A Political Capital blogján neves szakértők és diplomaták részvételével cikksorozat indult Magyarország nemzetközi mozgásteréről, illetve az Orbán-rendszer külpolitikájáról. Vendégszerzőnk, Rácz András, a Finn Külügyi Intézet kutatója szerint a magyar-orosz kapcsolatok szükségszerűen aszimmetrikusak. Az egyenlőtlenséget pedig Magyarország csak úgy lenne képes ellensúlyozni, ha saját érdekeit nem bilaterálisan, hanem nagyobb szövetségi rendszereken, elsősorban az EU-n keresztül próbálná érvényesíteni, és nem kísérletezne különutas megoldásokkal.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Oroszország birodalom. Évszázadok óta az. Kiterjedése, népessége, világpolitikai súlya és gazdasági ereje persze időről időre változik – gondoljunk csak a Szovjetunió felbomlásának sokkjára, vagy éppen 1917-re -, de az állam birodalmi identitása szinte alig. A jelenkori orosz bel- és külpolitika egyes sajátosságai egészen a Bizánci Birodalomig visszavezethetőek. Az orosz politika birodalmi működéséből pedig következik, hogy Moszkvára is igaz Lord Palmerston sokat idézett mondása: „Nincsenek állandó barátai vagy szövetségesei, csak állandó érdekei.” Ebből egyenesen levezethető az orosz külpolitika határtalan, bizonyos szempontból irgalmatlan pragmatizmusa. Nem véletlen, hogy a „pragmatizmus” tulajdonképpen egyfajta varázsszó: nyugati, orosz és kínai szakemberek, politikusok is egyaránt mantraként hangoztatják a „pragmatikus együttműködés” szükségességét. Nem volt kivétel ez alól az elmúlt két és fél évtized magyar Oroszország-politikája sem.

A pragmatikus külpolitikai működés azzal is jár, hogy Moszkva mindig azzal tárgyal és igyekszik jó viszonyt kialakítani, aki éppen hatalmon van, aki ténylegesen vezeti az adott országot. Ha ennek érdekében fel kell áldoznia korábbi eseti szövetségeseit (emlékezzünk: állandó szövetségesek nincsenek!), akkor többnyire megteszi. Emlékezetes példája volt ennek a grúziai „rózsás forradalom” 2003 végén, amely véget vetett az országot már tíz éve vezető, idős és gyengekezű Eduard Sevardnadze – nota bene: az utolsó szovjet külügyminiszter! – uralmának. Az akkor hatalomra került, Amerikában nevelkedett Miheil Szakasvili elnök nevével fémjelzett, egyértelműen nyugatos grúz vezetés felé Oroszország azonnal jelezte, hogy kész a pragmatikus együttműködésre. Ezt demonstrálandó, 2004 folyamán Moszkva és Tbiliszi zökkenőmentesen együttműködött a Grúzia délnyugati szegletét, Adzsáriát addig uralma alatt tartó hadúr, Aszlan Abasidze eltávolításában – noha Abasidze és szeparatistái korábban éppenséggel Moszkva egyik ütőkártyáját jelentették a korábbi grúz elnökkel, Sevardnadzéval szemben, egy teljes évtizeden át.

Barátoknak jár a végső menedék

Abasidze sorsa azért is tanulságos, mert miután el kellett hagynia Adzsáriát, éppenséggel Moszkvában telepedhetett le, és máig is ott él. Noha Grúziában távollétében több bűncselekményért is elítélték, Oroszország nem adta ki, és nyilvánvalóan nem is fogja.

Ez egy újabb, talán szintén Bizáncig visszavezethető sajátossága az orosz külpolitikának: azokról, akik igazán nagy szolgálatot tettek a birodalomnak, akik egy életen át dolgoztak érte, a birodalom igyekszik gondoskodni, ha az illetők csillaga leáldozik. Megdöbbentő mennyiségű példát lehet hozni erre, és ilyen tekintetben teljes a folytonosság a Szovjetunió és Oroszország között.

Az 1940-es téli háború alatt Finnország keleti részén szovjet bábkormányt alakító Otto Wille Kuusinen a háború után békés öregkort élhetett meg a szovjet fővárosban. A kommunista afgán politikus, Babrak Karmal évtizedeken át dolgozott azért, hogy Afganisztánt közelítse a Szovjetunióhoz, a szovjet megszállás idején kormányfő is volt. Bukása után lakást, dácsát és nyugdíjat kapott Moszkvában, egészen 1996-ban bekövetkezett haláláig. Akad közelebbi példa is: Moszkvában él Kirgizisztán 2005-ben megbukott köztársasági elnöke, Aszkar Akajev is éppúgy, mint a tavaly februárban elűzött, végtelenül korrupt ukrán elnök, Viktor Janukovics, és kormányának több emblematikus tagja.

Kémeknek és ügynököknek is jár a végső menedék, ha jól szolgáltak. A Lev Trockijt meggyilkoló szovjet ügynök, Ramón Mercader, miután leülte húszéves börtönbüntetését, megkapta a Szovjetunió Hőse kitüntetést, és hátralévő éveiben felváltva hol a Szovjetunióban, hol a szívéhez-mentalitásához közelebb álló, szintén kommunista Kubában élhetett. A huszadik század történetének talán legsikeresebb szovjet kémei, a „cambrigde-i ötök” közül hárman is – Kim Philby, Donald Maclean és Guy Burgess – a Szovjetunióban találtak menedéket, miután lebukásuk véget vetett több évtizedes pályafutásuknak. Halálukig háborítatlanul élhettek, tisztes nyugdíjat kapva a szovjet államtól.

Lehet, hogy a végső menedék biztosítása mögött az orosz vezetés valamiféle érzelmi viszonyulása áll (gondolhatunk itt akár a nagy szláv lélek toposzára) az Oroszországot hosszú időn át, nehéz helyzetekben szolgálók iránt. Valószínűbb azonban, hogy nagyhatalmi, grandeur megfontolás az ok: ha mindazok, akik a birodalom tartós szolgálatára vállalkoznak, biztosak lehetnek benne, hogy a legvégén menedéket, békés, nyugodt életet lelhetnek majd, akkor ez a lehetőség bátoríthatja az elkötelezetten oroszbarát politikusok, ügynökök, árulók, stb. következő generációit is.

A magyar-orosz kapcsolatok az EU és a NATO kontextusában

A magyar keleti nyitást nagy hanggal propagálók – úgy tűnik – nem értik az orosz külpolitika fentebb vázolt sajátosságait. Az orosz birodalmi identitáshoz ugyanis birodalmi emlékezet is tartozik, amely tud a mostani magyar kormánypárt vezetőinek 1988 és 2010 közötti – több, mint két évtizedről beszélünk! – elkötelezett, heves oroszellenességéről is. Igencsak kicsi az esélye, hogy Moszkva egyetlen szavát is elhinné azoknak a magyar politikusoknak, akik most az orosz gazdasági és időnként politikai modell dicsőítését zengik.

Természetesen, a pragmatikus együttműködésre ettől függetlenül megvan a lehetőség, amit mindkét fél igyekszik ki is használni. Nagyhatalom és kis ország viszonyában azonban az előbbi mindig sokkal jobban tudja a saját érdekeit érvényesíteni – különösen akkor, ha az illető kis ország teljesen elszigetelődik saját szövetségi rendszerén belül.

Úgy is lehet fogalmazni, hogy a magyar-orosz kapcsolatok szükségszerűen aszimmetrikusak, amely egyenlőtlenséget Magyarország csak úgy lenne képes ellensúlyozni, ha saját érdekeit nem bilaterálisan, hanem nagyobb szövetségi rendszereken, elsősorban az EU-n keresztül próbálná érvényesíteni, és nem kísérletezne különutas megoldásokkal.

Oroszország ennek éppen az ellenkezőjében érdekelt: Moszkva legalább másfél évtizede nagyon hatékonyan igyekszik akadályozni, hogy az EU képes legyen kialakítani egy egységes Oroszország-politikát. Egységes uniós fellépés hiányában ugyanis Moszkva bilaterális tárgyalásokon keresztül jobban tudja érvényesíteni relatív túlsúlyát az egyes uniós országokkal szemben, mintha az EU egészével kellene megegyeznie.

A Magyarországgal fenntartott kapcsolatok tökéletesen illeszkednek ebbe az orosz grand strategy-be. Budapest Moszkva számára nem önmagáért fontos. A gazdaságilag leszakadó, súlyos társadalmi feszültségekkel terhelt, a többségét tekintve reménytelenül szűklátókörű és korrupt politikai elitje által lehúzott Magyarország ugyanis bilaterális értelemben nem perspektivikus partner. Budapest értékét az adja Moszkva számára, hogy tagja két olyan szervezetnek, amelyekre Oroszország prioritásként tekint, és tart is tőlük: az EU-nak, és főképp a NATO-nak. Ez a tagság adja a Magyarországgal kapcsolatos legfontosabb orosz stratégiai érdeket, politikai, katonai-biztonsági, energiapolitikai és gazdasági oldalról is. Hogy ismét visszautaljak a birodalmi gondolkodásra: amint azt Sz. Bíró Zoltán cikkéből tudhatjuk, Moszkva már 1997 tisztában volt vele, hogy számára Közép-Európa hosszú távon a régió EU és NATO-tagsága miatt fontos elsősorban.

Jelenleg az EU-val kapcsolatos legfontosabb orosz érdek az, hogy az Unió lehetőleg ne hosszabbítsa meg a nyáron lejáró, tavaly elfogadott gazdasági szankciókat. Vagy, ha ez nem lehetséges, legalább ne fogadjon el új, még súlyosabb korlátozásokat. Hasonlóan fontos orosz cél, hogy hátráltassák az EU energiapiacának integrációját, ezzel is fenntartva a keleti tagállamok energiafüggőségét Oroszországtól. A NATO kapcsán pedig Moszkva rövidtávon elsősorban azt igyekszik megakadályozni, hogy a szövetség kollektíven támogassa Ukrajnát, fegyverszállításokkal vagy más módon.

Valószínűleg nem tévedünk nagyot, ha feltételezzük, hogy Putyin budapesti látogatásán mindkét kérdés kiemelt fontosságúként került szóba. A magyar kormány pedig pontosan úgy viselkedik, ahogy az a fentebb leírt orosz érdekeknek megfelel. Budapest erősen kritikus az uniós szankciókkal szemben, és Orbán Viktor ellenzi az energiaunió tervét is, érdemi magyarázat helyett a szokásos jolly joker érvre, az ország (nota bene: teljesen félreértelmezett) szuverenitásának védelmére hivatkozva. Ami pedig a NATO-t és Ukrajnát illeti, Budapest igen határozottan leszögezte, hogy szó sem lehet az Ukrajnának történő fegyverszállításokról és de facto ellenzi az ukrán haderő NATO általi kiképzését is, formailag a békés megoldás szükségességét hangsúlyozva.

Vlagyimir Putyin Budapesten – 2015.02.17. A kép forrása: Koszticsák Szilárd, MTI

Moszkva nem hisz a könnyeknek

Oroszország birodalom, és mint ilyen, sokkal jobban ismeri Magyarországot, mint fordítva. Pontosan tisztában van vele, hogy Magyarországon a Moszkvával való szoros politikai kapcsolatoknak történelmi és kulturális okokból nincs, és nem is lesz valós társadalmi támogatottsága. Egyes pártok, oligarchák, újságírók és internetes propaganda-oldalak finanszírozásával a támogatottság látszatát fenn lehet tartani, de ez nem jelent valódi, tartós pozíciót.

Jól megfigyelhető, a fenti stratégiai érdekek védelmében Oroszország legalább egy évtizede törekszik rá, hogy olyan intézményes pozíciókat építsen ki Magyarországon, amelyek attól függetlenül is működnek, hogy éppen ki van kormányon. Talán a legfontosabb ilyen, hogy Moszkva – Magyarországon éppúgy, mint mindenütt Kelet- és Közép-Európában – minden eszközzel igyekszik akadályozni, hogy Budapest csökkentse az orosz energiahordozóktól való függését. Gondolhatunk itt a MOL-ban megkísérelt orosz tulajdonszerzésre, de a diverzifikációs törekvések lassítására is, először a Déli Áramlat, majd annak kudarca után az új, törökországi projekt magyarországi beágyazási erőfeszítéseire. Ugyanide sorolható az egész, rettenetesen hosszú távú és még annál is átláthatatlanabb – harminc (!) évre titkosított – paksi szerződés, ami tartósan orosz függésben tartja majd Magyarországot.

A Magyarországgal kapcsolatos orosz hosszú távú érdekekben a magyar politikusok, mint személyek szerepe másodlagos. Moszkva csak használja és kihasználja őket, mint ahogy azt próbálta tenni minden magyar kormánnyal, legalább az ország NATO-csatlakozása óta. Már régen nincs szó olyan bensőséges, azonos elveken – és ennek jegyében közösen elkövetett bűnökön – alapuló bizalmi viszonyról, mint ami például Kádár János és Nyikita Hruscsov szovjet pártfőtitkár között volt.

A mindenkori, hatalmon lévő magyar politikusokat Moszkva kizárólag arra használja, hogy a fentebb leírt intézményes pozíciókat kiépítse. Ha az illető politikusok esetleg korruptak, hát annál jobb: pénzzel megvenni valakit olcsóbb és egyszerűbb, mint komplikált és drága (had)műveletekkel megtörni. A módszer többnyire ugyanaz: az illető politikusoknak, esetenként kormánytisztviselőknek egyéni, eseti előnyöket kínálnak, országos léptékű, stratégiai pozíciókért cserébe.

Ám ez a – néha személyesnek tűnő gesztusokkal is demonstrált – jó viszony csak addig tart, ameddig az illetők hatalmon vannak. Néha pedig még addig sem. Emlékezhetünk, hogy 2009 novemberében Putyin már Orbán Viktort fogadta az Egységes Oroszország párt szentpétervári kongresszusán, nem pedig az éppen hatalmon lévő Bajnai Gordont, vagy éppen azt a Gyurcsány Ferencet, akivel korábban kifejezetten szorosnak tűnő kapcsolatokat ápolt. 2009 őszén már pontosan lehetett tudni, hogy Magyarország következő kormányfőjét Orbán Viktornak fogják hívni, Moszkva tehát már vele tárgyalt, szemrebbenés nélkül ignorálva korábbi magyarországi partnereit. Orbán pedig rögtön a hazaérkezés után adott egy interjút, amiben lényegében odaígérte Oroszországnak a paksi projektet (bár ekkor még csak felújításról volt szó). Látható, hogy az orosz vezetés igencsak előre gondolkodott, a leendő magyar miniszterelnök pedig ebben partner volt, bár máig nem tudjuk, hogy pontosan milyen megfontolások alapján.

Mindebből sok jó azonban nem következik a „keleti nyitás” jelenlegi apostolaira nézve. Semmiféle politikai hatalom vagy rendszer nem tart örökké, a Nemzeti Együttműködés Rendszere sem. Amikor pedig majd a végéhez közeledik, Oroszország nem fogja megmenteni. Sem a rendszert, sem pedig annak működtetőit, ugyanis az eseti szövetségeseknél mindig fontosabbak a stratégiai érdekek. Nincs szó arról, hogy a mostani „keleti nyitók” évtizedek óta hűen képviselték volna az orosz érdekeket – sőt, de facto évtizedekig éppenséggel az ellenkezőjét tették. Feláldozhatóak tehát.

Kovács Béla, ha igazak az index.hu tényfeltáró cikkében leírtak, persze valószínűleg megússza majd. Az orosz birodalmi működés fentebb leírt logikájából ugyanis az következik, hogy idejében kimentsék őt. Évtizedeken át hűen szolgált, jár neki a békés öregkor. De a mostani oroszbarát mezőnyből körülbelül ő az egyetlen, akit Moszkva valóban meg fog védeni, ha csillaguk leáldozik.

Fenti stratégiai érdekeinek védelmének érdekében Oroszország ugyanúgy zökkenőmentesen nyitni fog az új, NER utáni magyar vezetés felé, mint ahogy anno nyitott a nyugatos Szakasvili felé is, amint biztossá vált, hogy ő Grúzia valódi vezetője. Ha ehhez az kell, hogy a kapcsolatok „olajozása” érdekében feláldozza mostani budapesti eseti szövetségeseit, habozás nélkül meg fogja tenni.

Rácz András

A szerző történész, 2014 elejéig az azóta megszüntetett Magyar Külügyi Intézet munkatársa volt, jelenleg a Helsinkiben működő Finn Külügyi Intézet kutatója, és a budapesti Centre for Euro-Atlantic Integration and Democracy (CEID) felügyelőbizottsági tagja. A cikkben leírtak saját személyes véleményét tükrözik.