Bezárás
cikksorozat

Ceterum censeo: kellene egy Kína-stratégia

A Political Capital blogján neves szakértők és diplomaták részvételével cikksorozat indult Magyarország nemzetközi mozgásteréről, illetve az Orbán-rendszer külpolitikájáról. Mai vendégszerzőnk, Matura Tamás, Kína-szakértő szerint „keleti nyitás” valójában nem létezik, legalábbis kimunkált, tudományos és szakmai alapokon nyugvó valódi stratégiai dokumentum máig nem született ezen a téren. Ebből következően az eredmények sem számottevőek. A magyar külpolitikának szüksége lenne tehát egy tényleges Kína-stratégiára.

Akár kis módosítással meg is ismételhetném Rácz András Oroszországról szóló cikkének első sorait: Kína birodalom. Évezredek óta az. Nagyban és hosszútávon gondolkodik. Mi sajnos nem. Akárcsak Moszkva, Peking is végtelenül pragmatikus. Nagy szerencsénk, hogy – szemben Oroszországgal – geopolitikai érdekei nincsenek térségünkben. Kérdés, hogy mit nyújthatunk egymásnak, és miként járulhat ehhez hozzá a magyar külpolitika.

A keleti nyitás kontextusa

Az első Orbán-kormány meglehetősen tartózkodó magatartásához képest sokak számára meglepő lelkesedéssel vetette bele magát a második Orbán kormány a kínai-magyar kapcsolatokba 2010-ben. Örömteli fejlemény volt ez, hiszen így folytatódott az előző kormányok által megkezdett gazdasági természetű közeledés a Kínai Népköztársaság (KNK), a világ leggyorsabban fejlődő nagy nemzetgazdasága irányába. Szintén érthető lépés volt az üzleti és kereskedelmi lehetőségek keresésének az új, feltörekvő piacok felé történő hangsúlyosabb kiterjesztése a „keleti nyitás stratégiája” címén. Szinte szállóigévé vált akkoriban a kormányfő mondata: „Nyugati zászló alatt hajózunk, de keleti szél fúj a világgazdaságban”. Ez egy korrekt mondat, amely azt sugallta, hazánk a nyugati rendszer része, és gazdasági lehetőségeket keres keleten, vagy úgy általában a feltörekvő piacokon. Hiszen régóta tudható, hogy a globális növekedés hajtóereje a G7 irányából egyre inkább olyan országokra tevődik át, mint például az E7 (Emerging 7 / Fejlődő 7) csoport, ráadásul hagyományos exportpiacaink éppen válságban voltak. Szögezzük le, ez egy legitim gazdaságpolitikai törekvés volt. A külügyi és külgazdasági hatáskörök összekapcsolása sem volt ördögtől való gondolat, sőt!

Mindez a harmadik Orbán-kormány megalakulása idején megváltozott. A miniszterelnök „illiberális” államról szóló tusványosi beszéde ugyanis alaposan átírta a helyzetet 2014-ben. Hangsúlyozom, ehelyütt nem a beszéd vélt vagy valós tartalma a fontos! Jelen írás szempontjából az a fontos, hogy e beszédet miként értelmezték (akár félremagyarázva is) nemzetközi partnereink, és az hogyan befolyásolta az ország mozgásterét. Ugyanis személyes tapasztalatok is azt mutatják, ez volt az a fordulat, ahol a külföld számára összemosódott a külgazdasági irány az Orbán-kormány belpolitikai törekvéseivel.

Ehhez a nehezített környezethez járult az a körülmény, hogy keleti nyitás stratégiája valójában nem létezik. Legalábbis technikai értelemben ilyen kimunkált, tudományos és szakmai alapokon nyugvó valódi stratégiai dokumentum nem született. Ez több mint formai kérdés, hiszen egy ilyen írásmű lényegében csak a terméke a megelőző hosszas és alapos gondolkodásnak, tervezésnek. A jelen helyzet, a célok és az azok eléréséhez szükséges eszközök felmérésének. A szakmai és akár társadalmi vitának, ami megalapozottabbá, tervezetté és kiszámíthatóvá teszi a későbbi politikai cselekvéseket és csökkenti a hibák lehetőségét. Az NGM-ben ugyan dolgoztunk Matolcsy György minisztersége alatt egy Kína-stratégián, de a személyi változásokat követően ez is félbeszakadt.

E hiátusnak pedig következményei vannak. Már a követendő kommunikációs irány kapcsán is érezhető volt a stratégia hiánya. A keleti nyitás meghirdetése kezdetben inkább egyfajta jelszónak tűnt, amely azt hivatott kifejezni, hogy az új külpolitikai irány és annak meghatározói kitaláltak valami eredetit, valami nóvumot, amely élesen elkülönült a Martonyi János vezette akkor külügyminisztérium által favorizált „globális nyitástól”. Hívhatjuk akár politikai terméknek is, ami a politika logikája alapján érthető. Ma viszont már – jórészt a külső és belső politikai támadások hatására – azon van a hangsúly, hogy a keleti nyitásban semmi újdonság nincsen, csupán másoljuk a nyugati országokat e téren, jócskán lemaradva. Mindeközben megkezdődött a déli nyitás programja, amely lényegében a korábbi globális nyitás területeit fogja lefedni.

A magyar-kínai kapcsolatok: politika vs. gazdaság

A magyar-kínai kapcsolatok 2010 utáni első két éve politikai szempontból kifejezetten sikeres volt. A kínaiak épp felfigyeltek Közép-Európára, és a magyar külügy sikeresen meglovagolta a hullámot, építve a korábbi években elért eredményekre, miközben régiós versenytársaink még aludtak egy kissé. 2003 óta az összes magyar miniszterelnök járt Kínában (akár többször is), 2010-ben Orbán Viktor ellátogatott Sanghajba, 2011-ben a kínai miniszterelnök járt hazánkban, és megalapozta a Kína – Közép- és Kelet-Európa (KKE) együttműködést. A rákövetkező évben a kínai miniszterelnök-helyettes (a mostani miniszterelnök) járt Budapesten, 2014-ben pedig a magyar kormányfő ismét Pekingbe látogatott, miközben amúgy is találkozott kínai kollégájával minden évben a Kína-KKE csúcstalálkozókon. A külügy és a pekingi magyar nagykövetség szempontjából ez több mint siker, hiszen ilyen magas szintű politikai pezsgés sosem volt a kétoldalú kapcsolatok megelőző 60 évében.

pcblog_20150309_a

Orbán Viktor Kínában, 2014. A kép forrása: Miniszterelnökség / Burger Barna

Azonban idővel régiós versenytársaink felébredtek, míg mi mintha nem tudnánk, merre tovább. Ezért lenne szükség egy stratégiára, amely leszögezné, hogy Magyarország Peking számára is akkor fontos és vonzó: ha az Európai Unió erős tagjai vagyunk; ha a magyar üzleti környezet kiszámítható és prosperáló; ha a közép-európai együttműködésekben is (pl.: V4) erősek vagyunk; ha megfelelő humánerőforrást tudunk a kínai-magyar kapcsolatok szolgálatába állítani; ha mindez nem zavarja túlzottan Brüsszelt.

Jelenleg egyik téren sem tűnik túl bíztatónak a helyzetünk. Peking egyre kínosabban ügyel arra, hogy együttműködése a tizenhat közép- és kelet-európai országgal (16+1) ne tűnjön az EU megosztására tett kísérletnek. Ennek nem tesz jót, ha bármely régiós ország abban reménykedik, hogy az uniós folyósítások esetleges lezárása esetén majd Peking megnyitja a pénzcsapot, az pedig még kevésbé, ha politikai-társadalmi modellként, követendő példaként merül fel Kína a Nyugattal szemben. Különösen azért, mert Kína sikereinek tulajdonképpeni alapja három évtizednyi fokozatos, de biztos liberalizáció, elsősorban gazdasági, de lassan politikai téren is. Az is világosan látszik, hogy a kínaiak kőkemény üzleti alapon döntenek bármilyen befektetésről, így az üzleti-gazdasági környezet minősége és kilátásai a meghatározóak számukra. Márpedig 2010 óta új kínai működőtőke befektető nem jelent meg Magyarországon, miközben például Romániával 6 milliárd euró összegben kötöttek keretmegállapodásokat.

A befektetésekhez hasonlóan a Kínával folytatott külkereskedelem területén sem számolhatunk be igazi sikerekről. Igaz, a KSH legfrissebb, március 5-én közétett adatai szerint a KNK-ba irányuló magyar export dollár alapon 8,1 százalékkal nőtt 2014-ben a megelőző évhez képest (forintban számolva nagyobb a növekedés az árfolyam jelentős romlása miatt), ami a kincstári optimizmus olvasatában jelentős eredmény. Csakhogy, a termékszintű adatokat megnézve kiderül, hogy az export 162 millió dollárnyi nettó növekedéshez a közúti járművek kivitele önmagában 171 millió dollárral járult hozzá. Azaz a növekedés döntő része a hazánkban termelő nemzetközi nagyvállalatoktól ered. Olyannyira igaz ez, hogy szintén a KSH adatai szerint az elmúlt években a magyar többségi tulajdonú vállalkozások Kínába irányuló kivitele arányában és értékében is folyamatosan csökkent, miközben eleve alig 6-7 százalékát teszik ki a teljes kínai exportunknak. Természetesen örömteli, hogy a Magyarországon megtelepedett multiknak egyre jobban megy az üzlet Kínában, hiszen így nőhet a hazai foglalkoztatottság, emelkedhetnek az adóbevételek, stb. Azonban minderre a mindenkori magyar kormányzatnak aligha van bármiféle hatása, miközben a magyar KKV szektor piachoz juttatása Kínában egyelőre nem sikerült, sőt!

Ezek alapján felmerül a kérdés, hogy van-e értelme a magyar-kínai kapcsolatok (vagy úgy általában a keleti nyitás) keretén belül prioritásként kezelni a magyar export növelését. Amire valóban némi hatása lehet a kormánynak, az a magyar többségi tulajdonú vállalkozások kivitele. Ez azonban 2013-ban alig több mint 100 millió dollár volt, nemzetgazdasági szinten elenyésző összeg, amelynek még oly’ dinamikus jövőbeli növekedése sem hordoz magában az ország egésze számára óriási lehetőségeket. Külgazdasági szakértők szerint egész egyszerűen nincs meg az árualap vagy az a technológia Magyarországon, amely nagy tömegben kielégítené a kínai igényeket. Valóban van néhány példa magyar cégek becsülendő kínai sikereire, de be kell lássuk, ezek nemzetgazdasági szinten elenyészőek.

Merre tovább?

Az elmúlt hetekben olyan híresztelések láttak napvilágot a Külgazdasági és Külügyminisztérium lehetséges irányváltásaival kapcsolatban, amely már-már okafogyottá teheti a keleti nyitás elemzését. Különösen a március 5-én meghirdetett déli nyitás veti fel annak lehetőségét, hogy friss „politikai termék” bevezetésével próbál a kormányzat új arcot adni a külpolitikának. Ez a politikai logika alapján megint csak legitim kísérlet, ugyanakkor kockázatokat is rejt magában. Leginkább azt, hogy egy újabb, hirtelen irányváltás során a gyereket is kiöntik majd a vízzel, azaz a Kelet és Kína az eddig beléfektetett erőfeszítések dacára is veszít majd jelentőségéből. Csak remélni lehet, hogy, ez nem következik be.

Feltételezve, hogy Kína továbbra is jelentős szerepet játszik majd a külgazdasági törekvésekben, több dolog is megfontolásra érdemes. Van hová fejlődni, elég csak megnézni a Kínai Társadalomtudományi Akadémia térségünkért felelős vezetőjével, Liu Zuikui-jel készült minapi interjút (Magyar Nemzet, 2015. február 24.). Hiányolja a magyar kezdeményezéseket, a proaktivitást. Valóban, kínai kollégákkal folytatott beszélgetések során rendre az a végkövetkeztetés hangzik el, hogy Magyarország mintha csak várná a pénz érkezését, de aktívan tenni a kétoldalú kapcsolatok szélesítéséért és mélyítéséért kevésbé hajlandó. Különösen szembeötlő ez annak fényében, hogy régiós versenytársaink – elsősorban Lengyelország és Románia, de akár Szlovénia is említhető – miként aktivizálták magukat e téren, hiszen náluk sorban érik egymást a Kínával kapcsolatos nemzetközi események, jól kirajzolva ezen országok stratégiáját. Peking ugyanis nem csupán a gazdaság terén indított együttműködési fórumokat régiónkkal, hanem számos társadalmi, tudományos, kulturális és egyéb people-to-people típusú, regionális szintű kezdeményezés is folyamatban van. Magyarország pedig ezekben nem kezdeményez, és alig-alig vesz részt. Márpedig Kína nem véletlenül költ évente több millió yuant e programokra, hiszen ezeken keresztül rengeteg információ cserél gazdát, kapcsolati háló alakul ki a társadalom egy-egy szegmense között, azaz hosszú távú, stratégiai befektetést jelent mindkét oldal számára. Hazánk megrendezhetné a Kína-KKE Fiatal Politikai Vezetők Fórumának, vagy a Kína-KKE Agytrösztök Fórumának, vagy akár Kína-KKE Önkormányzatok Fórumának soron következő fordulóit. Ezek mind minimális befektetéssel igen jelentős, évtizedekre szóló politikai tőkét jelentenének, amely természetszerűleg a gazdasági kapcsolatokat is elősegíthetnék.

A gazdaság terén is új stratégiára lenne szükség, hiszen a magyar kivitel erőltetése a fentebb leírt okokból nem a leghatékonyabb módszer. Mindeközben félő, hogy más lehetőségeket elszalasztunk. Magyarország most épp kiemelten fontos Peking számára, hiszen az új selyemút projekt egyik lényeges szakasza, a Belgrád-Budapest vasútvonal felértékelte hazánk helyzetét. Pusztán a vasútvonal felújítása önmagában azonban aligha éri meg nekünk. Hiszen mi abban a jó Magyarország számára, ha kamatokat fizetünk a kínai hitelből, kínai cégek által, kínai (esetleg visszafelé német) áruk szállítása érdekében megépített vasútvonalért? Bár a konkrét finanszírozási konstrukció még kidolgozás alatt áll, a hitel ténye nem kérdés, legfeljebb a kamat mértéke. Több milliárd dollárnyi befektetésért cserébe esetleg némi tranzitdíjra és nem túl jelentős munkahely teremtésre számíthatunk? Nem tűnik kecsegtetőnek. Pedig itt a stratégiai lehetőség, ez a projekt most igazán fontos Kína számára! Magyarország elérhetné, hogy ne csupán tranzitország legyen a selyemúton, hanem logisztikai és összeszerelési központ. Ha felmérnénk, hogy a majdani vasútvonalon honnan, hová és mit szállítanának a kínaiak és a nyugat-európaiak, akkor esetleg erre építve gyárakat, elosztó központokat és ipari övezeteket (sőt, akár különleges gazdasági zónákat) lehetne létrehozni, nyugati és kínai befektetőket ide vonzani, munkahelyeket és termelést teremtve. Nem Szerbiában, nem Ausztriában, hanem itthon. Ehhez azonban már most tárgyalásokat kéne folytatni, hiszen a tervek szerint a vasút két év múlva, 2017-ben már robogni fog. Sajnos, nem hallani ilyen magyar törekvésről.

Száz szónak is egy a vége: kellene egy Kína-stratégia.

 

Matura Tamás

A szerző nemzetközi kapcsolatok szakértő és jogász, egyetemi adjunktus, a Central and Eastern European Center for Asian Studies elnöke. A cikkben leírtak saját személyes véleményét tükrözik.

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom