Mai vendégszerzőnk HEGEDŰS DÁNIEL politológus, aki elemzésében azt vizsgálta, milyen hibák akadályozzák az Európai Uniót abban, hogy sikerrel szálljon szembe az orosz információs hadviselés jelentette biztonságpolitikai kihívásokkal. A blogbejegyzés angol nyelvű eredetije Fighting Back in the ’Information War’ címmel ezen a linken érhető el. 

Az aktuális orosz információs hadviselés technikája és mintázata igen hasonló ahhoz, mint amit nyugati szereplők alkalmaztak a hidegháború alatt vagy éppen az utóbbi két és fél évtized demokráciaexport-időszakában; természetesen egy radikálisan eltérő technológiai kontextus mellett. Ugyanakkor az Európai Unió azon képességét, hogy sikerrel szálljon szembe az orosz információs hadviselés jelentette biztonságpolitikai kihívással, jelenleg nagyban csökkenti, ahogy Európa saját szerepét látja és értelmezi ebben a konfliktusban.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Az ukrán válság kirobbanása óta Oroszország által folytatott intenzív információs hadviselés jelentős mértékben érintette az európai államok azon képességét, hogy az EU és a NATO keretében hatékony közös válaszokat adjanak az orosz biztonságpolitikai kihívásra. Ez az információs hadviselés azonban, amelyet a fogalom szűk értelmében úgy definiálhatunk, mint a politikai döntéshozatali folyamatok és legitimáció aláásását szolgáló információmanipulációt, sem nem új jelenség a nemzetközi kapcsolatok világában, sem nem orosz találmány. Az aktuális orosz információs hadviselés technikája és mintázata igen hasonló ahhoz, mint amit nyugati szereplők alkalmaztak a hidegháború alatt vagy éppen az utóbbi két és fél évtized demokráciaexport-időszakában; természetesen egy radikálisan eltérő technológiai kontextus mellett. Ugyanakkor az Európai Unió azon képességét, hogy sikerrel szálljon szembe az orosz információs hadviselés jelentette biztonságpolitikai kihívással, jelenleg nagyban csökkenti, ahogy Európa saját szerepét látja és értelmezi ebben a konfliktusban. A legtöbb európai társadalom és politikai elit által öntudatlanul is osztott, részben passzív, részben reaktív hozzáállás, továbbá a bizonyos nézőpontból képmutatónak tűnő áldozat narratíva ugyanis két alapvető negatív következménnyel is terhelt.

Egyrészt ez a megközelítés alapvetően ássa alá az európai álláspont hitelességét. Az áldozatiságnak ez a diszkurzív kerete ugyanis közép- és hosszútávon egyszerűen nem korrelál a valósággal és a nyugati társadalmak nem elhanyagolható szegmense számára nyilvánvaló ez az ellentmondás. Alapvetően szükség lenne a demokráciaexporton és a civil társadalom támogatásán alapuló nyugati soft power és az orosz dezinformáció és propaganda alapvető különbségének tematizációjára és részletes kifejtésére a széles európai nyilvánosság előtt, különösen akkor, ha – mint jelen esetben – zavarba ejtően hasonló minták fedezhetők fel a működésükben és olykor igencsak hasonló eszközöket alkalmaznak. A kérdés nyilvános tematizációja híján az áldozati diskurzus csendes képmutatása jelentős mértékben áshatja alá a nyugati pozíciók hitelességét.

Másodsorban pedig érdemes számot vetni azzal is, hogy a passzivitással Európa saját stratégiai előnyeit hagyja kiaknázatlanul. Az orosz offenzíva által sokkolva az Európai Unió szinte teljes egészében figyelmen kívül hagyta azt a tényt, hogy az információs hadviselés, ami nyilvánvalóan csak egy taktikai eszköz a Kreml kezében, a Nyugat számára stratégiai fegyverré válhat. Az Európai Uniós és az Egyesült Államok is összehasonlíthatatlanul nagyobb soft power erőforrásokkal rendelkeznek, mint Oroszország, márpedig az információs hadviselés nézőpontjából ez talán az egyik legmeghatározóbb faktor. Ha Európa maga mögött hagyná passzivitását, egy kölcsönösen aktív részvétellel zajló információs háború esélyei nem Moszkva számára lennének kedvezőek, épp ellenkezőleg. A mérleg nyelve erősen a Nyugat oldalára billenne.

Mindez alapvetően arra vezethető vissza, hogy Oroszországnak jóval több veszítenivalója akad egy kölcsönösen aktív információs háborúban, mint Európának. Az Európai Unió számára a legsötétebb reális forgatókönyv sem tartogat többet vagy mást, mint hogy Moszkva eredményesen alááshatja az Unión belüli nehezen összekovácsolt politikai egységet és akadályokat gördíthet a hatékony politikai döntéshozatal útjába az Oroszországot sújtó szankciók vagy egyéb politikai lépések tekintetében. Oroszország esetében ugyanakkor egy ilyen konfrontáció – az egykori színes forradalmak mintájára – komoly egzisztenciális fenyegetést hordoz magában, akár élet-halál kérdése is lehet a jelenlegi moszkvai rezsim számára. Mindezek okán Oroszország jóval többet kockáztatna egy kölcsönös hibrid hadviselés következtében, mint a Nyugat.

Visszatérve a soft power kérdésköréhez, az orosz és nyugati pozíciók ezen a téren szinte összehasonlíthatatlanok. Az európai modell attraktivitása még most is messze megelőzi vetélytársáét, pedig az Európai Unió igen jelentős imázs- és ezáltal soft power veszteséget volt kénytelen elkönyvelni 2008 óta a globális gazdasági válság és saját politikai integrációs válsága következtében. Oroszország azon képessége, hogy nyers katonai vagy gazdasági nyomásgyakorlás nélkül vonzzon államokat a saját integrációs struktúráiba és érdekkörébe, legalábbis erősen megkérdőjelezhető. Ezzel szemben a kijevi Majdan eseményei egyértelműen aláhúzták, hogy az európai modell még a tagjelölti státusra vonatkozó uniós elköteleződés nélkül is mekkora vonzerővel bír.

Az európai áldozati narratíva egy végső negatív következménye, hogy az orosz információs hadviselés természetét illetően súlyos félreértésekhez vezet. Maga az ukrán válság és a közvetlen orosz médiapropaganda csak alárendelt szerepet játszanak az európai közvélemény és politikai döntéshozatal manipulációja tekintetében. Amennyiben ugyanis nem etnikai orosz vagy oroszajkú közösségek a propaganda célcsoportjai, mint pl. Ukrajnában vagy a Balti-államokban, a kommunikációs kampányok, illetőleg az információs hadviselés közvetlen hatásai igen csekélyek.

Az európai politikai diskurzusra ugyanis a tagállami szinten jól beágyazott, oroszbarát nemzeti aktorok bírnak a legnagyobb befolyással, melyek közül elsősorban a Moszkva-párti, euroszkeptikus, populista pártokat szükséges kiemelni. Ők a kulcsszereplői ugyanis az orosz érdekek becsatornázásának és képviseletének a legtöbb EU tagállamban. A szerep, amit betöltenek, ugyanakkor nem feltétlenül alárendelt. Ezen aktorok elsődlegesen a saját érdekükben tevékenykednek és csak másodsorban Moszkváéban; az orosz érdekek képviseletét pedig elsősorban azért látják el, mert jól azonosítható közös álláspontok, politikai és pénzügyi-gazdasági érdekek, továbbá ideológiai megfontolások kötik őket a Kremlhez. Dióhéjban: ezek a pártok az esetek nagy részében korántsem Putyin bábjai, hanem saját érdekeiket követik elsődlegesen az Oroszországhoz fűződő kapcsolataikban.

Ellentétben a Szovjetunióval, mely a kommunista internacionalizmus képében képes volt egy valódi ellenmodellt állítani kihívásként a Nyugattal szemben, Oroszország nem kínál ilyen jellegű alternatívát. A legmegengedőbb nézőpontból is pusztán egy 19. századi társadalmi értékekből, nyers anti-amerikanizmusból és a nemzeti szuverenitás egy meglehetősen egyoldalú és szelektív diskurzusából álló heterogén ideológiai csomag, amit jelenleg nyújtani tud.

Ugyanakkor ez az ideológiai tartalom jelentős mértékben fedésben áll az euroszkeptikus populista pártok értékválasztásával, és ez az értékközösség fontos alapját képezi az együttműködésnek. Mint fentebb említésre került, ezek az aktorok nem azért támogatják Oroszországot, mert feltétlenül elhiszik az ukrán krízissel összefüggésben az orosz propagandát. Azért nyújtanak támogatást a Kreml számára, mert meghatározó ideológiai elemeik és politikai értékeik közösek; ám mindössze addig visszhangozzák az orosz álláspontot olyan konkrét kérdésekben, mint Ukrajna a hazai közönségük számára, amíg ez a saját érdekeiket is előmozdítja. Természetesen egyes pártok részesülhetnek közvetlen vagy közvetett pénzügyi támogatásban is Moszkva részéről (mint a francia Front National esetében ez bebizonyosodott, a Jobbik esetében pedig a 2009 előtti időszak vonatkozásában jó eséllyel feltételezhető), továbbá jelentős befolyással bírhatnak rájuk az orosz titkosszolgálatok is (mint a jobbikos Kovács Béla esete fényesen bizonyítja).

Mit tehet a Nyugat a fenti kihívással szemben?

Az orosz befolyási hálózatokkal szemben a legfontosabb eszköz a transzparencia. Támogatni kellene a tényfeltáró újságírói erőfeszítéseket Európában, Oroszországban és a Keleti Partnerség országaiban is, hogy minél több részlet láthasson napvilágot ezen „európai közvetítők” és Moszkva pénzügyi, politikai és személyes kapcsolatairól. A párt és kampányfinanszírozás átláthatóságának és elszámoltathatóságának javítása ugyancsak alapjaiban érintené az oroszbarát, euroszkeptikus és populista pártok moszkvai támogatását. Bár a párt- és kampányfinanszírozás nyilvánvalóan egy kényes terület mellyel összefüggésben szinte alig léteznek EU-s jogalkotói kompetenciák, az Európa Tanács kormányközi egyezményei megfelelő platformot kínálhatnának az előrelépésre azon tagállamok számára, akik együtt kívánnának működni egy harmonizált, transzparensebb egységes szabályozás érdekében.

Másodsorban nagy szükség lenne az európai kémelhárítási (counter-intelligence) képességek és kapacitások bővítésére, hogy nagyobb sikerrel lehessen felvenni a küzdelmet az orosz aktív befolyásolási törekvésekkel szemben. A kilencvenes évek kezdete óta az „új kihívások” jelentős mennyiségű figyelmet és erőforrást vontak el a klasszikus hírszerzési és elhárítási feladatoktól. A jelen helyzet fényében égető szükség lenne a prioritások újragondolására és az Oroszország felől érkező kihívás jelentőségének felértékelésére, továbbá arra, hogy a nyugati szolgálatok rendszeresen szivárogtassanak Moszkva és „európai közvetítőinek” kapcsolatáról a nyilvánosság számára.

Mindenek felett pedig a Nyugatnak szem előtt kellene tartania saját stratégiai előnyét az információs háborúban. Ha az Európai Unió képes lenne maga mögött hagyni a terméketlen „áldozat diskurzust” és aktív, offenzív, cselekvő félként fellépni az információs háborúban, az ütőkártyák nem Moszkva kezében lennének.

A szerző politológus, a Német Külpolitikai Társaság (DGAP) elemzője