szuverenitásunkat leginkább fenyegető gonosz erő, amely Soros György irányításával kezelhetetlen és integrálhatatlan migránsok millióival kíván elárasztani bennünket. Miközben hősies harcot folytatunk a rezsicsökkentés megvédéséért, az adópolitika nemzeti kézben tartásáért, a munkahely teremtési támogatások megőrzéséért, támogatjuk a közös európai védelem, a közös hadsereg egyébként nagyon időszerű, persze még embrionális állapotban lévő gondolatát. Vagyis annak a legfontosabb területnek kiadását a nemzeti hatáskörből, amelyik a szuverenitás egyik legfőbb záloga. Ki érti ezt?

Orbán Viktor 2011-ben a gazdasági kormányzással kapcsolatban úgy fogalmazott, hogy meg kívánja kötni a következő jó néhány kormányzat kezét. Ez a nemzetközi fronton is sikerült neki: egyre csökkennek ugyanis az egymást követő Orbán-kormányok manőverezési lehetőségei.

 

 

  • Vidéki

    pcblog erről cseveg: “Magyarország helye az transzatlanti háromszögben”

    Miért háromszögről beszél pcblog? Talán azért mert a háromszög a legegyszerűbb síkidom és pcblog fejében is az egyszerűség lakik?