Külpolitikai sorozatunkat egy újabb vendégszerző, RAVASZ ÁBEL írásával folytatjuk. A Publicus Slovensko vezető kutatója szerint Szlovákia ma sokkal jobb regionális politikai helyzetben van, mint Magyarország. Robert Fico ugyanis a magát egyre nehezebb pozícióba manőverező budapesti kormányzatnál sokkal hatékonyabban adja elő azt az egyensúlyozó játékot, amelynek segítségével országa az EU és az eurózóna prominens tagja, Ausztria és Ukrajna szövetsége, valamint Oroszország partnere is lehet egyidejűleg.
Április negyedikén, Pozsony szovjet felszabadításának hetvenedik évfordulóján a városba látogatott Szergej Lavrov orosz külügyminiszter. Mielőtt azonban még Robert Fico miniszterelnök és egy magas rangú szlovák delegáció kíséretében leróhatta volna tiszteletét a csatában meghalt hősök emléke előtt a város fölé magasodó Slavín emlékműnél, várt rá egy kellemetlen találkozó Andrej Kiska köztársasági elnökkel. Kiska párhuzamot vont 1938 (az első csehszlovák állam szétverése a müncheni és az első bécsi döntések által), 1968 (a prágai tavasz leverése a Varsói Szerződés csapatai által) és a mai ukrajnai események között. Az elnök, összhangban a hivatalos szlovák állásponttal, a nemzetközi jog megsértésének és destabilizációs tényezőnek nevezte a Krímben történteket. Mindezt megkoronázva a Slavínra maga látogatott el, kifelé is egyértelművé téve a feszültségeket.
Fico külpolitikai stratégiája
A fenti epizód jól illeszkedik a szlovák állam jelenlegi Oroszország-politikájának mintázatához. Miközben Fico miniszterelnök a hazai fronton középre húzó kijelentéseket tesz Ukrajnával kapcsolatban, és összességében a szankciók ellen foglal állást, a hírek szerint Brüsszelben sokkal atlantistább húrokat penget, amint az ajtók becsukódnak a média képviselői előtt. Ráadásul szívesen látott vendég Kijevben is, nem utolsósorban azért, mert a szlovák-ukrán reverz gázszállítás nem csak hogy stabil, de egyben növekvő volumenű is. Fico ugyanakkor Moszkva számára is elfogadható partner, amennyiben Szlovákia gazdasági érdekeinek okán a kormányfő erősen érdekelt az EU-orosz viszony normalizálásában. Összességében tehát egy nehéz tojástáncról van szó; a jelek szerint Fico ma úgy Merkel, mint Putyin, de még Jacenyuk számára is megbízható partnernek tűnik.
Ebből a szempontból Ficonak még jól is jön Kiska leegyszerűsítetten atlantistának nevezhető külpolitikai elkötelezettsége: az elnök egyfajta faltörő kosként haladhat a biztonsági politikáját folytató miniszterelnök előtt, kimondva azokat a dolgokat, amiket Fico nem tud vagy akar. Ilyen volt az elnök a walesi NATO-csúcson vállalt ígérete a szlovákiai katonai kiadások megnövelésére is. Félreértés ne essék: a két szereplő között valószínűleg sem koordináció, sem szimpátia nincs. Fico egyszerűen csak jobban néz ki Brüsszel felől nézve azáltal, hogy – akarata ellenére – ilyen köztársasági elnöke van.
Robert Fico és Szergej Lavrov – 2015. április 4. Pozsony. A kép forrása Robert Fico Facebook oldala.
V4 helyett S3
Fico stratégiája a geopolitikai környezetet tekintve nem légüres térben születik: miközben Lengyelország történelmi tapasztalatai és jelen politikai irányultsága okán a hozzá hasonlóan élesen oroszellenes balti országokkal keres és talál új szövetségi lehetőségeket, a visegrádi négyek (V4) romjai között Szlovákia az ún. slavkovi háromszög (S3) keretein belül próbál alternatívát találni. Slavkovban (ismertebb nevén Austerlitzben) januárban találkozott a cseh, az osztrák és a szlovák kormányfő ismétlődőnek tervezett egyeztetésre, a témák között pedig az energetikai és infrastrukturális ügyek mellett a térség geopolitikai jövője is felmerült. Az S3 tagjai – ellentétben a lengyel blokkal – eleddig centrista pozíciót próbáltak felvenni az élesedő EU-orosz konfliktusban. Úgy tűnik, hogy a cseh és a szlovák vezetés az osztrák függetlenség változatlanul meglévő ethoszához szeretné horgonyozni saját országa külpolitikai irányzatát. Erre az EU keleti határaitól jól elválasztott cseheknek egyébként viszonylag jó esélye van, de eddig Fico is sikeresen kormányozza ilyen útra Szlovákiát.
A lengyel-balti összefogásból és az S3-ból csak egyetlen V4-es ország maradt ki: Magyarország. Budapest ugyanis az elmúlt években a külpolitika egy olyan árnyalatát találta meg, amire szomszédjainál aligha van igény: oroszbarátsága helyenként (ha nem is mindig) az EU érdekeinek rovására megy. Ilyen szempontból szomszédjai közül elvileg egyedül Szerbiában láthatna szövetségest, hiszen az az ország az elmúlt húsz év nemzetpolitikai csapásai nyomán Moszkvában keres és talál valamiféle patrónust. A magyar-szerb kapcsolatokat azonban beárnyékolja az a tény, hogy (a legtöbb környékbeli országhoz hasonlóan) Magyarország elismerte Koszovó függetlenségét. A térségben mindössze két állam nem tette ezt meg: Románia és Szlovákia, talán elsősorban a magyar kisebbségei autonomista követeléseinek végjátékától félve (minimum Pozsonyban azt sem bánják annyira, hogy ez pluszpontot jelent az oroszoknál). Fico így szívesebben látott vendég Belgrádban (is), mint mondjuk Orbán.
A magyar-szlovák kapcsolatok
A magyar elszigetelődés azonban nem nyomta rá a bélyegét a magyar-szlovák kapcsolatok alakulására. Sőt: ellentétben sokunk előzetes félelmeivel, a 2012-ben „összeálló” Fico-Orbán team nem a feszültségek eszkalációja, hanem azok mesterséges visszafogása mellett döntött. Azok a főleg nemzetpolitikai témák, amelyek korábban mérgezték ezt a viszonyt (főképpen a kettős állampolgárság és a nyelvtörvények, de a magyar fél autonomista törekvései és a különféle szimbolikus jelentőségű konfliktusok is) ma is megoldatlanok, mégis lekerültek az agendáról. Összhangban a magyar kormány külgazdasági fordulatával, a tárgyalásokban az elsőbbséget a gazdasági kérdések vették át. Ez természetesen a szlovák fél számára is megfelel, hiszen Pozsony sokkal szívesebben beszél közös bizniszekről, mint saját vélt és valós kisebbségi jogi problémáiról.
A magyar kormány látszólag könnyedén lemondott a szlovákiai magyarságról, mint nemzetpolitikájának lehetséges alanyairól: azoknak magyar állampolgársága zömében nincs, otthon „rosszul” szavaznak (a Fidesszel szövetséges MKP helyett a jelenlegi mérések alapján 2016-ban immár sorozatban harmadszor juttathatják a parlamentbe az interetnikus Hidat), és már munkaügyi migránsként sem jönnek szóba (tekintettel a szlovák-magyar nemzetgazdaság erejének 2008 után történő átfordulására az előbbi javára). A két ország összekötését megkönnyítő pozsonyi és kassai sztrádák szlovák oldala már kész, magyar oldalon egyik sem. Igaz, a két fél aktuális tervei között egy második komáromi híd, egy további Duna-komp és 21 kis határátkelő megnyitása is szerepel.
Külön figyelemre érdemes a magyar-szlovák gázvezeték (interkonnektor) jövője. A vonalat Orbán és Fico 2014 elején egyszer már átadta – csavarkulcsokkal, sisakokban, ahogy kell –, de az üzembe helyezés máig sem valósult meg. Ennek fő oka a magyar oldalon lévő Magyar Gáz Tranzit (MGT) tulajdonviszonyainak brüsszeli kritikája volt; ezt a konfliktust csak az idei év elejére sikerült rendezni. A mai ütemterv szerint az átadás, tesztüzem után, „néhány hónap múlva” várható – eredetileg januárról volt szó. Bár ez a beruházás csökkentené a két ország energetikai kiszolgáltatottságát, a szlovák fél máris további diverzifikációban gondolkozik: egy száz kilométeres, lengyel-szlovák cső megépítésén. Szlovákia azzal, hogy területén érkezik be az EU-ba a Barátság kőolaj- és a Testvériség földgázvezeték Ukrajna irányából, eleve kedvezőbb helyzetben van a magyar félnél. Mindeközben a Déli Áramlat-projekt, amely a magyar pozíciókat erősíthette volna, már a tervezőasztalon elbukott. Ilyen szempontból a két ország közötti interkonnektor a magyar fél számára fontosabb kellene, hogy legyen, mint Szlovákiának – a magyar oldal késlekedése így még inkább érthetetlen.
Bonyolítja a két ország viszonyát a Szlovák Villamosművek (SE) eladásának futó ügye is. A céget jelenleg az olasz ENEL birtokolja, de szabadulna tőle; a jelentkezők között mások mellett ott van a magyar Mol-csoport is, amely már ma is birtokolja a szlovák Slovnaft olajfinomító-vállalatot. A dolog annál is pikánsabb, hogy a tervek szerint 2016/2017-ben kellene befejeződnie a Mohi nevű barsi magyar falucska helyére épített atomerőmű harmadik és negyedik blokkja kiépítésének. Robert Fico nyilvános kinyilatkoztatásai szerint azt szeretné, ha az SE állami tulajdonba kerülne vissza, vagy legalábbis eltolódna eladása a mohi építkezés befejezéséig. Nem lehetetlen, hogy a kormányfő egyik aggálya épp az, hogy az atomerőmű kiépítésének lehetőségét a Közép-Európa-szerte építeni szerető orosz állam próbálná valamely módon – akár egy magyarországi befektetőn keresztül – megszerezni.
Összességében tehát Szlovákia ma sokkal jobb regionális politikai helyzetben van, mint Magyarország. Nem csak, hogy jelenleg nincsen olyan szomszédja, amellyel komolyabb konfliktusai lennének, de azért is, mert a magát egyre nehezebb pozícióba manőverező budapesti kormányzatnál sokkal hatékonyabban adja elő azt az egyensúlyozó játékot, amelynek segítségével az ország az EU és az eurózóna prominens tagja, Ausztria és Ukrajna szövetsége, valamint Oroszország partnere is lehet egyidejűleg.
A szerző szociológus, politikai elemző, a Publicus Slovensko vezető kutatója. A cikkben leírtak saját személyes véleményét tükrözik.
A magyarországi orosz befolyás több szempontból is speciális. Ennek egyes vetületeivel, például a szélsőjobboldali szervezetek érintettségével vagy az orosz dezinformációval...
A magyarországi orosz befolyás több szempontból is speciális. Ennek egyes vetületeivel, például a szélsőjobboldali szervezetek érintettségével vagy az orosz dezinformációval...
A magyarországi orosz befolyás több szempontból is speciális. Ennek egyes vetületeivel, például a szélsőjobboldali szervezetek érintettségével vagy az orosz dezinformációval...
A magyarországi orosz befolyás több szempontból is speciális. Ennek egyes vetületeivel, például a szélsőjobboldali szervezetek érintettségével, vagy az orosz dezinformációval...
