Miközben az európai és hazai közvélemény Kovács Béla kémvádjával, később a francia Nemzeti Front a Krími annexió legitimálásáért cserébe kapott orosz banki hátterű finanszírozásával volt elfoglalva, addig Putyin hasonlóan hűséges szélsőbaloldali szövetségesei már rég ott ültek az Európai Parlamentben. Az Index Political Capital tanulmányai alapján megírt cikkét rövidített formában közöljük.

A skandináv típusú jóléti modellek a Szovjetuniót tekintették modellnek- többek között ezzel a kijelentéssel keltett feltűnést az orosz külügyminiszter múlt héten publikált tanulmánya, melyről itt írt az Index. Ebből a példából is látszik, hogy a szovjet rendszer ideológiai merevségével szemben a Putyin-rendszer külpolitikai eszköztára ideológiailag teljesen rugalmas. Egyszerre támogatója a hatalmi érdekeit szolgáló szélsőjobboldali, szélsőbaloldali, zöld, antikapitalista és – mint a friss Panama-botrány mutatja – globális pénzügyi politikának.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

A Krím-félsziget megszállása és későbbi elcsatolása nem csupán a szélsőjobboldali erők oroszbarátságában bizonyult vízválasztónak,  hanem a szélsőbaloldal is képviseltette magát a jeles eseményen: a jobbikos Kovács Béla mellett  „független megfigyelőként” az elcsatolási referendumon részt vettek többek között a német Die Linke, a Lengyel Demokratikus Baloldali Szövetség és a Görög Kommunista Párt jelöltje is.

Az ezt követő katonai eszkaláció igazolásában pedig hazai szélsőbaloldali formációk is szerepet vállalnak. A krími és szíriai orosz beavatkozást propagáló Kiállunk Oroszország Mellett Facebook oldal működtetői közé tartozik például az antifasiszta Magyar Ifjúsági Közösség Szervezete, amely legutóbb tisztelettel emlékezett a „munkásmozgalom hős harcosára”, Biszku Bélára.

De miért támogatják az elvileg béke-és  egyenlőségpárti, internacionalista és szekuláris szélsőbaloldali pártok Putyin nacionalista, tekintélyelvű, vallásos-tradicionalista autoriter rezsimjét? A Political Capital elemzői egy brit agytröszt, az Institute for Statecraft honlapján publikált elemzésükben jártak utána a kérdésnek.

A 2008-as gazdasági világválság a szélsőjobboldali pártokhoz hasonló erősödésüket hozta a kontinensen, noha más-más okokból – a szélsőjobboldal a felerősödő nacionalista identitáspolitikából, a baloldal pedig a gazdasági hanyatlásból profitált a legjobban. Ennek eredményeként például a spanyol Podemos vagy a görög Sziríza támogatottsága fénysebesen nőtt, az európai parlamenti szélsőbaloldali frakció (GUE/NGL) képviselete pedig 4,5 százalékról 6,9 százalékra bővült a 2014-es választások után.

A szélsőbaloldali pártok támogatottsága a válság előtti időszakhoz képest megmásfélszereződött Európában. Görögországban a radikális baloldal kormányon van, Cipruson a legerősebb ellenzéki erő, Németországban tartományi szinten több kormánynak része, ráadásul miniszterelnököt ad, Írországban pedig (Sinn Fein) évtizedek óta meghatározó politikai erő.

Régi és új elvtársak

A szélsőbaloldali pártok jelenlegi sikerét a kommunista formációk egy részének sikeres politikai-stratégiai fordulata okozta a Szovjet Unió összeomlása után. Az „újbaloldali” politika a marxizmus-leninizmus (vagy néhol a sztálinizmus) dogmáinak néha csak részleges elhagyásával, ökológiai és zöld célok megfogalmazásával, mozgalmi politizálással a fiatalokat is sikerrel meg tudta szólítani több országban.

Ennek sikerét is mutatták a 2000-es évek elején az antiglobalizációs mozgalmak hatalmas demonstrációi a 2000-es évek elején, például Genovában. Putyin éppen 2000-ben került hatalomra, és rendszere egyre inkább nyitott a radikális baloldali formációk felé.

Törekvésében az orosz elnök egyrészt építhetett a Szovjetunió és a kommunista pártok korábbi kapcsolatrendszerére, másrészt a hatalmát erősítő, őfelsége ellenzékeként viselkedő hazai orosz kommunista pártra, hiszen egyes országokban – mint Ciprus, Görögország vagy éppen Csehország – megmaradtak az ortodox kommunista pártok is.

A Political Capital korábbi elemzésében már feltárta, hogy az európai politikai szélsőségek körében növekvő orosz befolyás hullámszerűen jelentkezik, és a Putyin-rendszer geopolitikai konfliktusainak idején erősödik fel. Ilyen volt a grúziai, majd az ukrán-orosz háború, legutóbb pedig a szíriai beavatkozás.

A jó viszony megteremtése ilyenkor mindét félnek érdeke. A Kreml próbál enyhíteni diplomáciai elszigeteltségén, míg a rendszerellenes populista pártok ilyenkor alternatív – rendszerint Nyugat- és globalizáció-ellenes, oroszbarát – külpolitikai elképzelésekkel jelentkeznek.

Oroszbarát platform az Európai Parlamentben és azon is túl

A szélsőbaloldali pártokat egyrészt az 1998-ban a Görög Kommunista Párt által létrehozott Kommunista és Munkáspártok Nemzetközi Találkozója (IMCWP), másrészt az Európai Parlamentben 1995-ben alapított Európai Baloldal/Északi Zöld Baloldal (GUE/NGL) frakció egyesíti. Az ideológiai finnyásság ezen nemzetközi szervezetekben nem jellemző: az ortodox kommunista és az elvileg ezek ideológiai örökségével szembeforduló újbaloldali pártok jól megférnek egymás mellett, és rendszerint kórusban ítélik el Oroszország éppen aktuális ellenfeleit. Az IMCWP 16. ecuadori konferenciája az Ukrajnában történő nyugati imperialista intervenciót, míg a 17. konferencia nyilatkozata a Szíriai ellen irányuló nyugati beavatkozást ítélte el.  

Forrás: Index

A GUE/NGL minden Ukrajnát támogató, pacifista szólama ellenére következetesen Oroszország érdekeit képviselte a fontosabb európai parlamenti szavazásokon, legyen szó az EU-Ukrajna Társulási szerződésről, a Kijevnek nyújtandó pénzügyi segítségről vagy akár a neves orosz ellenzéki emberi jogi aktivista, Borisz Nyemcov meggyilkolásáról (!).

A Political Capital számításai szerint Oroszország érdekeit sértő határozatokat a szélsőbaloldali frakció átlagosan 78 százalékos arányban (!) leszavazta. A politikai blokk oroszbarátságát csak a Marine Le Pen által tavaly alakított és vezette szélsőjobboldali frakció múlta felül. Mindez persze azt is jelenti, hogy a szélsőbaloldali és szélsőjobboldal de facto közös politikai platformon van Oroszországot érintő ügyekben az EP-ben.

A szíriai orosz beavatkozás előestéjén pedig a GUE/NGL frakció egyöntetűen elutasította az Aszad elnök emberiesség ellenes bűncselekmények miatti felelősségre vonását sürgető parlamenti határozatot.

Miért éppen Oroszország?

Míg a tradicionalista, tekintélyelvű szélsőjobboldali pártok oroszbarátsága könnyen magyarázható ideológiai hasonlóság alapján, elég rejtélyesnek tűnik, hogy az elvileg szekuláris, egyenlőségpárti, pacifista szélsőbaloldal miért támogat egy agresszív nacionalista autoriter rezsimet, mely példátlan társadalmi egyenlőtlenségeket teremt.

Ennek öt fő oka van: 

• A korábban már említett kommunista „elvtársi hálózatok” továbbélése és felélesztése a Szovjetunió bukása után.
• Az új nemzetközi szélsőjobboldali intézményi struktúrák kiemelt kapcsolatot ápolnak az orosz rezsimmel és az orosz kommunistákkal.
• Az „ellenségem ellensége a barátom”-elv, amely a globalizáció, az Egyesült Államok és nyugati liberális kapitalista rendszer kritikusait könnyen egy platformra tereli a baloldalon.
• A „tőkések” megregulázását ígérő államilag irányított orosz gazdasági rendszer modellként működik.
• A baloldali pártok ízléséhez illesztett orosz propaganda.

Éljen a pacifista katonai beavatkozás!

A szélsőbaloldali pártok érvanyaga ugyanakkor nem ugyanolyan, mint a szélsőjobboldalé. E pártok többsége ritkán szólal fel nyíltan az orosz rezsim mellett vagy dicsőíti Putyint, helyette baloldali értékekre építő mellébeszéléssel igazolja saját oroszbarát magatartását:

Pacifizmus és semlegesség: a szélsőbaloldal egyik tipikus érve az, hogy az Egyesült Államok és a nyugat robbantja ki a katonai-politikai konfliktusokat, így a világ békéjét ők fenyegetik.  Nem véletlen, hogy korábban a görög Sziríza és a német Die Linke egyaránt a NATO-ból, mint agresszor szervezetből való kilépést sürgették.

Autonómia és szuverenitás: a baloldal tipikusan a népfelség elvén alapuló autonómia-törekvések támogatója. A krími elszakadási referendum és a kelet-ukrajnai szeparatista „választások” támogatását ez teszi érthetővé – amennyiben a „kis zöld emberkék” és fegyverek jelenlététől eltekintünk. A Cseh Kommunista Párt például nyilatkozatban állt ki „az ukrajnai emberek azon joga mellett, hogy (…) szabadon döntsenek a referendumon és szabad választások során.”

Antifasizmus: az orosz propaganda és a baloldali pártok álszentsége talán itt ragadható meg a legjobban: a szélsőbaloldal ugyanis a szélsőjobboldallal karöltve „harcol” a fasizmus ellen Ukrajnában vagy az EP-ben, például a „kijevi juntát” emlegetve.

Áldozattá tétel: az oroszok és a szírek gyakran tűnnek fel a szélsőbaloldalos retorikában a nyugati agresszió áldozataként. Ennek ékes példája a nyugati hatalmak által kirobbantott, oroszokat fenyegető „náci puccs” Kijevben vagy Asszad elnök arab szocialista Baath pártjának „ellenforradalma” az „imperialista beavatkozás” (!) ellen és a szír nép védelmében.

A putyinizmus három árnyalata

Az európai baloldalon a Putyin-rezsimhez fűződő viszony három típusát különböztethetjük meg. A „zászlóvivők” nyíltan és egyértelműen kiállnak Putyin rezsimje mellett úgy retorikailag, mind a szavazások során – ide sorolható például Melenchon Bal Pártja (PG) vagy a német Die Linke.

A „féloldali vakságban” szenvedő pártok folyamatosan agresszióval vádolják a nyugatot, míg az orosz  normasértések iránt vakok. Ilyen például a spanyol Podemos, a ciprusi AKEL.

Az „egyensúlyozóművészek” a Nyugatot és Oroszországot egyaránt hibáztatják. Bár ez elfogulatlan álláspontnak tűnik, a torzítását az eredményezi, hogy olyan, például a krími vagy kelet-ukrajnai eseményekért vonják felelősségre az EU-t vagy az az USA-t, amelyek sokkal inkább írhatóak a direkt orosz intervenció számlájára.

Az európai radikális baloldali pártok Putyin számára egyszerre szolgálnak az uniós és transzatlanti kapcsolatokat destabilizáló szövetségesként, és állandó hivatkozási alapként, hogy „Európában” elfogadott az orosz külpolitika. Oroszország ráadásul nem csak Európában, de az egész Közel-Keleten is kiterjedt kapcsolatrendszerrel rendelkezik a magukat baloldaliként/kommunistaként definiáló pártok körében, ami segít a geopolitikai célok megvalósításában.

Dezső András cikke eredeti formájában itt olvasható.