Magyar külpolitikai mozaik a Trump-érában

Fotó forrása: Blikk
Fotó forrása: Blikk

A zsugorított kormányzati struktúrában a külgazdaság spanyolfala mögé elbújtatott magyar külpolitika aligha lesz képes az egyre bonyolultabb helyzet kezelésére és a valódi magyar érdekek aktív érvényesítésére. Magyarországra nem a láthatatlan menekültek, hanem a kiszámíthatatlan külső partnerektől való gazdasági függés és a saját immunrendszer leépítése jelentik a fő veszélyt. BALÁZS PÉTER volt külügyminiszter, korábbi uniós biztos írása.

Mindenekelőtt jó lenne tudni, miben áll a magyar külpolitika? Meg kell elégednünk a külügyek egyik lényeges, ám nem a legfontosabb mellékágába, a külgazdaságba csomagolt orientáció értelmezésével, amint az az Országgyűlés Külügyi Bizottságában történt miniszteri meghallgatáson 2016 novemberében elhangzott. A külgazdasági és külügyminiszter ismét a „keleti nyitásra” helyezte a hangsúlyt, amely a külforgalom mindössze 13%-át képviseli az EU közel négyötödös részarányával szemben. Azt is megjegyezte, hogy Donald Trump megválasztása „jó Magyarországnak, jó a világnak”.

Kormányfői külpolitikai iránymutatást a 2017. február 10-i „évértékelőtől” vártunk volna, ám az ellenzéktől elrekesztett, válogatott barátok lelkes körében előadott, globális ívű performanszból ez ugyanúgy hiányzott, mint a belpolitika és a belgazdaság számtalan gondjának felsorolása és megoldásuk ismertetése. A liberalizmussal viaskodó, szorongó világképből kibontakoztak az aktuális ellenfelek profiljai. Kiderült: az itthon korlátlan túlhatalmat élvező miniszterelnök retteg az olyan külső erőktől, amelyek belpolitikai játszmáit keresztezhetik és a belőlük húzható jövedelmek csatornáit betömhetik. Ilyen ellenfele mindössze egy van, az Európai Unió, ám vele hamarjában négy frontot is nyitott. Az EU-n kívül csupán hajdani jótevője és szponzora, a nyílt társadalmak védelmezője, Soros György került fel a céltáblára, mert civil szervezeteket merészel támogatni.

A magyar külpolitika képe ezek után a különféle diplomáciai események mozaikdarabjaiból rakható össze. Jellemző vonása a saját szövetségi rendszere ellen folytatott harc és a mindenkit felülmúló oroszbarátság. Vlagyimir Putyin 2017. február 2-i budapesti látogatása egyszerre illusztrálta mindkettőt. A Krím elfoglalás óta az orosz elnököt egyetlen más EU- vagy NATO-tagállamban sem fogadták, így jövetele a szövetségesek orra alá is borsot tört. Orbán Viktor ehhez a különös irányválasztáshoz várt támogatást Donald Trumptól, aki a kampányában hangosan hirdette a Moszkvához való közeledést, miközben leszólta a NATO-t és az EU-t. Bevándorlás ellenes, újabb falakat ígérő retorikája is rímelt a Fidesz-kormány politikai manőverezésére. Orbán jó előre megüzente: Trump győzelmének örülne Clintonnal szemben. A nem várt diadal megjövendöléséért őt illetné az elsőség, de túlharsogták Trump nagyobb súlyú szimpatizánsai Marine Le Pen-től Vlagyimir Putyinig.

A transzatlanti közösség bomlása

Változtat-e az új amerikai elnök személye, politikai preferenciái és sajátos stílusa a magyar külpolitika mozgásterén? Trump furcsa figurája újdonságnak tűnik, ám igazából utolsóként lépett színre a szemünk előtt zajló drámában. A cselekmény teljes íve még nem állt össze, de a „brexit” és az amerikai elnök irányváltása lassan bezárja a kört. A darab nem kevesebbről szól, mint a második világháború utáni rendszer széteséséről. A záró felvonás tart, még nem ismerjük a befejezést, de a történések rendkívüli súlya aggodalmat kelt és további fordulatokat sejtet.

A NATO és az EU által keretezett transzatlanti család lazulása az EU túlterjeszkedésével kezdődött. Az ambiciózus integrációs tervek egy része – közös pénz, alkotmány, bővítés – csak félig-meddig sikeredett. A 2008-as válság kiélezte az unión belül az észak-déli gazdasági ellentéteket, a kelet-nyugati politikai repedést pedig éppen azok az országok okozzák, amelyek a leggyorsabban indultak el a csatlakozás útján, élükön Lengyelországgal és Magyarországgal. Azután a hajdan az első bővítési körben csatlakozott angolok döntöttek a példa nélküli válás mellett. Mindezt nem Trump csinálta, ő maga is a bomlási folyamat terméke. 2016-ban különösen sok republikánus jelölt állt fel a választási startvonalnál, bármelyikük jobban megfelelt volna az USA elnökével szemben támasztott hagyományos követelményeknek, mint Trump. Ám az adott helyzetben a populista rendszerkritika és a radikális változás kapott több elektori szavazatot.

A magyar külügyek legfontosabb, biztonságpolitikai ága a NATO-tagságra épít, amiben az USA magatartása meghatározó. Kormányra kerülve Trump gyorsan korrigálta a szövetséggel kapcsolatos kijelentéseit és kiállt a NATO erősítése mellett. Az észak-atlanti védelmi ernyőnek Magyarország számára sincs alternatívája, a szövetségesi viszonyt a kormány Trump iránti rokonszenve és reményei csak erősíthetik. Ám a konszolidálódó új amerikai adminisztráció számára mind világosabbá válnak az orosz érdekek és a belőlük fakadó veszélyek. Orbán sem fogja tudni egyszerre magához ölelni Trumpot és Putyint. Nyugaton már szemet szúrt az orosz gazdaság iránti túlzott magyar elköteleződés, kivált az energia szektorban, ami a gazdaságin túl nemzetbiztonsági kockázatot rejt. Mindezt tetézik olyan kalandor vállalkozások, amelyek hazai kormányközeli körökhöz nyitnak utat kétes személyek és pénzek számára (pl. letelepedési kötvények, Pharaon-ügy stb.).

Európai környezetünk átalakulása

Az Európai Unió a „brexitre” az integráció magjának erősítésével fog válaszolni, mihelyt feláll a következő kormányzat Párizsban, Berlinben és néhány más fővárosban. Ilyen háttérrel kockázatosabbá válik az uniós értékrend határvonalán való egyensúlyozás, amit a magyar kormány űz évek óta, és amire a többi visegrádi országot is próbálja rábírni. Ha a fejlett nyugat-európai államok az euró-övezetben összezárnak, az – egyebek közt – szigorúbb normakövetéssel és az uniós költségvetés átalakításával fog járni. A magyar kormány „szabadságharca” két ponton támadja az EU-t: több függetlenséget („szuverenitást”) és nagyobb tagállami egyenlőséget követel. Eközben az unió jóléti hozadékát mint jogos járandóságát vidáman bezsebeli, fittyet hányva a függés és a tehervállalási különbségek valóságának. Mármost az uniós alapok és előnyök a tehetősebb tagoktól származnak, elosztásuk politikai-erkölcsi alapja pedig a szolidaritás. Ahhoz, hogy az integrációs haszon – elsősorban a forrástranszfer és munkanélküli tömegeink kihelyezése – továbbra is érvényesüljön, a magyar EU-politika gyökeres fordulatára lenne szükséges, amire a kormány láthatóan már képtelen.

A Nyugattal ellentétben a kelet-közép-európai térségben és azon belül Magyarország szomszédaival aktívabb diplomáciai élet zajlik, itt ugyanis inkább fogadókészek a magyar kormány iránt. Orbán térségi politikájának egyik motorja a visegrádi együttműködés. Ez önmagában örvendetes volna, ha a csoport nem szigetelődne el az EU-n belül a szolidaritás és néhány más közös érték látványos elutasításával. Különösen ellentmondásos a menekültügyben elfoglalt álláspont úgy, hogy a menekülők korábban csak átvonultak Magyarországon a letelepedés szándéka nélkül, ma a határkerítésen kívül rekednek, a többi három visegrádi országot pedig nem is érintették. A V4 minimális áldozatvállalással lehetett volna Németország oldalán a közös megoldások támogatója, ami integrációs előnyökkel jár. Ezzel szemben menekültügyi sündisznóállásuk kizárólag a belpolitikában hasznosul, ideig-óráig.

Magyarország geopolitikai környezete negyedszázada gyökeresen átalakult, de a külügyek nem követik a változásokat. A hét államra tagolt szomszédság példa nélküli, mindegyikük mélyen átgondolt, specifikus kezelést indokolna. Ezzel szemben a kapcsolatok témái a napi belpolitikai számítások szintjére szálltak le, miközben fontos kérdések sorakoznak megoldatlanul (Szlovákiában a kettős állampolgárság kezelése, Romániában az egyházi vagyon vagy a magyar iskolák ügye stb.). Úgy tűnik, a határon túli magyar kisebbségek főleg választások idején számítanak szavazóként, valódi problémáikon könnyedén átlép a kormányzat.

Kockázatos új világrend

A Trump-jelenség átalakuló világpolitikai mozgásteret jelez, de nem a kezdete, hanem sokkal inkább a záróakkordja a kétpólusú rendszer eróziójának. Negyedszázaddal ezelőtt a keleti pillér omlott össze, szétszakadt a „nagy Oroszország kovácsolta frigy”, a szovjet tagköztársaságok önálló útra tértek és a Varsói Szerződés is feloszlott. Akkor úgy tűnt, hogy a transzatlanti oldal megnyerte a fegyverkezési és a jóléti versenyt és új, egyedüli világközpontként emelkedik ki. Ám az EU lazulása, a „brexit” és végül Trump színrelépése azt mutatja, hogy egy nemzedéknyi késéssel a nyugati pillér is roskadozik.

A kibontakozó új világrend többpólusú, főbb szereplőinek első névsorát a G20 állította fel. Az informális csoportot a válság sodorta a globális koordináció közepébe. A résztvevők körét tekintve a G20 látványos konkurenciát támaszt az ENSZ megkövült Biztonsági Tanácsának, jóllehet politikai jogosítványokkal nem rendelkezik. Tagjainak egy része (Kína, Oroszország, Törökország és mások) nem a nyugati értékrendet vallja és követi, hanem nyíltan „illiberális” módszerekkel építi politikai és gazdasági hatalmát. Az államok közötti viszonyok elvei és gyakorlata is változnak, divatba jött a mások belső életébe való durva és közvetlen beleszólás: török vezetők nyugat-európai rszágokban agitálnának a kurdok ellen, vagy elnöki rendszerük bevezetése mellett; Oroszország az európai szélsőjobb erőket támogatja és az USA belpolitikájában is próbálkozik; az USA Mexikót akarja móresre tanítani stb.

A világ távolodni kezdett attól a rendszertől, amely a nyugati civilizáció normáinak követésére, a nemzetközi kapcsolatokban pedig sokoldalú egyezményekre és szervezetekre és tárgyalásos konfliktusrendezésre épült. Ez biztosította a békét a második világháború óta a kétpólusú építmény tetőszerkezete alatt. A sok változás újfajta konfliktusok – köztük „hibrid” háborúk és terrorista támadások – veszélyét gerjeszti, mindegyikből kaptunk már ízelítőt.

Magyarország a rendkívül sérülékeny államok közé tartozik, területét és lakosait egyedül nem képes megvédeni, ezért a saját szövetségi rendszer belső rongálása a változó körülmények között növekvő kockázatokat rejt. Az országra nem a láthatatlan menekültek jelentik a fő veszélyt, hanem a kiszámíthatatlan külső partnerektől való gazdasági függés és a saját immunrendszer leépítése a nemzetközi kapcsolatok és impulzusok tudatos vagy következményszerű szűkítésével. A zsugorított kormányzati struktúrában a külgazdaság spanyolfala mögé elbújtatott külpolitika az egyre bonyolultabb helyzet kezelésére és a valódi magyar érdekek aktív érvényesítésére aligha lesz képes.

  • evetto

    Nagyon jo iras.

    Menekultugyben (is) kifejezetten jol fogja meg a lenyeget:

    “A V4 minimális áldozatvállalással lehetett volna Németország oldalán a közös megoldások támogatója, ami integrációs előnyökkel jár. Ezzel szemben menekültügyi sündisznóállásuk kizárólag a belpolitikában hasznosul, ideig-óráig.”

    Semmibe nem kerult volna (sot, anyagilag talan meg jol is jartunk volna vele), ha az egeszbe ellenkezo elojellel allunk bele.