Bezárás
Uncategorized

A bennünk élő Horthy-kép – az ellentmondást nem lehet kultusszá formálni

A múltfeldolgozás/emlékezetpolitika témakörben indított sorozatunk második részének szerzője Illés Gergely történész, a Közös Halmaz csoport tagja, aki az alábbiakban az újjáéledő Horthy-kultuszról ír.

A XIX. század romantikus múltszemléletének továbbélését igazolja, hogy a mai magyar társadalom még mindig inkább hajlamos a hősök és az árulók, a jók és a rosszak kategóriáival gondolkodni a történelemről, semmint érzelmileg kevésbé megmozgató, ám a valóságot mégis árnyaltabban leíró egyrészt-másrészt gondolatpárok segítségével. Nem meglepő, sőt természetes, hogy a közvélemény megoszlik egyes szereplők kapcsán. A valóság meghamisítására, a tényszerű események elfelejtésére vagy átértelmezésére irányuló szándék azonban már komoly veszélyeket rejt magában.

Kolozsvár, 1940. szeptember 11.

Kolozsvár, 1940. szeptember 11.

Az egykori kormányzó megítélése körüli vita nem elsősorban az általa fölépített rendszerről vagy történelmi szerepéről szól, a Horthy név sokkal inkább egy jelkép, egy értékrendet kifejező üzenet. Végtelenül leegyszerűsítve a képletet: Horthy Miklós a mai magyar közéletben a jobboldalon elfogadható és elfogadott, a baloldalon pedig elfogadhatatlan és elutasított. A körülötte zajló viták érveinek a jó része nem is ma, vagy az elmúlt években keletkezett: a ’20-as évektől a ’60-es évekig a kultusz és ellenkultusz változatos eszköztárát teremtették meg az ügyeletes propagandisták.

Már regnálása alatt megkezdődött a kormányzó kultuszának építése: közterek, középületek és közintézmények sora viselte a nevét (például a mai Bartók Béla út, a Móricz Zsigmond körtér, a Petőfi híd, a Szegedi Egyetem), számos magyar és külföldi méltató kiadvány jelent meg róla, és nem utolsósorban a filmhíradók is rendszeresen megemlékeztek a Horthy család életének fontosabb eseményeiről. Jellemző példa a 75. születésnapi köszöntőnek szánt 1943-as különkiadás, amelyben a narrátor Herczeg Ferenc – a kor egyik legelismertebb írója – egyenesen a „nemzet istenadta vezére”-ként aposztrofálta Horthyt. Ennek ellenhatásaként a hivatalos kommunista ideológia a két világháború közötti korszakot egységesen fasisztának bélyegezte, a „horthysta” jelző pedig a politikai megbélyegzés egyik eszközévé vált. Az ellenkultusz egyik legismertebb formája A csodacsatár című ’50-es években készült filmvígjáték tengernagyfigurája, aki egyszerre becstelen és nevetséges. S bár mind Herczeg Ferenc méltatásának, mind a rendszerkritikának valós alapjai vannak, mindkét narráció túlzásokba is esik. A két háború közötti időszak ugyanis kétségkívül erősen tekintélyelvű politikai berendezkedést valósított meg, és valóban a hagyományos társadalomszerkezet fenntartására törekedett, miközben – ellentétben a szocialista diktatúra időszakával – parlamentáris keretek között működött, teret adott a politikai ellenzéknek, alapvetően tiszteletben tartotta a sajtószabadság eszméjét, valamint – ha korlátozott mértékben is, de – megvetette a társadalombiztosítás alapjait.

Horthy Miklóssal kapcsolatban ma (is) léteznek olyan egyoldalú elbeszélésmódok, amelyek vagy csak a pozitívumait, vagy csak a negatívumait fűzik össze egy gondolatmenetté. A kultuszápoló verzió szerint a hős tengerészt a haza sorsa iránti aggodalom vezette a politika porondjára, kimentette a végveszélybe sodródott nemzetet a forradalmak „országvesztő” anarchiájából, majd két évtized szívós munkájának eredményeként megvalósította a trianoni határok revízióját, amivel a magyarok többsége újra azonos határok között élhetett. Az ellenkultusz alapján a cattarói matrózlázadás vérbefojtója a fehérterror vezetőjeként puccsal került az ország élére. Egész politikai pályafutását a társadalmi haladást gátló ellenforradalmi rendszer biztosítására tette föl, amellyel csak a nyomor és a feudális alá-fölérendeltségi viszonyok fennmaradását érte el, míg végül a háborúban végigasszisztálta mintegy félmillió magyar ember lemészárlását.

A variánsok száma természetesen igen nagy, ám nem ezek létezése a legnagyobb gond, hanem az ezek mögött rejlő szándék. Nem egy kérdéskör árnyalt végiggondolására, hosszas mérlegelésére, szakszerű és tiszteletteljes megvitatására ösztönöznek, hanem kritikátlan érzelmi azonosulást kínálnak föl. Azonosulást egy világnézettel, egy értékrenddel, egy politikai mozgalommal, függetlenül a szimbólumként használt történelmi alak valós teljesítményétől. Ráadásul ez a fajta érzelmi azonosulás sokszor határozottan kirekesztő, más nézőpontokat vagy megközelítéseket az egész közösség elleni támadásként értékel. (A „nemzetáruló”, vagy a „demokrácia ellensége” kifejezések sem napjaink termékei: előbbi a ’20-30-as, utóbbi az ’50-es években volt használatban.) Épp az lehetne a viharos XX. századi történelmünk egyik tanulsága, hogy a magyar nemzeti közösség nem egynemű, számos kérdésben nem ért egyet. A mai politikai közéletre is pozitívan hatna, ha méltó módon tudnák újragondolni és megvitatni olyan múltbeli vezetőink szerepét, mint az egykori ellentengernagy.

Vegyünk egy példát. A kormányzó ellentmondásos politikai karrierjének egyik legszimbolikusabb eseménye az 1940 szeptemberében Észak-Erdély visszacsatolása kapcsán Kolozsvárott elmondott beszéde. Ahogy ő maga fogalmazott: „huszonkét évi keserves megpróbáltatás után valóra vált, amiben bízni nem szűntem meg soha egy percre sem”. A filmhíradó által rögzített képkockákon azonban az is látható, hogy miközben az agg kormányzó őszinte meghatottsággal beszél a nagyszerű történelmi pillanatról, addig a téren horogkeresztes zászlók lobognak, s Horthy portréja mellé Hitler és Mussolini arcképe is kifüggesztésre került. Egyetlen pillanatba sűrítve fogható meg itt Horthy kormányzó két arca: egyrészt ő az országot megmentő, a határokat kiigazító, a nemzetet egyesítő államférfi, másrészt ugyanő a háborúba rossz oldalon belesodródó, a származási megkülönböztetésnek törvényes teret adó, majd az annak folyamán elszabaduló eseményeknek gátat szabni nem (vagy csak kisebb részben) tudó tehetetlen vezető.

Az igazság két oldalából csak az egyiket kiemelve és a másikat elhallgatva lehet eredményes propagandamunkát végezni. Bármelyik oldalra is húzzon a szívünk, vagy az eszünk, Horthy Miklós kapcsán bizonyosan nem tudunk megkerülni olyan sorsdöntő eseményeket, amelyek nem sorolhatók együttesen a mérleg pozitív vagy negatív serpenyőjébe. Ahogy Károlyi Mihály, Teleki Pál vagy Kádár János történelmi szerepének megértéséhez sem juthatunk közelebb egyoldalú értékítéletekkel, az egykori kormányzó reális megítéléséhez sem kultuszának, vagy ellenkultuszának kitaposott ösvényén át vezet az út. Azok leginkább ránk nézve beszédesek.

(Vendégszerzőink blogunkon megfogalmazott véleménye nem feltétlenül tükrözi a Political Capital álláspontját.)

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom