Míg a menekülthullám kapcsán a magyarországi helyzet, a kormányzati és az ellenzéki álláspont széles körben tárgyalt a hazai közbeszédben, addig a határ túloldalán, a Vajdaságban uralkodó állapotokról viszonylag keveset hallani, holott a helyzet – bár első ránézésre meglehetősen hasonló – sokkal árnyaltabb képet fest, és kevésbé átpolitizált. Erről szóló rövid beszámolónk szerzője SZABÓ PALÓCZ ORSOLYA, a PC zentai gyakornoka, a MigSzol Szeged önkéntes segítője.

Erősödő menekülthullám

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Az egyre intenzívebben érkező menekültáradat problémája ugyan régóta meglévő jelenség a magyar-szerb határ túloldalán is, mértéke azonban a kezdetekkor még kezelhetőnek látszott. A legnagyobb gondot a zöldhatár felé igyekvő menekültek által okozott mezőgazdasági károk jelentették a helyi gazdáknak, de voltak lakosok, akik kifejezetten profitáltak a helyzetből – az embercsempészeken túl beleértve a frekventáltabb útvonalak környékén lévő kávézókat és kisboltokat is. Konfliktusokra a helyi lakossággal alig akadt példa, az olykor-olykor előforduló rablótámadásoknak pedig jellemzően éppen a kényszerűségből több készpénzt maguknál hordó menekültek voltak az áldozatai. A helyi lakosok (magyarok, szerbek és romák) közti alapvető ellentéteken a menekülthullám valamelyest még enyhíteni is tudott, igaz, sajátos módon: az embercsempész-biznisz fellendítésén keresztül (lásd erről a legutóbbi HVG vonatkozó cikkét).

A vajdasági helyzet akkor indult látványos romlásnak, amikor a magyar kormány kommunikációjában előkerült a – többek között éppen a kormányzati retorika által kikezdett – biztonságérzet helyreállításának érdekében és úgymond „Európa védelmében” a szerb-magyar határon felállítandó kerítés ötlete, amelynek már a híre is pánikszerűen felgyorsította a Szerbiából Magyarországra érkező menekülthullámot. Amíg ugyanis a menekültáradat által leginkább érintett településeken (elsősorban Magyarkanizsán, Horgoson és Szabadkán) kezelhető mennyiségű ember haladt át, sem a lakosság, sem a politika nem szentelt túl nagy figyelmet a jelenségnek. Amikor azonban ez a létszám a sokszorosára növekedett, a téma fontosabbá vált, s ezzel együtt a menekültekhez való viszonyulás is egyre barátságtalanabb, idegenkedőbb lett.

Eltérő történeti tapasztalatok

Ez a tendencia azért különösen látványos, mert a vajdasági lakosság hozzáállása alapjaiban tért el a Magyarországon megszokottól. A különbség leginkább a történeti tapasztalatok eltérő voltában ragadható meg. Magyarországon a menekültekkel kapcsolatos attitűdöket főként az ismeretlentől való félelem határozza meg, amire könnyű idegenellenes politikai propagandát építeni. Ezzel szemben a Vajdaságban a menekvés, mint jelenség minden, csak nem ismeretlen. A térségben szinte alig él olyan család, amely legalább egy tagjának fejében még ne fordult volna meg a háború vagy a kilátástalanság elől való menekvés gondolata.

A tömeges menekülés már a délszláv háborúk kezdetekor, az 1990-es évek elején jelen volt az egykori Jugoszláviában: vajdasági magyarok, szerbek, horvátok menekültek a katonai behívók elől, Vajdaságba menekültek otthonaikból előbb a horvátországi, majd a boszniai szerbek. 1995-ben, a horvátországi szerbek szervezett kitelepítését követően, a menekültekkel kapcsolatos rengeteg hétköznapi tapasztalat révén a „határozott névelős” menekültek demisztifikálódtak a lakosság szemében, ezzel egyidejűleg megszűntek az ijesztő ismeretlen részei lenni. Holott ezek a tapasztalatok korántsem voltak szükségszerűen pozitívak. Éppen a kitelepítés szervezettségéből fakadóan például rengeteg feszültség merült fel. Tipikusan ilyen eset a betelepítések tömbösített jellege, amely felvetette annak a gyanúját, hogy a többségi politikai államvezetés a magyarlakta többség ilyen módon történő felszámolásával kívánja rendezni a nemzetiségi kérdést. Nem kevés problémát okozott azon menekültek érkezése sem, akik olyan hivatalos kinézetű papírokkal érkeztek, amelyek tanúsága szerint hátrahagyott otthonaikért cserébe jogosultak egy-egy üresen álló vajdasági ház igénybevételére, csakhogy ezek kiutalt házak – amelyekről a „szerződések” tulajdonosai gyakran azt sem tudták, létező címeken vannak-e egyáltalán – korántsem voltak üresek. E példák azt hivatottak illusztrálni, hogy a konfrontáció veszélye szinte tapintható volt ezen időkben, nem beszélve arról, hogy akkor szó sem volt tranzitországról: aki jött, az maradt is – és ez mindenki számára nyilvánvaló volt. Ezzel szemben napjaink menekültügyi krízise nagyságrendekkel békésebbnek tetszett, amikor elérte Vajdaságot: az átlagpolgár a bejárati ajtón kopogtató, „szerződésüket” kétségbeesetten lobogtató, elszánt családapák helyett csupán a parkban piknikező fiatalokat látott, akik egyébként is távoztak pár nap után.

A politika hatása

A kerítésépítés híre azonban villámként csapott ezekbe a békés hétköznapokba, amikor is a már Szerbiában tartózkodó menekültek „sietősre fogták” lépteiket, s számuk a határmenti falvakban koncentrálódott. Ekkor következett be az a látványos változás a – helyi magyar – politikai diskurzusban, amely már nyílt ellenszenvet fogalmazott meg az üldözöttek iránt, s egyre indulatosabban kérte számon Belgrádon annak tétlenségét. Ugyanis míg Aleksandar Vučić, Szerbia miniszterelnöke, valamint Aleksandar Vulin, az ország munkaügyi, foglalkoztatási és szociálpolitikai minisztere egyaránt határozottan elítél minden a menekültek korlátozására vagy feltartóztatására irányuló intézkedést (mondván: „Szerbia nem koncentrációs tábor”), a vajdasági magyarság vezető pártja, a Pásztor István vezette Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) támogatja a magyar kormány lépéseit. Ennek ékes példája, a párt zentai szervezetének azon állásfoglalása, miszerint minden menekültet annak származási országába kellene visszatoloncolni – az álláspont különösen annak fényében érdekes, hogy Szerbia 2001. óta tagja a háborús övezetbe való visszatoloncolást kifejezetten tiltó Genfi Egyezménynek.

A helyzetet tovább árnyalja, hogy a VMSZ a szerb politikai élet két legnagyobb – egyébként egymással szembenálló – pártjával egyszerre szövetséges, ennek köszönhetően tagja mind a vajdasági tartományi kormánynak (a Demokrata Párttal szövetségben), mind a köztársasági kormánynak (a Szerb Haladó Párttal szövetségben). Ebből kifolyólag némileg a saját farkába harapó kígyó példáját követi a VMSZ szerb kormány tétlenségét bíráló retorikája – amely egyébként közel sem tűnik olyan alaptalannak, mint hiteltelennek, tekintve, hogy a szerb politika valóban a menekülthullámnak az országon történő minél gyorsabb áttolását, s nem feltétlenül a helyzet hosszú távú rendezését igyekszik elősegíteni.

Többek között ennek a némileg skizofrén belpolitikai helyzetnek köszönhető, hogy Szerbiába is beszivárogtak a magyar politikai napirend egyes jellegzetes fogalmai, és szép lassan a vajdasági politikai vitáknak is mindennapos elemeivé váltak a „gazdasági bevándorlók”, vagy a „határzár” kifejezések.

Kevéssé átpolitizált hétköznapi gyakorlatok

Fontos azonban kiemelni egy jelentős különbséget a magyarországi helyzethez képest: amíg a diskurzus szintjén egyre gyakrabban jelennek meg a felháborodott, a menekültek eltávolítását, kemény fellépést követelő álláspontok, a gyakorlat, a mindennapok szintjén megmaradtak a tipikusan vajdasági – s talán szintén kicsit skizofrén – elemek.

Teljesen mindennapos jelenségnek számító eset, hogy ugyanaz az egyén, aki az egyik pillanatban még a fent leírt szidalmazást praktizálja, pár perccel később már lelkesen magyarázza a megfelelő útirányt az őt körbeálló tíz-húsz fős szír társaságnak. Nem szokatlan jelenség az sem, amikor egy kedves barátom indulatosan kifakadt, hogy a menekültek a háza előtt vonulnak, olykor becsöngetnek, vagy kérdezés nélkül megpihennek a kertben, de amint megjött a következő csoport, megcsóválta a fejét, és vizet vitt a tűző napon vonuló társaságnak.

Nem arról van szó, hogy a határ másik oldalán túltengne az emberségesség, vagy a vajdaságiak tudatosabb politikafogyasztók lennének, csupán arról, hogy a menekültjelenség a mindennapok része, s nem pályaudvarokon felgyülemlett embertömegek képében köszön vissza először. Ebből kifolyólag a félelmek és az aggodalmak is a mindennapokból fakadnak, nem a politika szférájából. A tipikusan menekültellenes érvelések tanulmányozása is ezt támasztja alá: többségükben ezek sem a tiszta gyűlöletből, vagy elutasításból fakadnak, s nem vizionálják Európa szisztematikus meghódítását sem, megjelennek azonban a mindennapok világából származó aggodalmak, hogy tele a park szeméttel, hogy nem lehet felférni a buszokra, holott mindjárt itt az iskolakezdés.