Bezárás
cikksorozat

A sosemvolt iszfaháni kódex hun szavai – egy őstörténeti csalás anatómiája

Vendégszerzőnk SÁRKÖZY MIKLÓS, ókortörténész, iranista segítségével cikksorozatot indítottunk a rendkívül népszerű magyar őstörténeti áltudományról. Az alábbiakban a sorozat harmadik részét olvashatják.

Néhány hónappal ezelőtt nagyra becsült ismerősöm, aki elismert nyelvész, sápítozva hívta fel figyelmemet egy távol-keleti kutató egy cikkének lábjegyzetére, amely cikk egyébként egy elismert és lektorált szakfolyóiratban látott napvilágot. Ebben az illető kínai kolléga – bár némi kétellyel szavaiban – gyakorlatilag kész tényként hivatkozott egy olyan szójegyzékre, s egyben abból bőségesen idézett, mely szójegyzéket ma ismereteink szerint alig tizenöt éve találtak ki valakik Budapesten. Az iszfaháni kódexról van szó.

Az ún. iszfaháni kódex szójegyzéke nagy visszhangra talált anno a műkedvelő és ezoterikus magyar őstörténet hívei közt. Végtelen mennyiségű, lelkes szózatokkal fűszerezett köremailben terjesztették abban reménykedve, hogy ezzel sikeresen megoldották a későókor és egyben a magyar őstörténet egyik kérdését: a szószedet révén a hunok nyelvének azonosítása lezárult, annak magyar eredete pedig bizonyítást nyert. A középkori magyar krónikairodalomban emlegetett hun-magyar folytonosság szerintük így vitathatatlan nyelvi-történeti bizonyítékkal rendelkezik.

Miért volt erre szükség? Azért, mert az Eurázsiában hunként említett népcsoportok nyelv-etnikai háttere mindmáig tisztázatlan. Semmilyen hitelt érdemlő hun nyelvemlék ez idáig nem került elő, sem a Kr.e 3. századtól hiungnuknak, chionitáknak, xyonoknak nevezett csoporttól, sem pedig a későókorban Európában megjelenő hunoknak nevezett népcsoporttól. A térben és időben kiterjedt területen felbukkanó, magukat hunoknak nevező népcsoport esetében számos nyelvcsaláddal való rokonítási kísérlet történt a múltban, melyek azonban máig nem vezettek meggyőző eredményre.

Nyilvánvalónak tűnik, hogy a különböző helyeken, különböző időpontokban megjelenő nomád népcsoport, törzsszövetség nyelvisége sem lehetett egységes. Mindez egy nomád törzsi konföderáció esetében magától értetődik. Későbbi példák sugallják azt is, hogy ugyanazon népnév, törzsi név számos esetben előfordul a steppevidéken, és gyakorta eltérő nyelvi-etnikai hátterű népcsoportok viselnek közös népneveket. Ettől függetlenül azonban mind az átlagembert, mind pedig a szakembert egyként érdekli, hogy mondjuk a világhódító Attila udvarában milyen nyelven vagy nyelveken beszélhettek. Némi támpontot nyújt az, hogy Priskos rhétor, kelet-római követ adatai szerint latinul, gótul és hunul beszéltek Attila környezetében. Mindezzel csak az a probléma, hogy a latinnal és a góttal szemben, melyek nyelvi besorolásával tisztában vagyunk, az Attila nemzetsége és népe által beszélt hun nyelvről nincsenek egyértelmű adataink. Priskos három általa hunnak vélt szót ugyan feljegyzett, de ezekből kettő legalábbis szlávnak tűnik. A modern tudományos kutatásban Attila hunjai nyelvével kapcsolatban az alábbi nyelvcsaládokat vetették fel eddig: török, mongol, jenyiszeji, kelet-iráni.

Az ún. iszfaháni kódexben szereplő „örmény-hun szószedetet” 2000 körül jelentette meg az egyébként erdélyi örmény származású és saját bevallása szerint örmény szakot is végzett dr. Detre Csaba geológus, a Filozófiai vitakör alapítója és vezetője. A lista publikációs körülményei már önmagában jelzik a dolog komolytalanságát. A szóban forgó „örmény-hun szószedetet” Detre Csaba egy dr. Bérczi Szaniszló fizikus, csillagász, egyetemi docens által gyermekek számára készített, hunokat bemutató kifestőkönyvében publikálta először, később pedig a Turán című főleg „alternatív” őstörténeti nézeteknek sűrűn helyt adó kiadványban jelentette meg „Hun szavak, szövegek” címmel.

Detre állítása szerint az eleddig nem látott iszfaháni kódex, a rejtélyes, szintén senki által nem látott krétai kódexszel együtt a hun-magyar nyelv közeli rokonságának, vagy inkább azonosságának legfőbb bizonyítékai. Eme – Detre szerint – eredeti és jelentős „nyelvemlékek” örmény-hun szójegyzékek, melyek Detre szerint Kr.u. 500, illetve 700 körül keletkeztek. Az állítólagos szójegyzékben szereplő hun szavak közül igen sok, legalább a szavak fele csaknem azonosan hangzik, mint a megfelelő jelentésű mai magyar szavak, így a tengir (tenger), a szele (szél), a sziki (száraz; a magyar szik-hez hasonlít), a lüthü (lejtő), a soprun (hegyalja), a kapu (kapu) stb. A kódexről írt cikkek állítása szerint, a szóegyezéseken kívül nyelvtani egyezéseket is láthatunk a hun és a magyar nyelv között, azonos például a többes szám jele, a tárgy ragja, illetve a birtokos személyjelek.

Az első és legfontosabb megjegyzésünk a listával és a szerzővel kapcsolatban, hogy Detre a lista megjelenése óta nem nyilatkozik, közel tizenöt éve hallgat, és nem reagál egyetlen felkérésre sem az általa közzétett szöveggel kapcsolatban. Ilyenből pedig jócskán akadt, hiszen a lista megjelenése óta számos megkeresés érte a szerzőt, melyben főleg az eredeti kézirat vagy kéziratok prezentálására kérték fel.

A megkeresések esetében ki kell emelni, hogy itt nemcsak a dilettánsok által folyamatosan szidalmazott akadémiai intézetek mutattak rá a hamisításra, hanem bizonyos dilettáns oldalak is forszírozták ezt. E téren meg kell különböztetni a minden őstörténeti csodabogarat vakon és naivan átmásoló oldalakat a Detrétől távolságot tartó, amúgy szintén amatőr őstörténész honlapoktól. Az egyik ilyen felidézi Maleczki József levelét, ahol a szerző például azon anekdotázik, hogy Detre listáját még egy külügyi államtitkárnak, valamint Czakó Gábor írónak is megmutatta. Az ezekre a beszélgetésekre meghívott Detre, bár a politikus jelenlétében fogadkozott, hogy átadja az eredeti listát, később ettől kategorikusan elzárkózott. Mindezt a vonakodást és titkolózást Maleczki rossz néven vette Detrétől, majd elhatárolódott tőle és a listájától, kijelentve, hogy az hamisítvány. Ettől függetlenül a végtelen mennyiségben burjánzó „alternatív” őstörténeti honlapok többségükben továbbra is másolják és osztják Detre írását, és még csak fel sem merül bennük a kétely, hogy sehol egy kézirat, egy beszkennelt oldal az eredeti szövegekkel. Ezzel kapcsolatban tanulságos megjegyezni, hogy az interneten és levelezőlistákon máig számos körlevél is kering ez ügyben, ahol Detre listáját szembeszegezik az „MTA hallgatásával”, e levelek visszatérő eleme a megrögzött összeesküvés és az MTA részéről felmerülő hallgatás. Pedig, ha van, aki itt hallgat, az nem egyéb, mint maga a „felfedező”, vagyis Detre.

A következő érdekesség a szöveg „felfedezésének” mítoszát lengi körül. Detre fent említett írásában azt állítja, hogy a hun-örmény szószedetet Schütz Ödön neves magyar armenista és turkológus (1916-1999) fedezte fel Iszfahánban a hetvenes években, és Schütz révén került hozzá (persze, jó kérdés, hogy mikor). Ezzel szemben Nagy Kornél armenista mindenre kiterjedő és alapos írásában, ahol az iszfaháni örmény kódex filológiai alapú cáfolatát fejti ki, ízekre szedi Detre állítását. Joggal, hiszen Nagy volt Schütz hagyatékának gondozója, ebbéli minőségében neki vannak ma a legpontosabb ismeretei Schütz munkásságáról. Schütz írásaiban sehol sem merül fel az iszfaháni örmény-hun szójegyzék megfogalmazása. A turkológusként és armenistaként is kiváló Schütz figyelmét, vélelmezzük, nehezen kerülte volna el egy ilyen fontosságú forrás. Az pedig különösen rejtélyes, hogy miért adta volna át a geológusként elismert, de filológiai, magyar őstörténeti kutatásokat tudományosan nem folytató Detrének, aki több mint negyedszázad után rukkolt csak elő ezzel a listával. Detrének ismereteink szerint van armenisztikai végzettsége, de armenisztikai kutatásokat egyetemi, nemzetközi tudományos szinten sosem folytatott. Mindez ismét cáfolja a „felfedezés és az átadás” mítoszát.

A mítosz részleteinek kimunkálásánál e ponton ráadásul komoly zavar érzékelhető, mivel más visszaemlékezésekben Schütz személye teljesen hiányzik. A szintén számos megkérdőjelezhető őstörténeti állítással előrukkoló Kiszely István, állítása szerint Detre jó barátja, egy interjúban azt közölte, hogy az örmény-hun szószedetet személyesen Detre Csaba fedezte fel a hetvenes években Iszfahánban, amikor geológusként dolgozott Iránban. Meg kell jegyezni, hogy Detre mellett leginkább Kiszely kardoskodott, kiemelve, hogy – „Detre nem a tengerpartra járt fürödni” (itt vajon Detre mellett, helyett kire gondolhatott Kiszely?) – Detre „vette a fáradságot”, hogy lemásolja a listát. Kiszely egy, a Duna TV-nek adott interjúban ennél még tovább ment, és azt állította, hogy a kódex már 1860 óta ismert, de természetesen „az Akadémia titkolózik”. Kiszely szerint Detre egy „pravoszláv” (helyesen örmény keresztény) kolostorban talált rá a szövegre. Kérdés, persze, hogy 1860-ban ki találta ezt meg, ha az MTA tudott róla, akkor ki volt az igazi „felfedező”? Vagy inkább a szokásos összeesküvés-elmélet vég nélküli ismételgetéséről van szó? Mivel mostani ismereteink szerint más nem állt ki Detre mellett, a dilettáns oldal vezetői közül sem akkor, sem később, megkockáztathatjuk, hogy Kiszely aktív szerepet játszhatott a hamis iszfaháni szószedet mítoszának kialakításában, vagy esetleg magának a „szószedetnek” Detrével és Bérczivel való közös kimunkálásában.

A következő megjegyzésünk a mítosz kimunkálásának újabb tartalmi csúsztatására utal. Eszerint nem világos, hogy itt egész kéziratnyi szövegről van szó, vagy csak a fent említett „szószedetről”. Egyes megjegyzések, honlapok állítása szerint csak a Detre által közölt ”„örmény-hun” szószedet létezik, ezzel szemben máshol meg egész kódexnyi szövegre utalnak lelkes dilettánsaink, amelyekből – így eme oldalak – Detre csak a szószedetet közölte egyelőre.

A következő érdekesség, amely még mindig nem a szövegről szól, hanem a köré szőtt mítoszról, a „felfedezés helyét illeti. Detre állítása szerint az iszfaháni Szent Kereszt nevű örmény kolostorban találták meg (ismeretlen MTA-tag? Schütz? Detre?) a szószedetet magában foglaló kéziratot. Csakhogy ilyen kolostor Iszfahánban nem létezik, és a múltban sem létezett. Ezzel kapcsolatban érdemes és fontos megjegyezni, hogy a 16-17. századi Iszfahán (1598-tól 1722-ig a szafavida Perzsia fővárosa) keresztényeit jól ismeri a tudományos kutatás. Az 1604-1605-ös kaukázusi oszmán-perzsa háborút követően, I. Abbász iráni sah (1588-1629) erővel telepítette át a korabeli perzsa-oszmán határsáv örményeit Iszfahánba. Az itt letelepített és Iszfahán Új-Dzsolfa negyedében élő, valamint Iszfahán környékén falvakat is alapító örményekről, egyházszervezetükről számos örmény, perzsa, nyugati katolikus missziós forrás számol be. Ám – ahogy Nagy Kornél is utal rá – Szent Kereszt nevű örmény kolostort egyetlen forrásunk sem említ Iszfahánban és környékén, sem a 17., sem a 19. században, sem pedig a közelmúltban. Mindezek fényében az egész iszfaháni kódexes mítosz alappillére rendül meg. Ha nincs meg a kolostor sem, akkor hol a kódex? Detre pedig nem tett kísérletet a helyzet tisztázására. Ha – Kiszely állítása szerint – húsz évet élt Iránban, akkor az örmény származású és örményül is tudó Detrének alighanem jól kellett ismernie Iszfahán örménységét. Esetleg egy másik kolostorról lenne szó? Ha így van, akkor Detre miért nem korrigálta helytelen állítását?

pcblog_20141022_a

Örmény templom Iszfahánban (Fotó: Robert Wielgórski a.k.a. Barry Kent)

Mindehhez tegyük hozzá, hogy Detre cikkének napvilágra kerülését követően az akkori magyar nagykövet, egyben magasan képzett orientalista turkológus utasította első beosztottját, aki szintén képzett iranista és turkológus volt, a helyszíni vizsgálatokra Iszfahánban. Egészen pontosan arra kérte, hogy keresse meg a kolostort, és nézzen utána az állítólagos kéziratnak. A helyszíni vizsgálat során azonban ismét kiderült, hogy Szent Kereszt nevű kolostor nem létezik Iszfahánban, és a kérdéses kéziratnak sincsen nyoma.

Végül nézzük, mit is tartalmaz Detre kódexe? Egy csak és kizárólag magyar nyelvű listát, amely az örmény szavak fordítása lenne. Mellette pedig a „hun” alakok állnak, amelyek a nyelvészetben járatlan személyeknek elsőre archaikus magyar szavaknak tűnnek. Mindezekkel kapcsolatban Detre nem közöl semmilyen filológiai megjegyzést, amely a „hun” szavak hangtanára, átírásával lenne kapcsolatos.

Detre cikkében nem világos az sem, hogy a „hun” szavak az örménytől eltérő vagy részben eltérő ábécével íródtak-e. A szöveg archaikus „hun-magyar” szavait is sajátosan írja át a szerző, és láthatóan fogalma sincsen róla, hogy az ómagyar kori magyar nyelvi fonémaállomány nem egyezett meg a mai magyar nyelvével. Detre a kettőt egynek veszi, és láthatóan a mai magyar hangtan alapján, mai alakokból kompilál, fabrikál, és mesterségesen tákol össze régiesen csengő „hun-magyar” szavakat. Ha más nem, akkor ez végképp bizonyítja a primitív csalást. Ezzel kapcsolatban érdemes idézni a filológiai kérdések iránt láthatóan nem érdeklődő Detre cikkének egy megjegyzését: „A teljes hun fonetikus jelrendszer és örmény átírására sincs itt technikai mód.” Hát igen.

Mivel Detre Csaba továbbra sem adja jelét arra való hajlandóságának, hogy megmutassa az eredeti szöveget vagy legalább saját jegyzeteit, arra gyanakszunk, hogy e szólistát otthon, szabadidejében gyártotta. Detre Iszfahánban ettől persze még járhatott, de az ottani örmény kolostorok helyett talán mégiscsak az attól jó messze lévő délibábos iráni tengerparton múlatta idejét…

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom