Bezárás
Uncategorized

Magyarország: liberális autokrácia

Amióta magyar állampolgárokat a hatalom hallgatólagos támogatásával, erőszakkal megakadályoztak népszavazási kérdésük leadásában – vagyis alkotmányos jogaik gyakorlásában – érdemes újra feltennünk a kérdést: beszélhetünk-e még bármilyen értelemben demokráciáról Magyarországon? – teszi fel a kérdést mai vendégszerzőnk, BOZÓKI ANDRÁS politológus.  A Közép-európai Egyetem tanára szerint az Orbán-rezsimet 2016-ban már semmilyen jelzős szerkezettel ellátva sem érdemes demokráciának nevezni.

Az alkotmány „terrorveszély-helyzetre” való hivatkozással történő módosításának terve után az Orbán-rezsim megint tovább lépett a hatalom monopolizálásának putyini útján. Ahogy a Jobbiknak volt paramilitáris alakulata (a Magyar Gárda), úgy tűnik, a Fidesznek is kezd összeállni ehhez hasonló – alkalmi verőlegényekből verbuvált – csapata, amelynek tagjai ugyan nem viselnek egyenruhát, de feladatuk a tüntetők és ellenzéki szereplők megfélemlítése. Mivel a rezsim büszke arra, hogy a rendfenntartó szervezetei nem alkalmaznak politikai okokból közvetlenül erőszakot – mert a rendszer inkább a mindennapossá vált egzisztenciális fenyegetéssel él – ennek feladatát kiszervezik a hatalmon lévő párt egyik alelnöke által vezetett klub, a Ferencváros ultrái közt számon tartott, „civil” utcai harcosokra.

Mindez nem Milosevic kis-Jugoszláviájában történik a múlt század végén. Pontosan illeszkedik az Orbán-rezsim hatalomgyakorlási módszereinek körébe, amelynek lényege, hogy tudatosan elmossa a különbséget a hivatalos és nem hivatalos, a felelős és felelőtlen testületek között. A döntések nem az arra létrehozott intézményekben születnek, hanem az intézményeken kívül, azok mögött, a láthatatlan, szürke zónában, a politikailag felelőtlen és számonkérhetetlen testületek világában. Így a hatalom számára kényelmetlen erőszak-alkalmazást erre szakosodott bőrfejű vállalkozók látják el, akiktől a Fidesz utólag könnyen elhatárolhatja magát. A költségvetést sem feltétlenül a szakminiszter, hanem a kormánytól jogilag független – egykori munkatársa szerint pénzmosodaként is működő – magánszervezet készíti, amelynek tagjai államtitkokhoz is hozzáférhetnek.

Van az a pont, amikor a demokrácia véget ér. Ott, ahol eltűnik a határ magánérdek és közérdek között, ahol nincs különbség államosítás és magánosítás között, mert az állam az azt elfoglaló politikai / gazdasági vállalkozók magánérdekével azonossá válik, így értelemszerűen e vállalkozókat védi. „Amit korrupciónak neveznek, az a Fidesz legfőbb politikája” – nyilatkozta leplezetlen őszinteséggel a rezsim fő ideológusa, Lánczi András.

Erről van szó. Magyarországon a korrupció, ma már nem deviancia, hanem maga a rendszer. A normaszegésből norma lett. Amit régebben hatalommal való visszaélésnek neveztek, az ma a hatalom rendszerszintű gyakorlása. Ahogy Magyar Bálint megfogalmazta: „a maffiaállam a parazita állam privatizált formája”, ahol a patrónus-kliens viszony nem a demokráciákból is ismerős patronázs-rendszert jelenti, hanem lényege „az egyéni autonómia alapjainak felszámolása és az egzisztenciális helyzetek függelmi rendbe kényszerítése”. Ez már a tekintélyelvű rendszerek körébe tartozik. Az Orbán-rezsim csupán kialakulása korábbi szakaszában volt leírható a demokrácia valamilyen jelzős szerkezetével. A rendszer azonban lassacskán kifejlődött a lárvaállapotból, s ma már itt áll előttünk. S amit látunk, arra nincsenek szavak.

A rendszer által gyakran ismételt szavak és mondatok a valóság elfedésére szolgálnak. A tömegmanipulációt nemzeti konzultációnak hívják. A „védelem” a védelmi pénz beszedését jelenti. A nyugdíjak „megvédése” esetében a nyugdíjak központi rekvirálásáról van szó. A rezsicsökkentés drágulást és a szolgáltatás romlását hozza magával. A magyar emberek „megvédése” az ország elszegényítésével azonos. Mivel a korrupció norma lett, a normalitás része, így azt már nem is érzékelik az emberek. A rendszer legitimációját – a társadalom alatti rétegeknek bevezetett közmunkán és a gazdagabbaknak jobban kedvező rezsicsökkentésen és egykulcsos adón túl – a hatalom szimbolikus erejét bizonyító beruházások, és a kormány által tudatosan gerjesztett, idegengyűlöletre építő nacionalista kampányok biztosítják.

A rezsim orwelli nyelvével szemben a tartalmilag egyik legkövetkezetesebb nyelvi ellenjavaslat a „maffiaállam” koncepciója, amely nemcsak a rezsim sajátos patrónus-kliens viszonyainak „ellenzéki” kritikájára alkalmas, hanem a magyar politikai rendszer tudományos leírására is. A maffiaállam fogalmával versengő egyéb leíró fogalmak – mutáns fasisztoid rendszer, újkommunista rendszer – kevésbé tűnnek elfogadottnak.

Mára odáig jutottunk, hogy az Orbán-rezsim a demokráciák lehető legtágabban értett –„defektív”, „választási” vagy „minimális” – köréből is kicsúszott. Túl sok a defektus. Nem tiszta a választás. A demokrácia minimuma is hiányzik. Érdemes tehát újra szemügyre vennünk, hol helyezhető el az Orbán-rezsim a politikai rendszerek között?

Demokráciák

A hidegháború éveiben a helyzet még egyszerű volt, a rendszereket alapvetően két nagy csoportra osztották: demokráciákra és diktatúrákra. A második világháború után megerősödött demokrácia a versengés és az általános részvétel mellett egyre inkább magába foglalta az emberi és kisebbségi jogok elismerését is. Ennek eredményeként a nyugati pluralista demokrácia liberális demokrácia lett – nem azért, mintha az állampolgárok a liberális pártokra szavaztak volna, hanem mert egyetértés bontakozott ki arra vonatkozóan, hogy a kisebbség jogait alkotmányos védelem illeti. Az 1989-91-es rendszerváltások nyomán a liberális demokráciák száma világszerte nőtt, a modell vonzása erősebbé vált.

A liberális demokráciák működésében két eltérő típus jelen meg: a konszenzusra törekvő és a többségi (majoritárius) – e két típust elsősorban Lijphart munkáiból ismerjük. A konszenzusos típus a többpártrendszerre és arányos képviseletre épülő demokráciákban nyert teret (például a Benelux országokban és Svájcban). A többségi típus –amelyet westminsteri modellnek is neveznek – a kétpártrendszerre és az egyéni választókörzetekre épülő demokráciában érvényesült (például az Egyesült Királyságban). Mivel mindkét típus a liberális demokrácia keretei között működött – és működik ma is – az egyikről a másikra való áttérés nem értelmezhető a liberális demokráciák köréből való kilépésként. Éppúgy, ahogy a parlamentáris vagy prezidenciális berendezkedés választása sem jelent önmagában kilépést a liberális demokrácia rendszeréből. Még akkor sem, ha – mint erre Linz rámutatott – utóbbiak esetében nagyobb eséllyel jelenhetnek meg autoriter tendenciák.

A liberális demokráciák távolról sem tökéletes, befejezett, lezárt rendszerek, hanem maguk is folyamatos kritikára, megújulásra szorulnak. Liberális demokráciákban is bőven előfordulhatnak jogsértések, erőszakos konfliktusok, a konszolidációt megingató és a társadalmi konszenzust destabilizáló tendenciák. Mindezeket a liberális demokráciák azonban a saját értékrendjükön belül, saját intézményrendszerük keretei között képesek kezelni, vagy legalábbis erre törekednek. A demokrácia folyamatos tanulási folyamat, élő gyakorlat: a demokráciák erejét és rugalmasságát éppen a rendszeren belüli önkorrekcióra való képességük adja.

Diktatúrák

A diktatúrák a társadalom elnyomásának, a szabadság megvonásának rendszerei, ahol nemcsak a politikai jogok hiányoznak, hanem az individuális, polgári szabadságjogok is. Diktatúrákban a társadalom ki van szolgáltatva az államnak, amely a társadalom minél szélesebb körű uralására, irányítására, azaz államosítására törekszik. A diktatúrák alapesetben kétfélék lehetnek: totalitárius vagy autoriter (tekintélyelvű) rendszerek. A totalitárius diktatúrák a rendszerrel való azonosulást, annak mindennapi, aktív támogatását várják el alattvalóiktól – a közéletben és a magánéletben egyaránt – és nem tűrik a semleges viselkedést. A hitleri és sztálini totalitárius rendszerben, aki nem volt tevőlegesen is a hatalom gyakorlóival, arra úgy tekintettek, mint aki ellenük van. Valójában tehát – amint azt Arendt, valamint Friedrich és Brzezinski könyveiből tudhatjuk – nemcsak az ellenzéki aktivitás, hanem a független magánélet, az autonómia, sőt a politikai passzivitás megszüntetésére törekedtek.

A hidegháború domináns narratívája a két világrendszer közötti verseny volt, amelyben szemben állt egymással a totalitárius szovjet blokk – Ronald Reagan szóhasználatával: a „gonosz birodalma” – és az Egyesült Államok vezette „szabad világ”.  A diktatúrák közül a totalitárius rendszereket tartották a legveszélyesebbnek (például a sztálini Szovjetuniót és a maoista Kínát) átfogó ideológiájuk miatt, amelyekhez képest már enyhülést mutattak a poszttotalitárius diktatúrák (mint a sztálinizmussal részben szembeforduló hruscsovi Szovjetunió, vagy a piacpárti Teng irányította Kína). Mindazonáltal az Egyesült Államok még az 1970-es években is hajlamos volt támogatni a jobboldali tekintélyelvű diktatúrákat csak azért, hogy a baloldali, forradalmi-totalitárius diktatúrák ne nyerhessenek teret. A globális kommunista alternatíva 1989-91-es összeomlása után a diktatúrák száma csökkent, közülük pedig a totalitárius rendszerek csaknem el is tűntek. Ma már szinte csak Észak-Korea tekinthető totalitárius diktatúrának, Kuba is elmozdulóban van erről a pontról.

Hozzájuk képest a tekintélyelvű diktatúrák megtűrték a magánélet autonómiáját, tolerálták a gazdaság és társadalom területén létező korlátozott autonómiákat (vallás, piac, kultúra), de ennek fejében fenntartották a politikai hatalom monopóliumát. Az autoriter rendszerek között találhatunk vallási vagy világias diktatúrákat, neopatrimoniális, szultanisztikus és nepotizmusra épülő rendszereket. A tekintélyelvű rendszerek szélesebb spektrumot öleltek át – például nagy eltérések mutatkoztak közöttük a polgári vagy katonai jelleg és az erőszak alkalmazásának terén – de közös jellemzőjük volt a korlátozott társadalmi pluralizmus és a magántulajdonra épülő piacgazdaság fenntartása. Ide sorolható például Franco Spanyolországa, Salazar Portugáliája, vagy Görögország, Chile és Argentína a katonai diktatúra idején.

Az autoriter rendszerek száma szintén csökkent. Ezek körében azonban érdemes megkülönböztetnünk zárt és nyitott tekintélyelvű rendszereket. Zárt autoriter rezsimben csak egyetlen párt, vagy politikai erőcsoport létezik, politikai alternatíva nincs, a „választások” csak a vezér hatalmának szimbolikus megerősítését szolgálják. Habár az államosított közélet kollektivizált és hierarchizált, a magánélethez és az önálló gazdasági tevékenységhez való jog fennmarad és az elnyomás nem ölt totalitárius jelleget. (Ilyen rendszer van például Iránban, Türkmenisztánban, Szaúd-Arábiában).

Nyitott autoriter rezsimben van legális ellenzék, léteznek pártok, az utazás és az internethasználat engedélyezett, de nincsenek szabad választások, mert a választást előre tudhatóan mindig ugyanaz a (hatalomban lévő) párt nyeri meg. Ilyen országban az ellenzékiség kockázatos, a hatalomgyakorlás önkényes, a politikailag motivált állami erőszak gyakori. A tekintélyelvű rendszerek tartós fennmaradását több esetben a korlátlanul kitermelhető és az uralkodó klikk által gazdaságilag monopolizálható természeti erőforrások (olaj, gáz) adják. Ezek segítségével a rezsim a lakosság életszínvonalát képes elfogadható, vagy akár kiemelkedő szinten tartani, amivel elejét veheti a politikai tiltakozásnak. (Ilyen rendszer van például Azerbajdzsánban, Oroszországban és Thaiföldön.)

A tekintélyelvű rendszerek körében külön kategóriát képez Kína „piaci leninista” rendszere, amely egyszerre hordoz autoriter és poszttotalitárius jegyeket. Ez a diktatúra egyidejűleg támaszkodik a gazdasági vállalkozás szabadságára, a politikai hatalom monopolizálására, valamint a gazdaság és politika közötti súrlódásokat tompító, nagymérvű korrupcióra. A gazdasági szabadság sok más tekintélyelvű országénál nagyobb, de még formálisan sincs többpártrendszer és az internetet hatékonyan cenzúrázzák.

Hibrid rezsimek

Az 1989-91-es demokratikus fordulat következménye azonban – a várakozásokkal szemben –nem az lett, hogy a diktatúrákat minden esetben a liberális demokráciák váltották fel. A liberális demokráciák száma ugyan jelentősen növekedett, de ennél is figyelemre méltóbb, hogy demokráciák és diktatúrák között fokozatosan kiszélesedett egy szürke zóna, a hibrid rezsimek köre. Ezek a rendszerek nem egyformák, azonosításukkal épp az a probléma, hogy „resztli”-kategóriát alkotnak: nem tartoznak sem ide, sem oda. Kiderült, hogy a demokrácia és diktatúra problémaköre nem csupán „vagy-vagy” kérdésként értelmezhető, hanem e két végpont közötti kontinuumként, amely köztes jellegű, „ide is és oda is” tartozó rendszereket produkálhat.

NVI Nyakó

Forrás: HVG.hu

A hibrid rezsimek között vannak olyanok, amelyek árnyalatnyival a demokráciához állnak közelebb: ilyenek például az O’Donnell és Schmitter által „democradúra”-ként jellemzett rendszerek, az O’Donnell által leírt „delegatív demokráciák”, a Zakaria által elemzett „illiberális demokráciák”, vagy a Wolin által analizált „irányított demokráciák” (managed democracies).  Ezek a megközelítések arra törekednek, hogy a demokrácia fogalmát valamiképp „megmentsék”, amikor a fogalmat többféle, az eredeti fogalom csökkent értékűségét kinyilvánító jelzővel látják el. De ennek csak az az eredménye, hogy a sok bába között elvész a gyerek. A végén olyan rendszereket is (jelzős) demokráciának neveztek, amelyeknek semmi közük nincs a fogalom eredeti értelméhez.

Ezért mások megpróbálták a létező vegyes rendszereket úgy leírni, hogy ne inflálják tovább a demokrácia fogalmát. A hibrid rezsimek között számos olyan található, amelyek inkább az autoriter rendszerek felé húznak, ezért értelmesebb a tekintélyelvű rendszer fogalma elé illeszteni az annak jelentését „felpuhító” jelzőt. Ilyenek például a Levitsky és Way által leírt „versengő tekintélyelvű” (competitive authoritarian) rendszerek, a Schedler által alkalmazott „választási tekintélyelvű” (electoral authoritarian) rendszerek, az O’Donnell és Schmitter által alkalmazott „dictablanda”, vagy a Bunce és Wolchik által leírt „vegyes rendszerek” (mixed regimes).

A hibrid rezsimek közös jellemzője, hogy mindegyikben van versengés, de az állami szabályokat és a politikai viszonyokat a hatalmon lévők tudatosan úgy alakították, hogy azok erősen kedvezzenek nekik. Közös lényegük az így létrehozott „egyenlőtlen játéktér” (uneven playing field) fogalma. Levitsky és Way szerint a „kompetitív tekintélyelvű rendszerek olyan, civilek által irányított berendezkedések, amelyekben formálisan léteznek demokratikus intézmények, és a politikai küzdelem is elsődlegesen ezekben zajlik, de a hatalmon lévők az államot arra használják, hogy lényeges erőfölényhez jussanak ellenfeleikkel szemben. Ezek a rezsimek annyiban kompetitívek, hogy az ellenzéki pártok a demokratikus intézményeken keresztül próbálnak versengeni a hatalomért, annyiban viszont nem demokratikusak, hogy a játéktér a hatalmon lévők javára lejt. A versengés valódi, de nem fair.”

Az itt leírt tipológiát az alábbi táblázat szemlélteti, amely egyaránt tartalmazza a főbb rendszereket, azok altípusait, és konkrét, empirikus eseteit.

táblázat bozóki2

Búcsú az illiberális demokráciától

Visszatérve eredeti kiindulópontomhoz: úgy vélem, hogy az Orbán-rezsimet 2016-ban már semmilyen jelzős szerkezettel ellátva sem érdemes demokráciának nevezni. A rendszer maga is sokat változott az évek során. A liberális demokráciától már 2010-ben elbúcsúzott. A „fülkeforradalmat” követő években, az alkotmányos puccs idején a rendszer gyorsan átcsúszott a hívei által hangoztatott „többségi demokráciából” a jogállamot, az alkotmányosságot, valamint a fékek és ellensúlyok rendszerét nem tisztelő illiberális demokráciába. Az Orbán-rezsim nem a „jogi szupremáciától” szabadult meg – mint hívei állítják – hanem a jogállamiságtól.

Orbán Viktor 2014 nyári tusványosi bejelentése az illiberális állam kiépítéséről már régen nem az új rendszer kezdőpontját, hanem autoriter irányba történő további átalakítását hirdette meg. Addigra már a rendszer túl volt a 2014 tavaszi szabad, de nem tiszta – tehát manipulált – választáson, és éppen megváltoztatta a budapesti önkormányzati választások szabályait, alig pár hónappal a szavazás előtt. 2014 szeptemberi cikkében Halmai Gábor vette észre elsőként, hogy az Orbán-rezsim már az illiberális demokrácián is túl van. A miniszterelnöki bejelentést nem követték, hanem megelőzték a tettek. A rendszerrel ma már nem az a fő baj, hogy illiberális, hanem hogy antidemokratikus.

A rendszert versengő tekintélyelvű (competitive authoritarian) hibrid rezsimnek lehetne nevezni, ha lenne benne valódi versengés – de ez hiányzik belőle. Többpártrendszer van verseny nélkül, választások vannak választási lehetőség nélkül. Ellenzéki erők győzhetnek egy-egy választókerületben, de a rezsim lefelé csúszása tovább tart. Ha a polgárok alkotmányos jogainak gyakorlását még olyan ártatlannak tetsző kérdésben is megakadályozzák, mint a boltok vasárnapi nyitva tartása – vajon milyen eszközt fognak bevetni a kormányerők akkor, ha majd egy szép napon hatalmon maradásuk lesz a tét?

Azt javaslom, fordítsuk meg az elemzés nézőpontját! Ne azt nézzük, hogy miért illiberális a magyar demokrácia, hanem vizsgáljuk meg: mitől ilyen liberális az autokrácia?

A szerző politológus, szociológus, a Közép-európai Egyetem tanára

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom