Bezárás
cikksorozat

Önbeteljesítő jóslat: még inkább a perifériára szorulhat Magyarország

Az „egyszerre leszünk Berlin és Moszkva közös bizalmasa” hintapolitkája teljesen megbukott, a jövőbeni kormányok csak teljes diplomáciai újrahangolással szerezhetik majd vissza az ország hitelességet – állítja MESZERICS TAMÁS, a Lehet Más a Politika európai parlamenti képviselője. Külpolitikai vitasorozatunk folytatódik.

A magyar külpolitikáról zajló nyilvános diskurzusban gyakori kiindulópont az az állítás, hogy a nemzetközi politika globális átrendeződésének vagyunk tanúi, új korszak vette kezdetét, a világban új rend van kialakulóban. Ugyancsak gyakori az a következtetés, hogy vissza kell térni a kétezres évek első évtizedében felbomlott külpolitikai konszenzushoz, újra mindent felülíró prioritássá kell tenni az euroatlanti integráció követelményeit. Most eltekintenék attól az ellentmondástól, ami a kiindulópont és a következtetés között feszül. Ennél fontosabb számomra az, hogy sem a kiindulópont, sem a következtetés nem tartható ebben a formában. A baj egyszerre kisebb és nagyobb. Ami miatt újra kell gondolni a külpolitikai stratégiát, az jórészt – de nem kizárólag – az Orbán-kormány hazardírozásainak következménye. A gondok már korábban kezdődtek.

A születőfélben lévő „új világrend” természetére vonatkozó jóslatok meglepően kevés olyan tartalmat hordoznak, amire egy közepes méretű európai ország a külpolitikai stratégiáját építhetné. Érdemesebb annál maradni, amit biztosan tudunk. Tudjuk, hogy a nemzetközi politika kiszámíthatatlanná, hektikusabbá vált, nagyobb rugalmasságot igényel minden szereplőtől. Azt is tudjuk, hogy a nemzetközi jog tekintélye gyengül, egyre veszélyesebb feltétel nélkül megbízni akár a legkézenfekvőbb normák külső érvényesíthetőségében. Mindeközben megszűnt az egypólusú rend, az Egyesült Államok relatív súlya csökkent. Már nem képes hegemónként viselkedni a nemzetközi rendszerben, de valódi globális kihívója még nem jelentkezett.

Ebben a helyzetben nem értelmetlen újra felvetni az „euroatlanti integráció” kérdését. Csak közben látni kell, hogy a kilencvenes években megfogalmazott prioritás, és az ebben feltételezett széles konszenzus soha nem ment túl a formális intézményekhez való formális csatlakozás követelményén. Nem halogatható tovább annak a tisztázása, hogy milyen módon, milyen területeken és milyen ütemben szeretnénk valóban integrálódni ezekbe az intézményekbe. Ebben sincs visszatérés a 2010 előtti helyzethez. A biztonságpolitika potyautasára, a formális jogban EU-konform, de saját célokat az unión belül megfogalmazni képtelen, ellenben értékeiben az uniótól egyre távolodó Magyarországra sem kívül sem belül nincs szükség.

A válaszhoz persze rendelkezni kellene olyan általános fejlesztéspolitikai koncepcióval, ami végre túllép a negatív adó- és bérversenyre alapozott, hozzáadott értéket alig teremtő nemzeti önkizsákmányoláson. Ha van ilyen fenntartható elképzelés, akkor tudjuk megvitatni és meghatározni, hogy mit akarjon, mit akarhat Magyarország az Európai Uniótól, az Európai Unión belül. Ez persze messze túllép a kül- és biztonságpolitika szűkebb kérdéskörén, de e nélkül nincs értelmes külpolitikai stratégia sem.

Magyarország mindig is rá lesz utalva a nyugati szövetségi rendszer biztonsági ernyőjére. Ez azonban mára már kevés. A NATO-ban betöltendő saját szerepkör kialakítása mellett (ami még mindig nem történt meg) meg kell tudnunk mondani, hogy mit tartunk kívánatosnak az európai szintű védelem- és biztonságpolitikai együttműködésből. Milyen gyakorlatias, értelmezhető formában tudunk ehhez hozzájárulni és milyen szerkezetben akarjuk támogatni az önálló európai védelmi képesség és erőprojekciós képesség létrejöttét? A kérdés, amire a következő pár évben válaszolni kellene, már itt sem az, hogy vajon lesz-e, hanem hogy pontosan milyen lesz az „európai hadsereg”.

A nemzetközi bizonytalanság növekedéséből kiindulva még nem-euroszkeptikus elemzők is hajlanak arra, hogy az országnak fel kell készülnie arra az eshetőségre, hogy az Európai Unió felbomlik, akár szeretnénk ezt, akár nem. Ennek a látszólag realista gondolatmenetnek azonban súlyos következményei vannak. Akármit is gondoljunk az EU felbomlásának esélyeiről (én például határozottan valószínűtlennek gondolom), ha tetszőleges politikai színezetű magyar kormány és a magyar gazdaság szereplői ilyen irányú lépéseket tesznek, maga a nem kívánatos cél válhat önbeteljesítő jóslattá. Még inkább a perifériára szorulhatunk úgy is, hogy csak a felbomlás költségeit próbáltuk minimalizálni.

És ezzel elérkeztünk az egyik legfontosabb, nem anyagi természetű erőforráshoz, amivel egy közepes ország diplomáciájának mindig rendelkeznie kell, és jól kell tudnia gazdálkodni vele. A partnerek bizalmáról, az ország nemzetközi megbízhatóságáról van szó. Nagyon sok jel utal arra, hogy ezt az erőforrást a magyar kormány szinte teljesen felélte. A bizalom pedig nagyon kényes portéka. Elherdálni könnyű, visszaszerezni rendkívül nehéz. Természetesen egy új kormánynak azonnal fel kell hagynia azzal a hazárdjátékkal, ami jelenleg folyik keleti irányban. Az „egyszerre leszünk Berlin és Moszkva közös bizalmasa” hintapolitkája eleve félreértés volt, de 2015 után teljes mértékben megbukott. A visszatérés azonban nem lesz könnyű, és nem lesz költségmentes. Elkerülhetetlen lesz a kilépés a paksi szerződésből, azonnal létre kell majd hozni az orosz titkosszolgálatok közvélemény-befolyásoló műveleteit elemző központot, amit össze kell hangolni a munkáját a térségbeli hasonló szervezetekkel. Ehhez pedig el kell hitetni a kételkedő társakkal, hogy megbízható partnerek tudunk lenni. Szívós munkával kell majd meggyőzni őket például arról, hogy újra alkalmasak vagyunk mondjuk jelentős titkosszolgálati információmegosztásra, amit már tíz éve nem hisznek el nekünk saját szövetségeseink. Ennek és a diplomácia újrahangolásának nyilván lesznek szervezeti és személyi követelményei is.

Valószínűleg több kormány munkája fog erre rámenni, de nincs más választásunk.

A szerző történész, európai parlamenti képviselő

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom