Vegyes a fogadtatása a DGAP „Magyarország a médiában 2010-2014 – Kritikai észrevételek a sajtótudósítások kapcsán” című jelentésének. Az írás elkészítéséhez szervezett háttérbeszélgetések közül kettőnek a Political Capital egy-egy munkatársa is résztvevője volt. Mivel a megállapításaink és átküldött háttéranyagaink csak kisebb részben épültek be a szövegbe, ezen a felületen reagálunk a közzétett jelentésre, azon belül is a választási rendszerre vonatkozó fejezetre.

A jelentés néhány pontja kellő alapossággal körvonalaz bizonyos problémákat, máshol összemos fogalmakat, kisebb-nagyobb tárgyi tévedések is becsúsznak, több, a választási rendszert feszítő problémát pedig egyáltalán nem említ. Az írás természetesen nem vállalkoz(hat)ott arra, hogy átvilágítsa a teljes választási szabályozási környezetet, ez nem is volna számon kérhető rajta. Azzal azonban, hogy néhány aspektusát viszonylag részletesen tárgyalja, más, legalább olyan releváns alkotóelemeket pedig egyáltalán nem, a levont következtetések és az összességében inkább pozitív végkicsengés hitelessége egyaránt megkérdőjeleződik.

Az új egyéni választókerületi rendszer – „Gerrymandering“

A jelentésnek ez az alfejezete több ponton is kritikátlanul követi a kormányzati érvelést.

Rögtön azzal indít, hogy a választási reform szükségességét a parlamenti képviselők számának csökkentése miatt nem lehetett halogatni, holott a létszám visszavágásából következő költségcsökkenés nem több, mint a pártok által generált hamis illúzió. A képviselői fizetések és juttatások átalakítása hozott ugyan némi megtakarítást, de ahogy az várható volt, lényegesen többet költhetnek alkalmazottaikra, összességében tehát aligha lett spórolás a végeredmény. A 2014-es választási eljárás pedig minden korábbinál nagyságrendekkel drágábbnak bizonyult, nem függetlenül a kampánytámogatás címén magánzsebekbe ellenőrizetlenül folyatott – a jelentésben meg sem említett – közpénzek milliárdjaitól.

Ennél is aggasztóbb a választókerületi aránytalanság és a gerrymandering problémájának összemosása a brit modell aránytalanságával. A kormányzati kommunikáció épp azt használja ki, hogy a laikus közvélemény számára nem szétválasztható az egyformán „aránytalanság”-nak nevezett két problémakör, a jelentés pedig ahelyett, hogy ezt tisztába tenné, felül a torz értelmezésnek. Az egyik aránytalanság azt méri, hogy a parlamentbe jutott pártok mandátumaránya mennyire követi a szavazati arányokat. Arról, hogy e két érték közötti különbségnek mennyire kell alacsonynak lennie, a pártok minden demokráciában hosszasan vitatkoznak (leginkább sűrűn változó politikai érdekeik mentén), de mind az arányossági, mind a többségi logika egyformán demokratikus: nem kevésbé legitim a kizárólag egyéni kerületekre épülő brit modell a számos európai országban alkalmazott, kizárólag országos listákat alkalmazó rendszernél. A másik aránytalanság viszont a választókerületi lélekszám eltéréseiből származik (a kisebb kerületek lakóinak szavazata többet ér a nagyobb körzetekben élőkénél), s mint ilyen, alapjogot sért, demokratikus deficithez vezet. Sajnálatos, hogy a jelentés is vegyíti e két fogalmat, ráadásul úgy, hogy ezzel némi megértést tanúsít a köztudottan manipulált kerülettérkép alkotóinak irányába.

Ha már a szerzők a brit példát felhozták, szerencsésebb lett volna a Boundary Commissions intézményét példaként ajánlani, amely független határkijelölő bizottságként épp azt a célt szolgálja, hogy minimálisra csökkenjen a kerülettérkép-manipuláció mozgástere.

Félrevisz az a megállapítás is, hogy „nem az új egyéni választókerületi rendszer volt az oka a Fidesz 2014-es választási győzelmének”. A gerrymanderingnek ugyanis közismerten csak szoros eredmény mellett mutatkozik meg a hatása; az tehát, hogy 2014 nem ilyen választási eredményt hozott, semmit nem mond el arról, hogy éles helyzetben mekkora jelentőséggel bírhat a kerülettérkép.

A jelentés kritikátlan pozitívumként említi azt is, hogy legalább a kerületek közötti lélekszám-aránytalanságokat megoldotta az új térkép. Ez jelenleg igaznak tűnik, de az új törvény nem biztosítja, hogy ne termeljük újra az aránytalanságokat. Azért nem, mert az Alkotmánybíróság 2010-es határozatával ellentétesen cselekedett a törvényalkotó. Az AB azt írta elő, hogy a kerülethatárokat feles törvényben rögzítsék, a határmódosításokhoz irányadó elveket és garanciákat pedig kétharmadosban. Ehhez képest nem sikerült szigorú garanciákat alkotni, de a kerülettérkép is kétharmados döntést igényel. Ez praktikusan azt jelenti, hogy ha egy politikai erőnek megvan a kétharmados többsége, a megyehatárokon belül jóformán bármikor, bármilyen módon módosíthatja a határokat, de ha nincs meg (ahogy 1990 és 2010 között is történt), szinte lehetetlen hozzájuk nyúlni.

Az alaposnak szánt írásba egy egyszerű tárgyi tévedés is becsúszott: az MSZP-SZDSZ-kormány „a második kormányzati periódusa alatt az Alkotmánybíróság ismételt, 2007-es felszólítását követően sem tett eleget az abban foglaltaknak”. Valójában nem volt ekkor ismételt felszólítás, a 2005-ös AB-határozat határideje járt le 2007. június 30-án. Ráadásul 2006-os választási győzelme után az akkori kormány benyújtott a parlamentnek egy komplett választásireform-javaslatot, más kérdés, hogy a választókerületi problémára az sem szolgált volna átfogó megoldással, és azt is pontosan tudták, hogy a Fidesz sosem lenne partner a törvényjavaslat megszavazásában. Abban, hogy 1998 és 2010 között nem történt előrelépés a választási rendszer (részleges vagy átfogó) reformját illetően, a kétharmados többséget ebben a 12 éves időszakban összeadni képes MSZP és Fidesz egyformán felelős, függetlenül attól, hogy épp melyikük volt kormányon.

Választási kampány – a televízióban és plakátfelületeken

Ez az alfejezet alaposan körbejárja a választási kampány új jogszabályi környezetét, s rámutat a részeiben fairnek tűnő elemek kormánypártnak kedvező összhatására. Nem hagyja figyelmen kívül azt sem, hogy mi az, ami nem tartozik a választási eljárási törvény hatálya alá, így súlyos problémaként írja le, hogy a kormány vagy a civil szervezetek korlátlanul végezhetnek kampánytevékenységet, ami komoly előnyt jelent a mindenkori kormánypártnak.

Nem tartozik szorosan a témához, de a jelentés ezen a ponton tárgyalja a civil szervezetek elleni erőteljes kormányzati fellépést is, amelynek során – aligha vitatható módon – egyetértően fogalmaz az olyan vádakkal kapcsolatban, mint „erődemonstráció” és „megfélemlítési kísérlet”.

Győzteskompenzáció

A győzteskompenzáció néven elhíresült („a győztes felülpremizálása” pontosabb leírás volna) hungarikummal kapcsolatban is viszonylag korrekt a jelentés értékelése. Sőt, talán határozottabban is ki lehetett volna emelni, hogy nincs szó arról, hogy alapjogsértő volna az új intézmény, tekintve, hogy minden szavazat csak egyszer kerül be a végelszámolásba. A legfőbb kritikusok is egyetértettek abban, hogy az új választási rendszernek ez tipikusan egy olyan eleme, ami nem feltétlenül megalkotóinak, hanem a mindenkori legnagyobb pártnak kedveznek. Inkább azért kár ezért az új intézményért, mert végtelenül bonyolulttá teszi a mandátumkiosztási mechanizmust, esélyt sem hagyva a laikus érdeklődő számára, hogy néhány perces utánjárással megértse a folyamatot. A jogalkotó ugyanezt a győztest erősítő hatást jóval közérthetőbben is elérhette volna a kompenzációs mechanizmus teljes megszüntetésével, politikailag viszont ez az út kockázatosabb lett volna számára, mivel explicitté tette volna a kisebb pártok további gyengítésének szándékát.

A jelentés az olasz példa citálásával próbálja tompítani az új magyar találmány jelentőségét, amivel szintén a kormányzati kommunikációt erősíti, azt sugallva, hogy létezik európai minta a győztes ilyen fokú túlerősítésére. Az akkori olasz rendszerben valójában az említett mechanizmus volt az egyetlen győztest favorizáló elem, ami kizárólag a patthelyzet elkerülését szolgálta, ezzel szemben a magyar vegyes rendszer eleve inkább a többségi rendszerek logikáját követi, amelyben a számos kormányzati stabilitást elősegítő elemet fejelik meg a győztes mandátumarányának további hízlalásával.

Ebben az alfejezetben szerepel egy a szakmai színvonalat tovább romboló mondat, amely arra utal, hogy az időközi választásokon aratott ellenzéki győzelmek igazolják, hogy a Fidesz nem legyőzhetetlen a saját maga alkotta választási rendszerben. Eddig csak politikusok vagy a kormányhoz közeli újságírók vontak hasonló párhuzamot, kár, hogy egy alaposnak szánt jelentésbe is bekerült ez a szakmaiatlan érv. Egy időközi választáson ugyanis csak egyetlen választókerületben tartanak választást, eleve nincsenek tehát pártlisták, nincsenek külhoni voksok, nincs töredékszavazat, nincs győzteskompenzáció, de a kerülettérkép hatásai is nyilvánvalóan csak egy általános választáson fejthetik ki hatásukat: hogy is mondhatna el bármit egy időközi választás a komplett választási rendszerről? Ráadásul semmiféle újdonság nem történt a három időközin, már a 2014-es általános választáson is 10 egyéni kerületben ellenzéki jelölt győzött.

Ami kimaradt                              

Számos releváns aspektust egyáltalán nem tárgyal a jelentés, márpedig ezek hiányában aligha értékelhető a választási rendszer egésze. Most csak vázlatpontszerűen a legfontosabbak:

• Leginkább a jelöltállítás és a kampányfinanszírozás alkotta torz szisztémának a tárgyalása hiányzik, amely kamupártok elburjánzását és közpénzek milliárdjainak kiáramlását ösztönzi. Míg korábban az ajánlószelvények illegális adás-vételére, most az ajánlóívek legalább annyira aggályos másolására épül a jelöltállítási rendszer (részletek itt, itt és itt).
• Nincs szó a külhoni és a külföldön élő magyarok közötti indokolatlan megkülönböztetésről sem, már ami a szavazás módját illeti (részletek itt).
• Kisebb súlyú ügy, de egyáltalán nem említi a jelentés a nemzetiségi választás bevezetését sem. Ez a talán jóhiszeműen életre hívott új intézmény alapjaiban hibás, olyannyira, hogy valójában nem is beszélhetünk választásról, hiszen aki a nemzetiségi listára kíván szavazni, a szavazólapon egyetlen helyre húzhatja be az X-et, nincs tényleges választási lehetősége. Jelen szabályozás szerint a kedvezményes mandátumszerzési lehetőség a visszaélések melegágya, aminek jelentősége nem lebecsülendő azzal, hogy 2014-ben egyik párt sem próbált profitálni ebből a(z egyáltalán nem) kiskapuból.