Bezárás
propaganda

Állami retorika és dezinformáció Lukasenko és Putyin propagandagépezetében

A jelenlegi belorusz válság igazi kincsesbánya a propaganda, a dezinformáció és általában a politikai kommunikáció kutatója számára. Alekszandr Lukasenkóval kapcsolatban még az átlagos nyugati médiafogyasztó is tudja, hogy ő „Európa utolsó diktátora”, de beszédeivel és egyéb megnyilatkozásaival nemigen szokott szembesülni. A mostani tüntetéssorozat nemcsak ráirányította a figyelmet a személyére, de azáltal, hogy Oroszország is beszállt az események alakításába, lehetőség nyílt a kétféle, a belorusz és az orosz, a modern (szovjet) és a posztmodern (posztszovjet) típusú propaganda és dezinformáció módszereinek, működésmódjának összehasonlítására. Tölgyesi Beatrix, a Nemzeti Közszolgálati egyetem doktori hallgatója, az orosz információs hadviselés kutatójának vendégposztja.

Lukasenko retorikája szinte sokkolóan hat a mai európai politikai kommunikációhoz szokott emberek számára, és beszédei leginkább tragikomikusnak nevezhetők, egyszerre ijesztőek és humorosak. A legkirívóbb az augusztus 16-ai minszki beszéde volt. Ebben olyan elképesztő dolgokat mondott, mint hogy halála után sem fogja engedni, hogy elárulják az országot, „nem szabad Európa árnyékszékévé válnunk”, vagy hogy az ország határainál „lánctalpait csörgető” NATO „bocskort akar húzni ránk és ostorral kergetni”.

Az egész beszéd arra futott ki, hogy azonosította magát az országgal, azt állítva, hogy ha őt megbuktatják, akkor az egész ország elvész. Lukasenkót támogatói gyakran emlegetik „a szuverenitás garanciájaként”, arra utalva, hogy Oroszország és a Nyugat nyomása közepette csak az ő személye a biztosíték arra, hogy az ország képes megőrizni függetlenségét. (Lukasenko eddig is szívesen tetszelgett ebben a szerepben; az idei elnökválasztás előtt épp Oroszországot vádolta meg intervenciós és destabilizációs kísérlettel, sőt, le is tartóztatott 33 orosz állampolgárt, akik a Wagner katonai magáncég alkalmazottai voltak. A választás utáni szorult helyzetében pánikszerűen Oroszország segítségéért könyörgő Lukasenko pálfordulását mi sem illusztrálja jobban, mint ahogy az esetet elsimították, Ukrajnát téve meg bűnbaknak és rehabilitálva Oroszországot.)

A messianisztikus gondolatvilágot erősítette, hogy megbuktatása utánra szinte apokaliptikus állapotokat vizionált, azt állítva, hogy vissza fognak térni az 1994-es hatalomra jutása előtti állapotok. Ebben a gondolatvilágban a kilencvenes évek valamiféle őskáoszként jelennek meg, amelytől ő megváltóként mentette meg népét. A „diktátor=ország” azonosításon és a messianizmuson, valamint a kilencvenes évekkel való riogatáson kívül a legfontosabb elem a beszédben a Nyugat démonizálása volt: a lánctalpakon kívül előkerültek a NATO-katonák is. Ez abból a szempontból érdekes elsősorban, hogy a tüntetéseknek egyáltalán nem volt és máig sincs semmilyen Nyugat-barát vagy oroszellenes geopolitikai színezete; azzal, hogy a Nyugatot behozta a képbe, Lukasenko egyszerre több legyet is ütött egy csapásra. Egyrészt eltereli a figyelmet az elcsalt választásokról, és arról, hogy saját állampolgárai tömegesen elutasítják a személyét, külső ellenséget kreál, amellyel szemben magát ismét csak megmentőként tüntetheti fel. „Behúzza” másrészt Oroszországot a konfliktusba, hiszen az orosz vezetés bármennyire is tudja, hogy tisztán belpolitikai válságról van szó, nem teheti meg, hogy úgy tűnjön fel, mintha nyugati befolyásolás hatására kirobbant „színes forradalom” mozdítaná el helyéről az elnököt.

Belarusz sok szempontból „szovjet zárványnak” tekinthető, amely megőrzött olyan, a Szovjetunióra jellemző külsőségeket, mint a címer, a zászló (módosításokkal), a titkosszolgálat neve (KGB), de a szovjet gazdaságszerkezet sok jellemzőjét is (állami vállalatokat, termelőszövetkezeteket). Borisz Nyemcov 2015-ben meggyilkolt orosz ellenzéki politikus Lukasenko diktatúráját úgy jellemezte, hogy egyenlőség van a nincstelenségben, Lukasenko kegyetlen, véres diktátor, aki „még rosszabb, mint Putyin”.

Ennek fényében nem meglepő, hogy az állami propaganda is inkább idézi a szovjet idők „agymosását”, mint a putyini Oroszországra jellemző, az alternatív tényekre és a posztmodern relativizmusra építő, különböző pszichológiai elveket felhasználó professzionális megtévesztés technikáit, amelynek egyik szellemi atyja minden bizonnyal a „nagy bábjátékosnak” is nevezett Vlagyiszlav Szurkov elnöki tanácsadó volt. Ahogy Makszim Katz, az orosz ellenzéki Jabloko párt politikusa egyik videójában kifejti, a belorusz propaganda nem olyan kifinomult, mint az orosz, sokkal durvább és kezdetlegesebb, a szovjet propagandára jellemző eszközökkel dolgozik.

Az agresszív sulykolás technikájára épített az az akció is, amely során hangszóróval felszerelt autók járták Minszket (főleg azt a kerületet, ahol a legnagyobb számban szavaztak Szvetlana Tyihanovszkaja ellenzéki elnökjelöltre), a Szanya velünk marad című dalt harsogva vég nélkül, Lukasenko keresztnevére utalva. Hasonló durva eszköz volt az állami televízió részéről, amikor Marija Kolesznyikova, az egyesült ellenzéki stáb prominens tagja sztrájkoló munkásokkal találkozott, az eseményről készült videóhoz azonban olyan hangsávot vágtak be, amelyen egy Lukasenko ellen tüntető tömeg azt skandálja: „Takarodj!”, úgy tüntetve fel, mintha Kolesznyikova távozását követelnék a munkások. Hasonló húzás volt, amikor egy Belaruszban tartott demonstrációról készült videót úgy kommentáltak, mintha az Vilniusban, a belorusz nagykövetség előtt, a „belorusz Majdán” ellen tüntető litvánokat ábrázolt volna.

Augusztus 21-e fordulatot jelentett a belorusz rezsim propagandája szempontjából, ekkor derült ki ugyanis, hogy miután az állami televízió dolgozói sztrájkba léptek, állítása szerint Lukasenko a Russia Today orosz állami propagandaadótól „kölcsönvett” 6-8 újságírót. Innentől kezdve nehéz elválasztani, hogy mi az, ami orosz és ami belorusz eredetű elem a hivatalos kommunikációban. Makszim Katz azonban úgy véli, az orosz módszerekre vall a Lukasenko melletti számos demonstratív, a nagyrészt állami alkalmazottak kötelező részvételével szervezett szimpátiatüntetés (amiket Oroszországban a meeting és Putyin szavak összevonásából putyingnak neveznek), illetve a kommunikációnak az az eleme, hogy az elnökválasztási eredmény legitimitásának vitatásáról áthelyezik a figyelmet Tyihanovszkaja személyére, az ő állítólagos alkalmatlanságára, programjának állítólagos oroszellenes elemeire, valamint arra a narratívára, hogy a tüntetések kifulladóban vannak, a kisebbségben lévő tiltakozóknak pedig semmi esélyük elérni a céljukat. Modern elemként lehet, hogy szintén orosz eredetű az az ötlet, hogy különböző Lukasenko-párti jelszavakat és hozzájuk tartozó rajzokat ábrázoló matricákat jelentettek meg az egyik hatalomközeli Telegram-csatornán, azzal a célzattal, hogy terjesszék azokat.

Az állami propaganda „bakijai” pedig elárulták a moszkvai beavatkozást. Ilyen volt például, hogy az állami tévében az orosz „Belorusszia” alakot használták a „Belarusz” helyett, illetve főleg az említett elnökpárti gyűléseken Lukasenkóra a Batyka („apácska”) becenévvel utaltak, amely Oroszországban közismert, Belaruszban azonban egyáltalán nem használják. (Figyelemre méltó eleme a belorusz „putyingoknak”, hogy az egyik fő jelszó a Za Batyku! mellett a Za Belarusz!, vagyis itt is azonosítják Lukasenko személyét az országgal, és úgy tüntetik fel, mintha az ellenoldal az egész belorusz államiságot ellenezné, az országot akarva megsemmisíteni és romba dönteni.)

Az ellenzéki demonstrációk szinte teljes időtartama alatt jellemző volt az újságírók megfélemlítése, munkavégzésük ellehetetlenítése. Sokakat bántalmaztak is közülük (megvertek vagy gumilövedékkel, célzottan meglőttek), őrizetbe vettek, neves külföldi sajtóorgánumok riportereit megfosztották akkreditációjuktól. Szinte érthetetlennek tűnik ennek a durva és meglehetősen primitív eszköznek a használata, hiszen a megfélemlítés ebben az esetben sokkal inkább kontraproduktív lehet, miközben a mai kommunikációs eszközöknek köszönhetően bárki tudósíthat az eseményekről egy okostelefon segítségével. (Jellemző módon a Russia Today újságíróit ilyen rendőri intézkedésnél azonnal elengedték, miután kiderült, melyik sajtóterméket képviselik.) Szintén ezt a célt szolgálta volna az internet kikapcsolása (ilyennel már Oroszországban is próbálkoztak), de végül akkora felzúdulást váltott ki (ráadásul a Telegram-csatornák ezalatt is zavartalanul működtek), hogy azzal is fel kellett hagynia a belorusz vezetésnek, végül áttérek egyes oldalak, illetve a mobilinternetnek a tüntetések helyszínein való blokkolására.

A médiában és a nyilvános kommunikációban megjelenő propaganda mellett volt példa a klasszikus dezinformáció alkalmazására is, például az ellenzékiek nevében hamis fenyegető levelet küldtek a belaruszi zsidó közösségnek, hogy antiszemitaként tüntessék fel a tiltakozó mozgalmat. Viszont ezt sem sikerült lebukás nélkül megtenni, mert az Éljen Belarusz! (Жыве Беларусь!) jelszót rossz helyesírással írták, ami megint csak az orosz propagandisták részvételére enged következtetni.

Úgy tűnik, az orosz segítség és az esetleges instrukciók ellenére a belorusz propaganda továbbra is önjáró. Azt pedig, hogy ehhez hogyan viszonyul Moszkva, jól illusztrálja a Mike és Nick közötti „elfogott” telefonbeszélgetés esete. Lukasenko Misusztyin orosz miniszterelnök minszki látogatása során állt elő azzal a lehallgatott beszélgetéssel, amelyben állítólag Varsó és Berlin összejátszását leplezték le, egyúttal arra is „fényt derítve”, hogy a Navalnij-ügyet a Nyugat kreálta. A Kreml ennek ellenére nem „harapott rá” a szenzációs bizonyítékra, és még a hírhedt propagandista, a finomkodással egyáltalán nem vádolható Vlagyimir Szolovjov is csak annyit mondott, hogy nem akarja kommentálni az ügyet.

Tölgyesi Beatrix 2011-ben végzett az ELTE orosz-magyar szakán. 2004-2005-ben a Vilniusi Egyetemen litván nyelvet és irodalmat hallgatott. 2016-ban posztszovjet tanulmányokból diplomázott a Glasgow-i és a Tartui Egyetemen. A litván nyelvészet és irodalom, az orosz külpolitika, a posztszovjet térség geopolitikája témájában jelentek meg írásai. Jelenleg a Nemzeti Közszolgálati egyetem doktori hallgatója, az orosz információs hadviselés témáját kutatja.

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom