Bezárás
cikksorozat

A Horthy-korszak és a nemzeti identitás alakzatai

Némi szünet után folytatódik az emlékezetpolitika témakörében indított sorozatunk. Mai vendégszerzőnk Egry Gábor történész, a Politikatörténeti Intézet munkatársa, aki az alábbiakban az identitás- és történetpolitika összefüggéséről ír az újjáéledő Horthy-kultusz kapcsán.

A Horthy-korszak újraértelmezésének, ezen belül a kormányzó kultuszának látványos elemei a radikális jobboldal repertoárjának részét képezik. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a Horthy-korszak történetpolitikai problémája kizárólag a Jobbikhoz kötődne. Számos jele van annak – főként szoborállítások és köztérelnevezések –, hogy a szélesebb értelemben vett jobboldaltól sem idegenek ezek a törekvések. Sőt, ha túllépünk a szimbolikus téralakítás helyi gyakorlatain, akkor arra is fény derülhet, hogy a Horthy-korszak magán a kormányzó személyén és a korszak történetén túl is fontos szerepet játszik. Megítélése a nemzeti identitás jól elkülöníthető mintázataihoz, ezzel elég egyértelmű identitás- és emlékezetpolitikai törekvésekhez kapcsolható. Kicsit köznapibban megfogalmazva: a Horthy-korszak történetének elbeszélése szorosan összefügg azzal, hogy egyes politikai erők és követőik miként értelmezik a nemzeti közösséget.

A nemzeti történelem és a nemzeti közösség szétválaszthatatlan kapcsolata nem magyar sajátosság, viszont Magyarországon nagyon erős hagyomány. A történelem ebből a nézőpontból nem pusztán a múlt olyan elbeszélése, amely logikus rendbe állítja az eseményeket, és ezzel értelmet ad a jelennek is. Maga a tény, hogy egy közösségnek elbeszélhető a múltja, azt jelenti, hogy a közösség létezik, története pedig lényegi alkotóeleme magának a közösségnek is. Persze az így megalkotott történelem sokféleképp értelmezhető, és ennek megfelelően sokféle célt szolgálhat. Felfogható mindez a jelen megértését és magyarázatát elősegítő tudásnak, aminek segítségével a jelen szereplői hozhatnak jó döntéseket, de úgy is tekinthető, mint ami a nemzeti küldetést és ezen keresztül a nemzeti karaktert juttatja kifejezésre. Ez utóbbi felfogás lényeges előfeltevése, hogy minden nemzet egyedi, és egyedisége a csak rá jellemző jellemvonások eredménye. Ennek megfelelően minden nemzetnek küldetése, hogy egyediségét a történelem folyamán kifejezésre juttassa, ami persze igen sok mindent jelenthet, a barbár világrészek civilizálásától a Kárpát-medencei államalkotásig, a Nyugat védelmétől a keleti kultúra közvetítéséig. A lényeg, hogy amennyiben egy nemzetnek eleve elrendelt küldetése van, akkor történelmének is lehet autentikus és nem autentikus formája. Minden, ami közelebb viszi a küldetés beteljesítéséhez, autentikus – vagyis a nemzet lényegéből fakad –, minden ami távolabb, káros, hiszen a nemzeti sajátosságok kifejezésre juttatását gátolja.

A történelem persze nemcsak a nemzeti sajátosságok felől nézve fogható fel zsákutcák és haladás váltakozásának, mint azt Szekfű Gyula vagy Bibó István egymással feleselő dualizmus-értelmezései igazolják, de még ezek az értelmezések is oda vezetnek, hogy alapot szolgáltatnak társadalmi csoportok, rétegek elítéléséhez, megbélyegzéséhez, ha másért nem, vélelmezett kudarcuk miatt. Csakúgy, mint az autentikus történelem előfeltevése, amely szintén lehetővé teszi, hogy a nemzeti sajátosságok érvényesülését akadályozó történeti szereplőket megbélyegezzük.

A 19. században megformált domináns magyar történeti elbeszélés egyik kulcseleme volt az a hit, hogy a magyarság küldetése és hivatása nem más, mint nyugatias állammá szervezni a Kárpát-medencét, amely földrajzi keret lényegében azonos a magyarság autentikus nemzeti terével. A történelmi Magyarország szétesése részben azért bizonyult akkora sokknak, mert ezzel az axiómával teljességgel összeegyeztethetetlen volt. Viszont az első világháború végének eseményei – a polgári demokratikus forradalom, majd a Tanácsköztársaság – kifejezetten kapóra jöttek azoknak, akik a nemzettől idegen erőkben keresték a kisiklás okát, ami értelemszerűen vezetett eme epizódok nem autentikussá nyilvánításához. Másfelől persze tagadhatatlan, hogy az eltérő alapokon nyugvó történetpolitika eszköztárában is szerepet kapott a politikai ellenfél megfosztása legitimációjától a történelmen keresztül, olyan módon, hogy politikusait, majd később vélt vagy valós előképeit nemzeti katasztrófákért teszik felelőssé. Különböző alapállásból tehát, de lényegében minden 20. századi rendszerváltás vagy rendszerváltó, rendszeralapító kísérlet (1918, 1919, 1945, 1948–1949, 1989, 2010) együtt járt azzal a törekvéssel, hogy a történelmet – a korábbi korszak torzításaira, hazugságaira hivatkozva – alapjaiban újraírják, a jelen politikai igényeinek megfelelően.

Már a rendszerváltást követő első szimbolikus viták jelezték, hogy a Horthy-korszak megítélése kulcsfontosságú lesz a történet- és emlékezetpolitika számára. A címer körüli vita, az állami ünnep (ez végül augusztus 20. lett) kérdése, vagy az 1946. február 1-én kikiáltott második köztársasághoz való viszony mind megkerülhetetlenné tette a Horthy-problémával való szembenézést is, különös tekintettel az újratemetés szimbolikus jelentőségére. Ez azonban – éppen az átfogó történelmi elbeszélések iránti igény miatt – a kormányzó személyén túl kiterjedt a korszak értelmezésére és értékelésére is. És miután a történelem szorosan kapcsolódik a nemzet koncepciójához is, így a versengő értelmezések összefonódtak a versengő nemzetkoncepciókkal is.

Ha röviden be akarjuk mutatni a Horthy-korszak helyét a versengő történet- és identitáspolitikai törekvésekben, akkor érdemes az egész 20. század értelmezése felől megközelítenünk a problémát. Innen nézve egyfelől a Horthy-korszak kezdete és vége olyan sarok- és töréspontok, melyek minden átfogó igényű elbeszélés számára megkerülhetetlenek, másfelől pedig éppen a törések tükrében óhatatlanul is felmerül a kérdés: az egymással szemben álló, egymást megtagadó korszakok közül melyik tekinthető autentikusnak, illetve az autenticitáson alapuló elbeszéléssel versengő koncepciók számára vállalható hagyománynak. Vagy megfordítva: mi az, ami nem tekinthető a nemzeti történelem részének, illetve vállalhatatlan a létre hozni szándékozott demokratikus közösség számára?

Az hamar kiderült, hogy nem könnyű összebékíteni a történetpolitikai törekvéseket, hiszen éppen a kulcsfontosságú töréspontok kapcsán álltak egymástól talán a legtávolabb. Amíg 1918 és 1919 a nemzeti autenticitás felől szemlélve megengedhetetlen kisiklás, mi több, maga a katasztrófa oka (és ez a felfogás maga sem más, mint a húszas évek történeti konstrukciójának szinte kritikátlan reprodukciója), addig a demokratikus közösség hagyományait keresők számára éppen 1918 kínálta a ritka történeti előképek egyikét. Ugyanígy, amíg 1945 az autenticitás nézőpontjából a szuverenitás ismételt elvesztése (1944 márciusa után), és így nem is lehet része a nemzeti történelemnek (hiszen a történelmi szereplők nem képesek a nemzeti küldetés beteljesítésére), addig a versengő koncepció képviselői számára ez ismét csak a ritka előképek egyikének kínálkozott. Hiába tett kezdetben kísérletet Antall József arra, hogy az 1946-os köztársaságot a magyar közjogi hagyomány és vele a nemzeti történelem részeként értelmezze, ez a kísérlet nem élte túl a vélt Horthy-restauráció körül kibontakozó politikai háborút.

Közben a töréspontok értelmezésének különbsége kiterjedt az egész korszak, sőt az egész 20. századi magyar történelem értelmezésére is. Az 1918-at és 1945-öt vállalandó demokratikus hagyománynak látók számára a Horthy-korszak – mely 1918-cal szemben határozta meg önmagát, és amelyet 1945 politikusai szinte egyöntetűen a történelem szemétdombjára vetendőnek láttak – nem lehetett vállalható. Ezzel szemben a nemzeti autenticitás keresői – ha már elfogadhatatlannak tartották akár 1918-at, akár 1945-öt –, csak ebben lelhették fel a nemzeti szuverenitást őrző, a nemzeti lényeget kifejezésre juttató, a klebelsbergi neonacionalizmus kultúrfölényigénye és a területi revízió révén annak beteljesítésére törő valódi nemzeti történelmi korszakot, amit a szuverenitás végleges elvesztése 1944 márciusában le is zárt. Minden, ami ezután történt, nem lehet a nemzeti történelem része, hiszen a nemzeti küldetés képviselői már nem cselekedhettek szabadon, 1956 pedig csak rövid fellángolás volt, jele annak, hogy az államszocializmus „valódi” történelme nem lehet autentikus nemzeti szemszögből. Ezt a történetpolitikai koncepciót önti jogi formába (bármilyen abszurd is legyen ez a törekvés) az új alaptörvény vagy a Trianon-emléknapról szóló jogszabály is. Ezzel szemben a progresszió történelmi koncepciója számára minden történeti korszak adottság, mely meghatározza a jelent, amelyre építeni lehet, vagy amelyet meg kell haladni.

Mindez nagyon izgalmas módon kapcsolódott össze a jobboldal – nem csak a Jobbik által képviselt – organikus, valamint a baloldal és a liberálisok konstruktivista nemzetfelfogásával. Az organikus nemzetszemlélet számára adott a nemzeti lényeg eszméje és a történelem autentikus felfogása; ami a magyar esetet sajátossá tette, az a 20. századi történelem szenvedéstörténeti felfogása volt. Mivel a nemzeti történelem eszerint az egész nemzetet átfogja, Trianon után a nemzeti történelem nem maradhatott azonos az állam történetével. A kisebbségi magyarok csak egy olyan szenvedéstörténeti keretben lehettek egyenrangú és egyforma társai a magyarországi magyaroknak, amelyik minden magyar közös szenvedését hangsúlyozza 1918-tól 1989-ig, vagy legújabban 2010-ig. Viszont éppen ezért elképzelhetetlen, hogy ez a történelemfelfogás legitim változásnak tekintse mindazt, ami 1918 után Magyarországon kívül, 1944 után pedig Közép- és Kelet-Európában történt a magyarsággal. A különbségek elfogadása adottságként, a változások szétfeszítik az egységes nemzeti történelmet is, és felszámolják az autenticitáson alapuló szemlélet alapjait. Ami ekkor történt, csak deviáció lehet, melynek ellenében vissza kell találni az autentikus történelemhez, a nemzet politikai egységként való újjászervezésével és a közös nemzeti történelem elbeszélésével. Ezzel szemben a történelmet adottságként felfogó koncepció éppen arra hivatkozhat és hivatkozik, hogy miként a nemzeti közösség, úgy a nemzet történelme is elsősorban a közösség tagjainak közös alkotása, akár miként a múltban megtörtént, akár a kollektív emlékezet kortárs formálása felől. És mivel ebben az értelmezésben 1918 és 1945 nem kitérők, hanem vállalandó hagyományok, az államszocializmus társadalmi változásai pedig nem tehetőek meg nem történtté pusztán azzal, hogy az autentikus történelmet ismét életre keltjük, a Horthy-korszak számukra kolonc, míg az organikus nemzet számára létének sarokköve.

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom