Önbeteljesítő jóslat: még inkább a perifériára szorulhat Magyarország

Fotó forrása: 24.hu
Fotó forrása: 24.hu

Az „egyszerre leszünk Berlin és Moszkva közös bizalmasa” hintapolitkája teljesen megbukott, a jövőbeni kormányok csak teljes diplomáciai újrahangolással szerezhetik majd vissza az ország hitelességet – állítja MESZERICS TAMÁS, a Lehet Más a Politika európai parlamenti képviselője. Külpolitikai vitasorozatunk folytatódik.

A magyar külpolitikáról zajló nyilvános diskurzusban gyakori kiindulópont az az állítás, hogy a nemzetközi politika globális átrendeződésének vagyunk tanúi, új korszak vette kezdetét, a világban új rend van kialakulóban. Ugyancsak gyakori az a következtetés, hogy vissza kell térni a kétezres évek első évtizedében felbomlott külpolitikai konszenzushoz, újra mindent felülíró prioritássá kell tenni az euroatlanti integráció követelményeit. Most eltekintenék attól az ellentmondástól, ami a kiindulópont és a következtetés között feszül. Ennél fontosabb számomra az, hogy sem a kiindulópont, sem a következtetés nem tartható ebben a formában. A baj egyszerre kisebb és nagyobb. Ami miatt újra kell gondolni a külpolitikai stratégiát, az jórészt – de nem kizárólag – az Orbán-kormány hazardírozásainak következménye. A gondok már korábban kezdődtek.

A születőfélben lévő „új világrend” természetére vonatkozó jóslatok meglepően kevés olyan tartalmat hordoznak, amire egy közepes méretű európai ország a külpolitikai stratégiáját építhetné. Érdemesebb annál maradni, amit biztosan tudunk. Tudjuk, hogy a nemzetközi politika kiszámíthatatlanná, hektikusabbá vált, nagyobb rugalmasságot igényel minden szereplőtől. Azt is tudjuk, hogy a nemzetközi jog tekintélye gyengül, egyre veszélyesebb feltétel nélkül megbízni akár a legkézenfekvőbb normák külső érvényesíthetőségében. Mindeközben megszűnt az egypólusú rend, az Egyesült Államok relatív súlya csökkent. Már nem képes hegemónként viselkedni a nemzetközi rendszerben, de valódi globális kihívója még nem jelentkezett.

Ebben a helyzetben nem értelmetlen újra felvetni az „euroatlanti integráció” kérdését. Csak közben látni kell, hogy a kilencvenes években megfogalmazott prioritás, és az ebben feltételezett széles konszenzus soha nem ment túl a formális intézményekhez való formális csatlakozás követelményén. Nem halogatható tovább annak a tisztázása, hogy milyen módon, milyen területeken és milyen ütemben szeretnénk valóban integrálódni ezekbe az intézményekbe. Ebben sincs visszatérés a 2010 előtti helyzethez. A biztonságpolitika potyautasára, a formális jogban EU-konform, de saját célokat az unión belül megfogalmazni képtelen, ellenben értékeiben az uniótól egyre távolodó Magyarországra sem kívül sem belül nincs szükség.

A válaszhoz persze rendelkezni kellene olyan általános fejlesztéspolitikai koncepcióval, ami végre túllép a negatív adó- és bérversenyre alapozott, hozzáadott értéket alig teremtő nemzeti önkizsákmányoláson. Ha van ilyen fenntartható elképzelés, akkor tudjuk megvitatni és meghatározni, hogy mit akarjon, mit akarhat Magyarország az Európai Uniótól, az Európai Unión belül. Ez persze messze túllép a kül- és biztonságpolitika szűkebb kérdéskörén, de e nélkül nincs értelmes külpolitikai stratégia sem.

Magyarország mindig is rá lesz utalva a nyugati szövetségi rendszer biztonsági ernyőjére. Ez azonban mára már kevés. A NATO-ban betöltendő saját szerepkör kialakítása mellett (ami még mindig nem történt meg) meg kell tudnunk mondani, hogy mit tartunk kívánatosnak az európai szintű védelem- és biztonságpolitikai együttműködésből. Milyen gyakorlatias, értelmezhető formában tudunk ehhez hozzájárulni és milyen szerkezetben akarjuk támogatni az önálló európai védelmi képesség és erőprojekciós képesség létrejöttét? A kérdés, amire a következő pár évben válaszolni kellene, már itt sem az, hogy vajon lesz-e, hanem hogy pontosan milyen lesz az „európai hadsereg”.

A nemzetközi bizonytalanság növekedéséből kiindulva még nem-euroszkeptikus elemzők is hajlanak arra, hogy az országnak fel kell készülnie arra az eshetőségre, hogy az Európai Unió felbomlik, akár szeretnénk ezt, akár nem. Ennek a látszólag realista gondolatmenetnek azonban súlyos következményei vannak. Akármit is gondoljunk az EU felbomlásának esélyeiről (én például határozottan valószínűtlennek gondolom), ha tetszőleges politikai színezetű magyar kormány és a magyar gazdaság szereplői ilyen irányú lépéseket tesznek, maga a nem kívánatos cél válhat önbeteljesítő jóslattá. Még inkább a perifériára szorulhatunk úgy is, hogy csak a felbomlás költségeit próbáltuk minimalizálni.

És ezzel elérkeztünk az egyik legfontosabb, nem anyagi természetű erőforráshoz, amivel egy közepes ország diplomáciájának mindig rendelkeznie kell, és jól kell tudnia gazdálkodni vele. A partnerek bizalmáról, az ország nemzetközi megbízhatóságáról van szó. Nagyon sok jel utal arra, hogy ezt az erőforrást a magyar kormány szinte teljesen felélte. A bizalom pedig nagyon kényes portéka. Elherdálni könnyű, visszaszerezni rendkívül nehéz. Természetesen egy új kormánynak azonnal fel kell hagynia azzal a hazárdjátékkal, ami jelenleg folyik keleti irányban. Az „egyszerre leszünk Berlin és Moszkva közös bizalmasa” hintapolitkája eleve félreértés volt, de 2015 után teljes mértékben megbukott. A visszatérés azonban nem lesz könnyű, és nem lesz költségmentes. Elkerülhetetlen lesz a kilépés a paksi szerződésből, azonnal létre kell majd hozni az orosz titkosszolgálatok közvélemény-befolyásoló műveleteit elemző központot, amit össze kell hangolni a munkáját a térségbeli hasonló szervezetekkel. Ehhez pedig el kell hitetni a kételkedő társakkal, hogy megbízható partnerek tudunk lenni. Szívós munkával kell majd meggyőzni őket például arról, hogy újra alkalmasak vagyunk mondjuk jelentős titkosszolgálati információmegosztásra, amit már tíz éve nem hisznek el nekünk saját szövetségeseink. Ennek és a diplomácia újrahangolásának nyilván lesznek szervezeti és személyi követelményei is.

Valószínűleg több kormány munkája fog erre rámenni, de nincs más választásunk.

A szerző történész, európai parlamenti képviselő

  • Vidéki

    A szerző történész szerint: “A bizalom pedig nagyon kényes portéka. Elherdálni könnyű, visszaszerezni rendkívül nehéz.”

    Egy megszállóinak kiszolgáltatott ország a megszállók bizalmát úgy érdemelhette ki, ha formálisan voltak is tárgyalások a tárgyalással kapcsolatos záróközlemények mindig a teljes nézetazonosságot hangsúlyozták.

    MESZERICS TAMÁS, a Lehet Más a Politika európai parlamenti képviselője szerint hasonló alázattal kellene fogadnunk új főnökeink az Európai Unió felettünk álló képviselőinek megnyilvánulásait, különben dühbe jönnek.

    Ha Franciscus Cornelis Gerardus Maria Timmermans holland politikus, diplomata, az Európai Bizottság jelenlegi alelnöke, és a bel-és igazságügyi együttműködésért felelős biztosa azt mondja, hogy “Amerikai tőzsdespekulánsok”: “Ezek egyértelműen antiszemita hangok”! , akkor azt kell mondanunk: Teljesen igaza van a nagyságos biztos úrnak.

    Egy régi magyar filmben láttam ezt a jelenetet:
    Az őrmester ezt mondta a közkatonának, akit a szakasz előtt minden ok nélkül meg akart alázni:

    „Nagy barom vagy!”

    A nyomaték kedvéért rákérdezett:

    „Mi vagy fiam?”

    A közkatona alázatos tisztelettel válaszol:

    „Nagy barom vagyok, őrmester úr parancsára.”

    MESZERICS TAMÁS, a Lehet Más a Politika európai parlamenti képviselője azt várja el tőlünk, hogy mi is hasonló alázatos tisztelettel viseljük el egyes EU tisztségviselők arroganciáját, mint az egykori közkatona értelmetlen megaláztatását.

    • hammurabbi

      @Agricola6709, mint hülyére fizetett bérkommentelő!
      Nem mindenki náci – rajtad kívül.

      • Vidéki

        “Cave canem” Őrizkedj a kutyától!

        Óvakodjunk az olyan elvakult gyűlölködőktől, akiknek tajtékzó balhiteiben és vad kényszerképzeteiben az él, hogy Magyarország csaknem 70 évvel a nácizmus totális veresége után is napjainkban egy náci ország, amelytől Európának rettegnie kell.

        Óvakodjunk a rosszindulatú, magyargyűlölő megélhetési antifasisztáktól, akik villognak azzal, hogy belföldön és külföldön Magyarországot a rasszizmus antiszemitizmus, fasizmus és az újnácizmus darázsfészkeként festik le.

  • Vidéki

    Az Európai Bizottság jelenlegi alelnöke, és a bel-és igazságügyi együttműködésért felelős biztosa azt mondta, hogy “Amerikai tőzsdespekulánsok”: “Ezek egyértelműen antiszemita hangok”!

    Nekünk erre így kellene reagálnunk MESZERICS TAMÁS, a Lehet Más a Politika európai parlamenti képviselője szerint:

    Nagyurunk bocsássa meg nekünk, hogy szövegértésben nem tudtuk még elérni azt a magas szintet, amit a “Homo Sapiens” nyugat-európai egyedei már elértek, ezért nem tudtuk, hogy az “Amerikai tőzsdespekulánsok” szókapcsolat automatikusan a “Zsidó emberek” kifejezéssel egyenértékű.

    Kérjük ereszkedjen le hozzánk Európa hátsó fertályába, tartson helyszíni útmutatást nekünk tévelygőknek, akik ami a gondolkodást illeti halmozottan hátrányos helyzetben vagyunk.

    Kérjük, jelölje ki nekünk azokat a szavakat, szókapcsolatokat amelyeket nem használhatunk, mert különben az antiszemitizmus bűnébe esnénk.

    Mivel mi nem tudunk olyan mélyen belelátni a szavak értelmébe, mint Ön, ezért bűnbe esésünk kockázata nagy lenne az Ön hathatós segítsége nélkül.

  • TZ

    Emberiségünk örök kísérőtársa a fejlődés sürgető kényszere, mely csendben csörgedező csermelyből évszakos záportól bömbölve áradó folyammá dagadva, egyre rémisztőbb dübörgésével tudatja a világgal ellenállhatatlanságát. Eljött az idő … megint …

    Mi másként folyhatnának az események, ha nem épp úgy, amint azt látjuk? Rengetegszer lejegyezték már történetét, gondosan agyagtáblába nyomkodva íróvesszővel, pergamenre pingálva lúdtollal, papírra préselve ólomformákkal, képernyőre komponálva klaviatúrával … de ez a fene ábrándos képű, álmodozó utókor (mi) csak megy a maga feje után (faltól-falig). Végül megint követi a természeti törvényszerűségeket – s minden akként lesz, ahogy már az első soroknál sejteni lehetett. Valaki csendben mosolyog…

    Változásért kiállt a világ – s bizony, az égre tekintve mintha ismét felhők gyülekeznének – miközben a távolból rémisztő morajlás erősödik: https://www.youtube.com/watch?v=bozbet6uko8

    Változásért kiállt a világ – meghalljuk-e?

    A második világháború füstölgő romjain sarjadó Európai Unió – akárcsak az Amerikai Egyesült Államok, vagy épp a Szovjetunió – kizárólag egy életképes, globális civilizáció létrejöttével nyerhet utólagos legitimációt, hiszen az őket életre keltő szellemiség egyetemes, nem ismert határokat! (Éppen ezért a Szovjetunió megszűnésével önmaga kérdőjelezte meg utólagosan léte szükségszerűségét – valójában az általános érvényű modell hibás adaptálódásának köszönhető a bukása – s könnyen elképzelhető, az Egyesült Államokból érkező aktuális hírek is valami hasonlót vezetnek fel. Vagy esetleg az uniók további összegyúrását tapasztalnánk már?)

    Az Amerikai Egyesült Államok (mely lényegében nem állam, hanem államok uniója), mint függetlenedő, újjászülető, volt angol gyarmat egy olyan időszak máig meghatározó szellemisége jegyében fogant, mely szorosan kötődik a nagy francia forradalomhoz, s bizony, még a “nagy októberi szocialista forradalom” is ezen eseménylánc részeleme. Az amerikaiak függetlenségi nyilatkozatának, miként a kortárs francia forradalom vívmányának, az emberi és polgári jogok nyilatkozatának (mely az egykori Szovjetunió és a jelenlegi Európai Unió szellemiségének szintén egyik alapvető forrása) a szerzői ismerték egymást, szoros kapcsolatot tartottak egymás közt az óceán két partján. (A francia forradalom egyik inspiráló előzményének pedig tekinthető a megelőző évszázadban, a felvilágosodás szellemében lezajlott angol forradalom.) Bár nem teljesen azonos körülmények között fogantak, s ekként a megtestesülésük sem tökéletesen egyező, mégis egyívású változásokról beszélhetünk! Eszméjük pedig fokozatosan sugárzott szét a világban, egészen máig hatva (modern kori köztársaság). Vagyis egyazon jelenség különféle manifesztációiról van szó – mely eszme térben és időben határtalan.

    Az UNIÓK ugyanis NEM BIRODALMAK – hanem FOLYAMATOK! A folyamatok végcélja pedig a GLOBALIZÁCIÓ. Eme globális újraszerveződésünk előzményei az említett egyesülések, melyek előfeltétele a “modern kori köztársaságok”, mint megelőző lépcsőfokok, s mely folyamat nélkülözhetetlen közege a “modern kori demokratizmus” működő intézményrendszere.

    Változásért kiállt a világ – megértjük-e?

    Önmagában értelmetlen bármely unió – hiszen egy folyamatot sem lehet megdermeszteni az örökkévalóságig – nem erre szolgálnak! Az ilyen irányú próbálkozások rendre kudarcra ítélve önmagukat számolják fel (akár hatalmas áldozatok árán). Nem trónolhatunk önelégülten a végtelenségig jövőnk zálogán. Mindinkább torzul a jelenlegi európai, azon belül különösképpen a volt szocialista államok (így a magyarok) társadalompolitikai és gazdasági modellje. Ez szinte az összes bajunk forrása – ennek okszerű orvoslása nélkül képtelenség megoldani a kihívásainkat! Az ajtónkban dörömbölő technológiai fejlesztések és innovációk mind ugyanennek az idejét múlt szisztémának az átlépését követelik. A technológiai vívmányaink kölcsönös függésben, elválaszthatatlanul kapcsolódnak a társadalmi fejlődésünkhöz. Nem a termelőeszközök szétaprózott tulajdonlása vezeti ugyanis előre az emberiséget evilági létezésében, hanem az alkotásának közesen learatott gyümölcsei. Az UNIÓ nem fordulhat vissza, de nem is betonozható be – HALADNIA KELL!
    Rohamosan gyarapodó civilizációnknak nincs lehetősége 8, majd 9, aztán 10, 11 … milliárd világpolgárának saját elektromágnesesen lebegő autót előállítani. Irracionális, hogy minden földi polgárnak saját luxusjachtja, csodavillája, magánrepülője legyen. De nem is ezek a tárgyak életünk értelmei – pusztán csak kellékei! Eszközök. Épp, mint kétmillió éve a fahusáng egy felmenőnk mancsában…

    Megújuló világunk mind összetettebb, nagyszabásúbb technológiai innovációi lehetetlenné teszik az egyéni birtoklást – lényegük pedig nem a tulajdonlás, hanem a HASZNÁLAT. Ugyanis épp eme használattal lehetséges az újabb, következő fejlődési fokok kiszemelése és elérése – vagyis eszközeink közösségi használata révén gyorsuló ütemben érhetjük el mindenkori továbbjutásunk szükséges, soron következő fejlődési szintjét.

    A használatot favorizáló “közösségi-megosztásos gazdasági modellek” újra, már megint törnek előre (teljesen érthetően)! Gondoljunk bele: a technológiai újításokat (főként egyre keletebbre haladva) nem képes önállóan finanszírozni az átlagember, de még egy szűkebb közösség sem (elektromágneses járművek, űr- és élettudomány, robottechnológiák, “okosvárosok”) – ezek kiépítése mind szélesebb társadalmi, nemzetek feletti összefogást és elköteleződést igényel. Fölösleges és káros a berzenkedés ezekkel szemben!

    Itt, a Kárpát-medencében nem vélik elgondolkodtatónak, hogy a természetes rendszerességgel feltűnő újítások nyomán, mikor azok nyugat felől érkeznek, a meg nem értésünkkel találkozva átmenetileg kihunynak – majd kis ráhagyással, már egy erőteljesebb verzióban kelet felől betörnek?
    Mindezt terepasztalon elképzelve demonstrálhatnánk egy folyton örvénylő, hullámzó áramlással, mely folyam “bentről” szemlélve különálló események láncolatának tűnhet – pedig emelkedettebb, “külső” perspektívából teljesen nyilvánvaló: végig egy jelenséget vizsgáltunk.

    Megannyi vívmány fennakadt az értelmetlen akadékoskodáson, mikor a fejlettebb nyugati régiókból kopogtatott nálunk (döntően a rövid távú, kapzsi és felelőtlen koncepciónk miatt), majd, hiszen az újítások így, vagy úgy, de mindig utat törtek maguknak, hát behatoltak a térkép másik feléről – keletről.

    Az ipari forradalom, a motorizáció, s ennek során ezen eszközök általános hasznosulása, hasznosítása (társadalompolitikai változásokkal karöltve) sajnálatosan elégtelen hatásfokkal érvényesülhetett, mikor gazdaságpolitikai jellegű lépésekkel, társadalmi nyitással eluralkodhattak volna felénk.
    Ezért aztán – mivel ezen újítások sikertelenül interpretálódtak a honi rendszerben – elszeparálódást, lemaradást és kiszolgáltatottságot eredményeztek, melynek “orvoslásában” a korábban kudarcot vallott, nyugati típusú megközelítést felváltotta a keleti típusú despotizmus. De ki kérte, hogy így legyen? Végső soron ki a hibás? Hát mi – magunkra kell vessünk emiatt!

    Eközben, már hagyományosan, újra és újra másokra mutogatunk, acsarkodunk, vádaskodunk. S ezért újra meg újra beleesünk ugyanabba a hibába. Mert az okos más kárán is tanul, a buta a magáén sem. Ez is egy törvényszerűség. A változások elől nem tudunk elbújni, nem is igazán van értelme ennek. Fel kell vegyük a versenyt, mutassuk meg, mi mire vagyunk képesek! De ez nem elzárkózással, ökölrázással, tettetett intézkedésekkel lehetséges, hanem elkötelezett, előremutató, hatékony fejlesztésekkel. ÉRTSÉK MEG: a viharosabb dramaturgiájú fordulatok a legeredményesebben fokozatos, de effektív technológiai/gazdasági és társadalmi fejlődéssel előzhetőek meg, győzhetőek le.

    Változásért kiállt a világ – meglépjük-e?

    Kapitalizmus, kommunizmus, szocializmus: nem érdekes, mikor, mely korszakban, milyen változások közepette tűntek fel eme fogalmak? Szervesen illeszkednek a korábban említett jelenségekhez, nem meglepően: hiszen azok lényegéből fakadnak!
    Nem lehetséges, hogy a kapitalizmus és szocializmus megtestesülései valójában egyazon eszmeiség eltérő adaptálódásaiból fakadnak? Tehát egyikük sem tökéletes – lévén, hogy nem teljesen objektíven interpretálták egyazon folyamat lényegét az eltérő társadalmi, kulturális igényekhez alkalmazkodva?

    Gondoljunk csak akár az “alapjövedelem” (FNA) iránti élénkülő figyelemre – mely a prosperáló közösségeknél sem cél (súlyos tévedés), hanem következmény – s mely nagyobb léptékben inkább csak átmeneti állomása egy még fontosabb fejleménynek: a hagyományos pénz eltűnésének. Egyes sikeresen működő társadalmakban így próbálnak átállni egy modernebb szisztémára, mely a pénz jelentőségének, a tulajdonlás jellemzőinek megváltozásához vezet – amellett, hogy a globálisan idomuló termelés automatizálásával előállított javak újraelosztása már egy fejlettebb társadalmi szisztémában manifesztálódik. Ennek korai képviselője a felénk oly vitézül köpködött “shared economy/közösségi-megosztásos gazdasági modell” – melyet, amennyiben gazdasági kényszerűségek szabályoznak, nevezhetünk némi anakronizmussal kapitalizmusnak, amennyiben állami intézmény vezérli, szocializmusnak. De a lényegük változatlan.

    Bármely, előbb említett ideológiát vizsgáljuk, akár társadalompolitikai, akár gazdasági értelemben, eredetük és céljaik közösek: az emberiség egységesülése és összefogása. Lássuk be, mindez megkerülhetetlen! Tehát nekünk nem a viszálykeltésen és megosztáson, az értelmetlen ellenségkeresésen kellene erőlködnünk, hanem sokkal inkább élen járnunk a globális kapcsolatok fokozásában, éppen azért, hogy bebiztosítsuk a jövőnket a szemünk láttára kifejlődő, közös emberi civilizációnkban.

    Megérjük-e?

    Olyan ez, mint egy hatalmas keverőgép. Erős lapátkarjai (egységesülő társadalmi rendszerei és gazdasági szisztémái) közösen kavarják egyenletessé a masszát, eltüntetve belőle a göcsörtöket, csomókat, aránytalanságokat – ekként kreálva meg Földünk legtartósabbnak, és talán legértékesebbnek remélt produktumát:

    az EMBERISÉGET.

    https://www.youtube.com/watch?v=3aWIuJGZHGU